Február 18. és 23. között a Róma-közeli Aricciában tartják Ferenc pápa és a Római Kúria nagyböjti lelkigyakorlatát. Ha figyelmessé tesszük magunkat a hallgatásra, a szomjúság a lelkiélet tanítómesterévé válik – hangzott el február 21-én délután José Tolentino Mendonça hetedik elmélkedésében.

Az életünkben tapasztalt belső szomjúság nem csak arra való, hogy helyes válasszal oltsuk: tanulhatunk is belőle, egészen addig, hogy a szomjúság éltető ital lesz számunkra. Mindezt fellelhetjük Jézus életében is, főként pusztai megkísértésében és szenvedésében. Isten akaratának betöltésében, akár a szomjúságot is hasznosítva, nem az emberi gyöngeség és törékenység áll az utunkban, hanem önzésünk és gőgünk – hangsúlyozta a lelkigyakorlatot vezető José Tolentino Mendonça portugál pap költő.

Az Egyház nem zárhatja magát elefántcsonttoronyba, s nem kell új gyakorlatokat és magatartásformákat kialakítania, hogy így legyen a „szentnek őrzője”, hanem tanítvánnyá kell lennie. Így a nem hívők is a hitélet meglepő frissességére találhatnak. Különben fennáll annak a veszélye, hogy miközben másokkal nehéz gyakorlatokat végeztetünk, mi magunk ülve maradunk. Vigyáznunk kell, mert ez lelki, benső sorvadáshoz vezethet – intett hetedik elmélkedésében a lelkigyakorlat vezetője.

Tolentino Gustavo Gutiérrez perui domonkos teológus A kútból inni. A nép lelki útja című könyvére utalva kifejtette: a kút a közösség konkrét lelki élete – esetlegességével és korlátozottságával. Az emberiséget nagy fáradsággal szeretnénk átölelni, azt az emberiséget, amit Jézus már valójában átölelt. Ő szeretettel hajol a konkrét valóság fölé.

A szomjúság a spirituális növekedés útját jelzi – emelte ki nagyböjti tanításában José Tolentino Mendonça. Sokat kell küzdenünk, hogy legyőzzük a tökéletes dolgok megszállott keresését, valamint azt a rossz hajlamot, hogy a valóságot hamis képekkel fedjük el. Thomas Merton lelki író szerint Krisztus éppen azáltal akart azonosulni velünk, amit mi nem szeretünk. Magára vette nyomorúságunkat és szenvedéseinket. Szent Pál így beszél a hit paradoxonáról: „akkor vagyok erős, amikor gyenge vagyok”. A bennünk lévő isteni élet legfőbb ellensége nem az emberi gyöngeség és törékenység, hanem a keménység és a merevség; nem a törékenység és a megaláztatás – ellenkezőleg: a gőg, az önelégültség, az önigazolás, az elszigetelődés, az erőszak, a hatalom önkívülete. Az erő és a kegyelem, amire oly nagy szükségünk van, nem a miénk, hanem Krisztusé.

Ha megnyílunk a hallgatásra, a szomjúság a lelkiélet értékes tanítómesterévé válik – emelte ki Tolentino atya. Majd Jézus hármas pusztai megkísértéséről szólt. Az első kísértés kapcsán kiemelte: Jézus ismeri az emberi élet szükségleteit, de emlékeztet arra, hogy nem csak kenyérrel él az ember; válasza nem menekít ki minket a valóságból, hanem arra indít, hogy olyan lehetőségnek tekintsük, melyet a Szentléleknek kell betöltenie. A második kísértéssel szemben – melyet ahhoz hasonlított a szónok, midőn a pusztai vándorlás során Mózestől vizet követelt a nép – Jézus a csend, az elhagyatottság és a szomjúság mint imádság útját jelölte meg. A harmadik kísértést azzal utasítja el Jézus, hogy „csak Urunkat, Istenünket imádhatjuk”, mindig szem előtt tartva azt, ahogyan a Feltámadott küldi tanítványait misszióba: „Én kaptam minden hatalmat a mennyben és a földön” (Mt 28,18). A sátán a „látszat hatalmával” kísért, míg a föltámadt Isten Fia hatalmának része a kereszt, önmaga felajánlása. A legnagyobb kísértés abban áll, hogy a kereszt titkától akar eltávolítani, és így a testvérek szolgálatától is eltávolít.

Mi azonban hatalom és birtoklás nélkül maradjunk egyszerűen pásztorok! – zárta hetedik elmélkedését José Tolentino Mendonça atya a Ferenc pápa és a Római Kúria tagjai számára Aricciában tartott lelkigyakorlat negyedik napján.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: News.va

Magyar Kurír