„A Boldogságos Szűz Mária ezekben a végső időkben, melyekben mi élünk, a rózsafüzér imádságnak új hatékonyságot adott: nincs olyan probléma, bármily nehéz is legyen, világi vagy mindenekelőtt lelki, saját személyes életünkre, családunkéra, a világ vagy a szerzetesrendek családjaira vagy a népek és nemzetek életére vonatkozó; nincs semmilyen probléma – mégegyszer mondom –, bármily nehéz is, melyet a rózsafüzér imádkozásával ne tudnánk megoldani. A szentolvasóval fogjuk magunkat megmenteni, megszentelni, vele fogjuk Urunkat vigasztalni és számtalan lélek üdvözülését elérni” (Pater Fuentes 1957. december 26-i interjúja a Fatima-i Lucia nővérrel).
     Lucia nővér e megjegyzése minden bizonnyal a rózsafüzér legszebb apológiája. Természetesen, a leghatásosabb ima, mellyel Isten szívét meghathatjuk, kétségen kívül a liturgikus ima: a szentmise, körülvéve a szent officiummal (breviárium, papi és szerzetesi zsolozsma). A rózsafüzér soha nem akarta a liturgiát helyettesíteni. „Mindazonáltal a liturgia sem harcol a rózsafüzér ellen, melynek sajátos és nem lebecsülendő karaktere van.” A rózsafüzér számba veszi Urunk életének azon titkait, melyeket a liturgia a karácsonyi és húsvéti ciklusban ünnepel, és a maga módján szemléli őket, „mialatt figyelmét explicit arra a szerepre tereli, melyet a Boldogságos Szűzanya ezekben a történésekben játszott”.

Mi azonban kezdjük írásunkat ezen ájtatossági forma történetének nagy vonalakban való felvázolásával:

Ritkán fordul elő, hogy egy ájtatossági forma hirtelen bukkan fel a történelemben. Az isteni pedagógia gyakran évszázadokig készíti fel a lelkeket ilyenre. Kijelenthetjük, hogy a rózsafüzér a keresztényeknek azon nagyon korai szokásából ered, miszerint az első hívek Szűz Máriának köszönetet mondtak mindazokért a kegyelmekért, melyeket ő az emberi nemre hozott; miként ezt Sedulius 5. századból származó verse, melyet belefűztek a liturgiába, bizonyít: „Gaudia Matris habens cum virginitatis honore. Nec primam similem visa est, nec habere sequentem.”
     De ismeretesek az Ave Maria stella, a Salve Regina és más versek is, melyek hasonló inspirációt mutatnak. A papság és a hívek ájtatosságából a köszöntések különböző formái keletkeztek, melyek a későbbiekben többé vagy kevésbé az inspirációnak megfelelően alakultak tovább.
     Ez az ájtatossági forma a középkorban különleges fejlődési szakaszba jutott annak a nagy lendületnek eredményeképpen, melyet a Mária-tisztelet Clairveaux Szent Bernát hatására vett.

Szűz Máriának, valamint az ő saját kegyelmi érdemeinek és azon kegyelmeknek a szemlélését, melyeket ő gyermekeinek kijárt, olyan örömnek tekintették, mely minden más örömet felülmúl. A Boldogságos Szűz köszöntésének ezen örömteli ájtatosságából származik a rózsafüzér név. A középkorban ugyanis a rózsa az öröm szimbóluma volt. Az öröm jele volt, ha valaki magát rózsacsokorral koronázta meg. Sőt, Szűz Máriát még „rózsakertnek” is nevezték, mivel a középkori latin nyelvben a rózsakert neve rosarium volt.
     Egyesek arról is meg vannak győződve, hogy Szűz Mária maga minden egyes köszöntésnél az angyal köszöntésekor érzett öröm új visszhangját érzi. Nem csak arról van szó, hogy mi örülünk, ha Nagyasszonyukra gondolunk, hanem Mária szívét is meg akarjuk örvendeztetni. A Boldogságos Szűz Máriának szóló köszöntések tehát spirituális rózsákként értendők, melyeket Szűz Máriának átnyújtunk, melyekből koronát fonunk, egy rózsakoronát. Ellenszolgáltatásként a Boldogságos Szűz rózsából font láthatatlan diadémot helyez gyermekeinek fejére – lelki kegyelmeket.

Ennél a buzgóságnál, mellyel a Boldogságos Szüzet köszöntötték, nem csoda, ha a köszöntés legkedveltebb formáját direkt az Evangéliumból vették, az angyali üdvözletből, és Máriának Erzsébetnél tett látogatásából, melyet mindenki ismert:
     – „Üdvözlégy, malaszttal teljes, az Úr vagyon teveled, áldott vagy te az asszonyok között” (Luk 1,28);
     – „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse!” (Luk 1,42).
     Ez a két köszöntés képezi az Ave Mária első részét. Az általános vélemény szerint, e kettőt a 11. században kapcsolták össze.
     A 17. század elején az Ave Mária második része (Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért most és halálunk óráján) még nem volt általánosan használatos. Az Ave befejezetlen maradt és csak a (mostani) első részből állt.

A 13. és 14. század íróitól hiába várjuk, hogy külön és részletesen megemlítsék azt a tényt, hogy a rózsafüzért Szent Domonkos vezette be. Az ilyesmi egyszerűen nem tartozott azon kor irodalmi zsáneréhez. Ezek az írók fontosabbnak tartották, hogy olvasóik épülését előmozdítsák – ami egyébként is a legfontosabb –, minthogy tudományos adatokat közöljenek. A rózsafüzér eredetét ezért homály fedi. A Gondviselés ezt így akarta, még akkor is, ha ez a modern racionalistáknak nem tetszik. Ez Szűz Mária és az ő szolgájának, Szent Domonkosnak titka marad.
     Mindazonáltal nagy aljasság és a józan ész meghökkentő hiányának jele, ha valaki ezt a homályt arra akarja felhasználni, hogy ezen ima bevezetését Szent Domonkostól elvitassa, miként ezt a modernisták teszik:
     – nagy aljasság, mert a rózsafüzérnek Szent Domonkos által való bevezetése a biztos hagyományok körébe tartozik, nemcsak a domonkos rendben, hanem a római katolikus Egyházban is. Ez a fő érv;
     – a józan ész hiánya, mivel a 13. és 14. századi dokumentumok oly sok és meggyőző indiciumot szolgáltatnak, hogy ezek elégségesek arra, hogy a rózsafüzér bevezetését időben pontosan be lehessen határolni. Ennek a behatárolásnak az időpontja pedig se a Szent Domonkos előtti, se az utána jövő időre nem illik. Vizsgáljuk meg egy kissé ezt a két pontot, melyet a modern kritika teljesen figyelmen kívül hagy.

Idézzük elsőnek Szent V. Pius 1569-ben kelt bulláját a Consueverunt romani Pontifices-t. Ebben nagyon világosan le van írva, hogy Szent Domonkos kialakított egy új imamódot – melyet rózsafüzérnek vagy a Boldogságos Szűz Mária zsoltárának neveznek –, melyet ezután az egész római Egyházban propagálni kezdett. Ez az imamód abból áll, hogy a Boldogságos Szűz Máriát 150 Ave Mária – Dávid zsoltárai számának megfelelően – felmondásával tiszteljük, miközben minden 10 Ave Mária után egy Miatyánkot toldunk be, valamint a mi Urunk Jézus Krisztus élete titkainak szemlélését.
     A Monet Apostolus bullában (1573), mellyel a rózsafüzér-ünnep bevezetésre került, XIII. Gergely pápa arra emlékeztet, hogy Szent Domonkos „azért vezette be ezt az igen ájtatos gyakorlatot, melyet rózsafüzérnek vagy Mária-zsoltárnak neveznek, hogy Isten haragját elterelje és a Boldogságos Szűz segítségét kieszközölje”.

Mikor 1724-ben kétségbe kezdték vonni, hogy a rózsafüzért Szent Domonkos találta ki, XIII. Benedek megbízta a rítus-kongregációt, hogy foglalkozzon ezzel a kérdéssel. Prospero Lambertini hittudós, a későbbi XIV. Benedek, a szolid római hagyományra támaszkodva cáfolta meg az ellenkező állításokat. 1726. március 26-án XIII. Benedek kiadta a római breviárium leckéit az október 7-i ünnep matutinumához, miközben kihirdette, hogy „Mária azt ajánlotta (Szent Domonkosnak), hogy a népnek prédikálja a rózsafüzért, és értésére adta, hogy ez az ima különlegesen hatásos segítség az eretnekségek és a bűnök ellen”. XIV. Benedek, aki ismerte azokat a vélekedéseket, melyek kétségbe vonták a rózsafüzérnek Szent Domonkos által való elterjesztését, kijelentette, hogy a római hagyomány szolid bázison alapszik – validissimo fundamento –, és az ellenfeleknek így válaszolt: „Azt kérdik tőlünk, vajon valóban Szent Domonkos volt-e az, aki a rózsafüzért bevezette. Azt mondják, hogy zavarodottak és kétségeik vannak e kérdésben. De mit mondanak azokhoz az ítéletekhez, melyeket a pápák, X. Leó, V. Pius, XIII. Gergely, V. Sixtus, VIII. Kelemen, VII. Sándor, XI. Ince, XI. Kelemen, XIII. Ince, XIII. Benedek és még sokan mások hoztak, kik egyértelműen Szent Domonkost tartották a rózsafüzér bevezetőjének?”

A Boldogságos Szűz köszöntéseiben megtaláltuk a rózsafüzér távoli eredetét. Mindazonáltal könnyűszerrel be lehet bizonyítani, hogy a szokás, bizonyos számú Ave Máriát imádkozni nem volt elismert, pláne nem általánosan elterjedt. Egyszóval, ez a szokás Szent Domonkos idejében nem volt életben, egyszerűen azért, mert egyetlen dokumentum vagy hagyomány sem említi.
     Meghökkentő azonban – és bizonyító erejű – megállapítani, hogy Szent Domonkos óta az ezen ájtatossági formáról – mely minden rétegben, műveltek és egyszerű emberek között gyorsan terjedt – szóló bizonylatok száma a kor okirataiban megsokszorozódnak.

50 és 150 Ave Mária elimádkozásáról szóló beszámolók is ismételten megtalálhatók e kor okirataiban, mégpedig jelentőségteljes kontextusban: „Túlcsordul a száma azon dokumentumoknak, melyek tanúsítják, hogy a domonkos rend konventjeiben és kolostoraiban a 13. századtól kezdve Ave Mária-sorozatokat imádkoztak, 50, 150 vagy akár 1000-t is egymás után (…) Ki adta a domonkos szerzeteseknek és szerzetesnőknek ezt az ájtatossági formát? Nyilván az, aki a rendet is alapította: Dominik de Guzman!!” idézzük Szent Lajos királyról is ezt a szép tanúságtételt: „A szent király minden este 50-szer letérdelt, majd rögtön felállt, hogy újra letérdeljen, és miközben letérdelt elmondott egy Ave Máriát.”

Ugyanebben az időben terjedt el az összes társadalmi rétegben a gyöngysorok szokása is. Párizsban nem kevesebb, mint három műhely foglalkozott e gyöngysorok készítésével. Egy másik érdekes és tanulságos tény Romée de Livia-val, Szent Domonkos közvetlen tanítványával kapcsolatos. A régi krónikákban olvasható, hogy ez a szerzetes – egy nagyon művelt klerikus, hiszen egymás után volt a Lyon-i konvent priorja, majd Provence provinciálisa és végül Bourges priorja – „halálos ágyán áhítattal telve, igen szorosan kezében tartotta azt a csomókkal ellátott zsinórt, mellyel az Ave Máriákat számolta, és a szerzeteseknek lelkére kötötte a Boldogságos Szűzhöz és a gyermek Jézushoz szóló ezen ájtatossági forma gyakorlását”. Ez bizonyítja, hogy a prédikáló testvérek kezdettől fogva nagyon buzgónak mutatkoztak abban, hogy Szent Domonkos ájtatos buzgalmát a rózsafüzér iránt elterjesszék. A domonkosok, az egész kereszténységben szétszóródva, döntő hatással voltak arra, hogy a rózsafüzér imádkozása elterjedt és a társadalom összes rétegében előretört. R. P. Mortier OP, a domonkos rend kimagasló történésze, nyomatékosan ezt írja: „A Szent Domonkos által alapított szerzetesrend működésének kora kezdeteitől fogva különleges módon fejlesztette ki az Ave Mária iránti gyakorlati odaadást. Ez vitathatatlan tény.”

Mindazonáltal a rózsafüzér nem csak egy új és szép szokás volt, mellyel Miasszonyunkat az Angyali Üdvözlet többszöri ismétlésével tisztelték, hanem Szent Domonkos ideje óta ez lett az Egyház egyik fegyvere ellenségei ellen.

Egy történelmi dokumentum Szent Domonkost az eretnekek elleni egyik híres csatában a rózsafüzért imádkozva mutatja. E csata végződött 1213. szeptember 12-én a Toulouse közelében fekvő Muret-nál az első olyan győzelemmel, melyet Szent Domonkos a rózsafüzér segítségével aratott. III. Ince pápa felhívására összegyűlt 800 katolikus lovag állt szemben körülbelül 34 000 ellenséges katonával (katarokkal, kiket Aragóniai II. Péter király Spanyolországból érkezett csapatai erősítettek). Domonkos a papsággal és a néppel felvonult a Muret-i templomhoz és eközben mindenkivel a rózsafüzért imádkoztatta. 5 hónappal ezen esemény után egy dél-franciaországi jegyző ezt írta: „Dominicus rosas afferre, Dum incipit tam humilis, Dominicus soronas conferre, Statin apparet agilis (Domonkos rózsát visz [Miasszonyunknak], alázatosan jelenik meg, ha [imádkozni] kezd; Domonkos csokrokat fon, [az imában] azonnal jártasnak tűnik).”
     A jegyző megemlíti Domonkos alázatosságát, mely nem tétovázik a rózsafüzér imát (egy nagyon alázatos imát, egy népimádságot) feleleveníteni; és megemlíti jártasságát a koronák tökéletesítésében, vagyis a versszakok ismétlésében. A katolikus lovagok győzelme – Montforti Simon vezetésével – elsöprő és csodálatos volt (a katolikusok vesztesége 8, az ellenségé 10 000 fő volt). A krónikák arról számolnak be, hogy a hit ellenségei egymás után estek el, mint az erdő fái a fejszecsapások alatt. Miként a katarok elleni keresztes hadjárat, melynek a Muret-i csata legdicsőbb fejezetéhez tartozik, visszaállította a politikai békét, úgy lett mindenek előtt a rózsafüzér prédikálása az, ami a szíveket megtérítette és ennek a régiónak végérvényesen a békét meghozta. Ezzel egy fontos ponthoz érkeztünk. Szent Domonkos számára a rózsafüzér nem csak Mária dicsőítése és a Gondviselés által küldött a kereszténység megvédésére szolgáló fegyver volt, hanem mindezek előtt.

Szent Domonkos Miasszonyunk ajánlására a hit titkait prédikálta, és hallgatóival egyúttal a Miatyánkot és az Angyali Üdvözletet imádkoztatta. Azért tette ezt, mert a beszéd, akármilyen briliáns is, nem elégséges az emberek megtérítésére. Egyedül Isten kegyelme képes a lelkek rejtett ellenállását megtörni, és ezt a kegyelmet csak az ima segítségével lehet megszerezni. Először az apostol imádságával; és Szent Domonkos egész éjszakákat töltött imában. De, így mondja Aquinói Szent Tamás, „előfordul, hogy a felebarátért mondott ima nem hoz eredményt (…) annak a személynek az oldalán meglévő akadály miatt, akiért az ima szól”. Ha viszont maga a bűnös kezd el imádkozni, akkor az ő imája megszünteti ezt az akadályt. Valóban „négy feltétel van, melyeknek együttes megléte biztosítja, hogy biztosan megkapjuk azt, amiért imádkozunk: szükséges, hogy magunk számára kérjünk, hogy azt kérjük, ami ahhoz kell, hogy az örök üdvösséget elérjük, és hogy ezt alázattal és kitartással kérjük”. Ezért lesz az apostol különlegesen inspirált és természetfeletti műve, ha ilyen módon prédikációs tevékenységét annak az imájával egyesíti, akit tanítani akar.

Miért volt ez a prédikáló módszer alkalmas arra, hogy a katarok eretnekségét eltörölje? A katarok számára az érzékelhető és anyagi világ a gonosz vagy az ördög műve volt. Isten ezért nem vehetett föl emberi testet egy szűz méhéből és nem halhatott meg a kereszten, hogy minket megmentsen. Ezzel az emberré válás és a megváltás titkait tagadták, a Boldogságos Szűz Máriát becsmérelték, és csak egyetlen imádságot, a Miatyánkot ismerték el, melyhez babonásan ragaszkodtak. Ha a katolikus prédikáció hiánya elősegítette a katar eretnekség terjedését, akkor a rózsafüzér titkainak népies prédikációja, együtt a Miatyánk és az Angyali Üdvözlet imádsággal, volt a megfelelő alapos ellenszer ezen ostor ellen. Nagy számú szerzetes járta a vidéket és szavaikkal összekötötték egy szegénységben élt élet példáját. A 13. század folyamán a dél-franciaországi Languedoc-ban nem kevesebb, mint 118 kolostort alapítottak a kolduló rendek (domonkosok, ferencesek, karmeliták, ágostonosok). 1216 és 1295 között csaknem 1100 domonkos élt ezen a területen.
     A szóbeli ima és Krisztus és Miasszonyunk titkai szemléletének ezen egysége ezután ájtatosságban terjedt szét, mégpedig oly gyorsan, hogy például már 1236-ban említést tesznek róla egy zsoltároskönyvben, melyet a Gand-i begináknak adtak. Ehelyütt sem lehet semmi ehhez hasonlót találni a Szent Domonkos működése előtti időkből.

Miért nem akarják tehát elismerni, hogy Szent Domonkos vezette be a rózsafüzért, holott a pápák egyhangúan neki ítélik meg ezt a szerepet, mely ítéleteknek soha semmi nem mondott ellen, és bőséges forrásokkal rendelkezünk, melyek bizonyítják, hogy ezen ájtatosság a szent korában és az általa alapított rendben bukkant fel először?
     Ami a módját illeti, mellyel ennek a nagy szentnek a rózsafüzér adatott: a kegyelem szokásos útjain, azaz egyszerűen sugallatra történt, vagy nem inkább egy mennyei látomás formájában, melyet a szent titokban tartott, és mellyel Szűz Mária tanítványát oktatta és vigasztalta? Nincs rá okunk, hogy ezt az utolsó verziót elvessük. Sőt, elsőbbséget kell neki adnunk, mert a tiszteletreméltó hagyomány így mondja, az Egyház részéről túlságosan is elfogadott és a hívek emlékezetébe nagyonis bevésődött ahhoz, hogy csak legenda legyen.
     Hol történt ez a kinyilatkoztatás? Toulouse lakosai Bouconne erdeibe tették ennek helyét, nem messze attól a várostól, ahol Szent Domonkos első kolostorát alapította. Puy egyháza azt vallja, hogy az ő katedrálisában történt. Petitot páter viszont olyan hagyományról beszél, mely ezt az eseményt a Languedoc-ban fekvő Prouille szentélyébe helyezi, Fanjeaux falu határába, ahol Szent Domonkos a szemlélődő domonkos női rendet alapította, és ahonnan ő 1217. augusztus 15-én az első barátokat egész Európába szétküldte.

„A Szent Domonkos által prédikált rózsafüzér az idő multával és az emberek hanyagsága miatt hanyatlásnak indult és csaknem teljesen eltűnt” (Forli püspöke, Alexander pápai legátus levele, melyben 1476. március 10-én a Köln-i rózsafüzér-közösséget approbálta).
     Ennek oka azok a szerencsétlenségek voltak, melyek a kereszténységet sújtották. A 14. század közepén Európát a fekete pestis pusztította, amiben a koldulórendek tagjainak többsége meghalt. Ezután a nagy szkizma rontott a helyzeten, mely a lelkeket azzal is összezavarta, hogy a papságot és a híveket elidegenítette egymástól. Mindez az összevisszaság vezetett végülis a protestantizmushoz. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a rózsafüzér prédikálása kijött a gyakorlatból. Csak a 15. század utolsó negyedében, nem sokkal a protestantizmus vihara előtt kezdte el ismét hirdetni és újraszervezni a breton származású domonkos, Alanus de Rupe (1428-1475). Ezt maga Alanus közli velünk. Egy eredetileg az ő tollából származó dokumentumban ez áll: „A Szűzanya többször megjelent neki gyermekével a karján; a fájdalmas passió nevében mindketten lelkére kötötték, hogy hirdesse a psalteriumot, hogy az isteni harag következményeit elkerülhessék; és mindezt azokért a nehézségekért és kimondhatatlan bajokért, melyek Isten Egyházára, a rendre és a világra zúdulni fognak. Ezekben a gyötrelmekkel teli vészterhes időkben, a kereszténység legnagyobb megpróbáltatása idején Mária zsolozsmája által akarta a föld arculatát megújítani és az embereket az isteni törvények megtartásához visszavezetni”. Abban az időben, amikor ezeket a sorokat egy kis kötetben németül leírták, született Luther, aki körülbelül 10 éves lett, mikor nyomdába adták őket.

A Lille-i konvent szerzetese, Boldog Alanus de Rupe feladatául tűzte ki, hogy prédikációiban megtanítsa, hogyan forduljanak Szűz Máriához az Üdvözlégy Mária recitálása és a hit titkairól való elmélkedés által. Ez volt a rózsafüzér, mely tízes csoportokba felosztott és egy-egy Miatyánkkal egymástól elválasztott 150 Üdvözlégy Máriából áll. Meg kell jegyezni, hogy Alanus nem csak Krisztus életének örömteli, fájdalmas és dicsőséges titkait tárgyalta. A témák, melyek elmélkedésére hallgatóságát felszólította, szeretetteljes elmélkedés volt minden egyes személy szükségletének és ájtatosságának megfelelően, mindenekelőtt a vallást érintő kérdésekben: a titkok hármas szériája mellett a hívek a hét szentségről, a mennyei udvar glóriájáról és boldogságáról vagy hasonló témákról elmélkedhettek. Ez az ájtatosság nagy szabadsággal bírt. A rózsafüzér privát elmélkedésekor még ma is megengedett ez a szabadság. (Búcsút azonban csak a mi Urunk életének, szenvedésének és feltámadásának szemléletével lehet elnyerni.)
     De Alanus de Rupe legnagyobb műve vitathatatlanul a Boldogságos Szűz Mária zsolozsma-rendjének visszaállítása volt. Szent Domonkos óta léteztek már a híveknek olyan közösségei, kik összegyűltek, hogy a rózsafüzért együtt imádkozzák. Ezért tekintik Szent Domonkost a rózsafüzér-közösségek megalapítójának. Miből is állt ez a visszaállítás? Alanus de Rupe hozzájárulása két újdonságot hozott.
     Először: a rózsafüzért a Boldogságos Szűz Mária zsolozsmájának tekintette. Míg a papok breviáriumukban egy héten a 150 zsoltárt recitálták, addig a rózsafüzér a minden héten elimádkozott 150 Üdvözlégy Máriájával a laikusok breviáriuma lett.
     Azután a híveket a céhek mintájára szervezte csoportokba. Alanus de Rupe elképzelése szerint a rózsafüzér-közösségek az ima céhei voltak, miként a különböző mesterségeknek is céhei voltak; azzal a különbséggel, hogy az ima ezen céhei univerzálisok voltak és nem csak egy provinciára vagy egy királyságra korlátozódtak, hanem az egész világra kiterjedtek, és a kereszténység összes közösségét össze kellett kötniük.
     Aki beiratkozott egy rózsafüzérrendbe, az részesedett a világ összes rendtagjának imájában. Az, aki szobájában egyedül imádkozta az Üdvözlégy Máriákat, ezt a közösségek összes többi társával és mindenkiért tette. Ez volt Alanus de Rupe természetfeletti zsenijének fő műve. Sőt, még azt is hozzáfűzte ehhez, hogy a rend minden tagja a többiek ájtatosságának minden művében és minden érdemében részesedik, méghozzá a vezeklő elégtétel szokása szerint. A rendi szabályzat második fejezetében Alanus de Rupe ezt írja: „Ezen rend fő tárgya az, hogy minden egyes tag minden műve és minden érdeme a rend összes tagjának közös javára szolgál”. És egyik tanítványa, Michel Francois de Lille, ugyanilyen értelemben egyfajta kommentárként még ezt tette hozzá: „Mivel az imák vagy minden jámbor mű csak akkor válik hasznára egy másiknak elégtétel gyanánt, ha ez annak akarata szerint, aki ezt teszi, történik, mindenkinek, aki a Szűzmária zsolozsmát imádkozza, ezt akár egy mindenkor megismételt aktus által, akár szokásszerűen tudatosan az összes tag (élők és holtak) javára kell tennie”.
     Ez az univerzális imalánc jelentős sikert ért el a keresztény népnél, aki nagy buzgalommal vett részt benne. Rövid időn belül szoros hálóként fonta össze a kereszténység államait, hogy pajzsként védelmezze őket.
     Az első ilyen rózsafüzér-közösség 1470-ben alakult Douai-ban. Ez lett egy soktagú család legidősebb tagja. Ezen ájtatossági forma iránti lelkesedés oda vezetett, hogy egyesek elkezdték a zsolozsmát naponta imádkozni.

Boldog Alanus de Rupe azonban mindössze 5 évvel az első közösség megalakulása után, 1475-ben meghalt. Így egy másik domonkos, Jakob Sprenger barát, a Köln-i kolostor priorja és a teológia magiszterje lett az, aki az éppen életbe hívott művet tovább propagálta. Alanus de Rupe Szűz Mária zsolozsmáját Flandriában, Hollandiában és Bretagne-ban prédikálta. Jakob Sprenger Németországban prédikált tovább; az itt elért első eredmény lett az előbbiekben már említett, 1476. március 10-én a Szentszék legátusa, Alexander által approbált Köln-i közösség. A rózsafüzér a burgundi herceggel, Merész Károllyal kötött, nem várt békét hozta meg ennek a városnak.
     És 1478. szeptember 30-án Sebenico püspöke ünnepélyesen és a legnagyobb szeretettel approbálta a Lille-i közösséget. Ezzel az aktussal vette kezdetét a Lille-i konventben az a rendkívüli áhítatosság, mely belőle évszázadokon keresztül, a vészes II. Vatikáni Zsinatig, a rózsafüzér propagálásának legbuzgóbb centrumát csinálta.
     Jakob Sprenger és Dole püspöke, Jean Tullensis OP, közös akciójának köszönhetően VI. Sixtus pápa 1479. május 8-án ünnepélyes approbációt adott ezen ájtatosságnak az Ea quae ex fidelium kezdetű bullában. Ez az első pápai szöveg a rózsafüzér érdekében. Az ezt követő évszázadokban sok további szöveg és számos búcsú adományozása bizonyította a Szentszéknek a rózsafüzér-közösségekkel szembeni jóindulatát és támogatását.

Alanus de Rupe módszerét a domonkos rend is lelkesedéssel vette át, majd örökségévé és prédikációs tevékenységének elválaszthatatlan részévé tette. A prédikálórend általános káptalanjának aktáiban az első rózsafüzérről szóló beszámoló Alanus de Rupe halála utáni kilencedik évből, 1484-ből származik, amikor Bartholomaus Connazio volt a rend általános magisztere. Mindazonáltal hiába keresünk olyan dekrétumot, mely a rózsafüzért, mint ilyet a domonkos rendben és prédikáló tevékenységében általánosságban engedélyezi. Amit találni lehet, azok punktuális döntések, melyek bizonyos esetekben engedélyezik és bátorítják ezt a prédikációt. Ebben a tárgyban az első ilyen hivatalos irat az a felhatalmazás, melyet Torriani magiszter 1488. október 28-án adott Mantuai Nikolaus testvérnek, melyben a magiszter engedélyt ad azon személyek felvételére a rózsafüzér-közösségbe, akik ezt kérik. Ettől az időtől fogva véget nem érő sorban készültek a hasonló tárgyú és formájú engedélyek, sőt egyedül a domonkos rend kapta meg a pápáktól azt a kiváltságot, hogy rózsafüzér-közösségeket állítson fel és ezekbe tagokat vegyen fel.

Az évszázadok során a rózsafüzér híveinek buzgalma nem lanyhult.

1634 egy olasz domonkos pap, Timotheus Ricci (1579-1643) Bologna-ban megalapította az „Örök Rózsafüzért”, melynek alapszabálya kimondta, hogy a rózsafüzért éjjel és nappal, az év minden órájában imádkoznia kell valakinek. Ez nagyon megfelelt a híveknek, mivel ez azt jelentette, hogy az évnek csak egy órájára kellett elkötelezniük magukat, melyben az egész zsolozsmát elimádkozták. A hívek elmentek a domonkos kolostorba és egy fakazettából kihúztak egy papírt, melyen a napnak vagy éjszakának rájuk osztott órája volt felírva. A siker nagy volt. Egyedül Bologna-ban 16-szor kellett a kazettát újratölteni, és még VIII. Orbán pápa is magához rendelt a Vatikánba egy kazettát, melyből a maga óráját kihúzta. A pápa haláláig hű maradt ehhez az önként vállalt kötelezettséghez. Az óra, amit kihúzott, az este 11 és éjfél közötti volt. Az Örök Rózsafüzér gyorsan elterjedt az egész kereszténységben, és a pápák gazdagon ellátták búcsúkkal.

A rózsafüzér iránti lelkesedés lendülete, melyet Alanus de Rupe és Jakob Sprenger munkássága indított el, először a protestantizmus, majd a janzenizmus alatt megtört. Bár az ellenállás számtalan szigete őrizte az áhítatnak eme formáját, a régi tűzet mégis csak Grignion de Monfort Szent Lajos-Mária (1673-1716) gyújtotta fel ismét.
     A máriás kegyelem arra ösztönözte Szent Lajos-Máriát, hogy csatlakozzon a prédikáló rendhez; belépett annak harmadrendjébe. Ez lehetővé tette számára, hogy rózsafüzér-társulatokat szervezhessen, amihez a domonkosok rendi főnökétől kapott engedélyt.
     „A rózsafüzér csodálatraméltó titka” című műve megmutatja, hogy Szent Lajos-Mária nagyon sokat merített a domonkosok hagyományából. A szentet erősen befolyásolták Boldog Alanus de Rupe egyik tanítványának, a domonkos Antonin Thomas-nak írásai. Antonin Thomas művét, a „Boldogságos Szűz Mária misztikus rózsacsokra vagy a szent rózsafüzér, Szent Domonkos által bevezetve” című írást 1698-ban nyomtatták ki Rennes-ben. Szent Lajos-Mária számos részletet vett át ebből saját művébe, melynek megjelenését éppen e tény késleltette, mivel a kiadó vonakodott Grignion de Montfort neve alatt megjelentetni valamit, ami részben egy másik ember munkája volt. Szent Lajos-Mária azonban nem elégedett meg a másolással, hanem az átvett részekhez hozzáadta a maga hasonlíthatatlan zsenialítását.
     Hogy a tudatlan és felületes népnek Jézus és Mária titkait könnyebben hozzáférhetővé tegye, a szent keresztutakat is építtetett, mint például Pontchâteau-ban, azonkívül körmenetei számára zászlókat tervezett, melyek a titkokat ábrázolták. Több mint százezer tagot vett fel a rózsafüzér-közösségekbe. Az ő és az általa alapított Mária Társulat misszionáriusainak buzgósága újra kereszténnyé tette Nyugat-Franciaországot, és ezzel megalapozta azt a csodálatraméltó ellenállást, melyet ez a vidék a francia forradalommal szemben tanúsított.
     Az is Szent Lajos-Mária volt, aki a rózsafüzérhez – bizonyos fokig bevezetőként – hozzáfűzte a Credo-t, a Miatyánkot és a három Üdvözlégy Máriát, melyek nem a domonkos hagyományból származnak és ezért nem szükségesek a rózsafüzérhez kötődő búcsúk elnyeréséhez. A szent ezen toldaléka azonban az idők folyamán általánosan elterjedt.

A 19. században Marie-Pauline Jaricot (1799-1862), a domonkosok harmadrendjének tagja, Lyon-ban 1826-ban megalapította az Élő Rózsafüzért. A francia forradalom által okozott spirituális összeomlás után Marie-Pauline Jaricot-nak az az ötlete támadt, hogy az ima, az áldozat és a tett univerzális apostolságát életre hívja, hogy ezzel az Evangélium világosságát és a megváltás kegyelmét átadja azoknak az embereknek, akik még ezt nem kapták meg vagy visszaadja azoknak, akik az idők során elvesztették. Ez volt az a gondolat, ami arra késztette Marie-Pauline Jaricot kisasszonyt, hogy a Gondviselés segítségével két művet alapítson: a hit terjesztésére szolgáló egyesületet (a missziók segítségére) és az Élő Rózsafüzért (a régi kereszténységnek a francia forradalom által elpusztított országai számára).
     „Ezt a szép áhítatot (a rózsafüzért) 1826-ban, így írja ő, általában a jámborok hívatására bízni, különösen ha már idősek és semmi mást nem tudnak tenni, olyan hamis előítélet, mely sajnos mindenütt él. (…) Az volt a legfontosabb, hogy a tömegeket arra ösztönözzük, hogy elfogadják a rózsafüzért.”
     Milyen módon fogadta el a tömeg a szentolvasót? A rózsafüzér 15 tizedből (10 Üdvözlégy Máriából) áll. Tehát találni kellett olyan 15 tagot, akik kötelezték magukat arra, hogy: l. naponta egy tizedet elimádkozzanak; 2. ezt a tizedet aszerint a titok szerint elmélkedjék végig, melyet havonta kisorsoltak a számukra.
     Ez a rózsafüzér azért élő, mert a 15 tag, akik közül mindegyik naponta csak egy tizedet imádkozik, bár láthatatlanul, de mégis egymással összefonódva, együtt, mindenki javára az egész zsolozsmát elimádkozza. Ez a horizontális rózsafüzér. És közülük mindegyik 15 napon belül maga is elimádkozza az egész zsolozsmát: ez a vertikális rózsafüzér.

Mint minden jó kezdeményezés, a kezdeti nehézségektől kipróbálva az Élő Rózsafüzér is, csakúgy mint a hit terjesztésére alakult egyesület és a jó könyvek műve, kimagasló sikert ért el. 1831-től átlépte Franciaország határát és Itáliában, Svájcban, Belgiumban, Angliában, sőt még Amerikában és Ázsiában is tovább terjedt. Az Élő Rózsafüzérnek 1834-ben Franciaországban már egy millió követője volt. XVI. Gergely pápa 1832-től approbálta az Élő Rózsafüzért, míg 1877. augusztus 17-én IX. Pius pápa a Quod jure haereditario kezdetű bullával a domonkosrend mesterének közvetlen jurisdictioja alá rendelte. Számtalan búcsúval ellátva az Élő Rózsafüzér úgymond noviciátusa lett a rózsafüzér-társulatoknak, melyhez tagjait természetszerűleg elvezeti. Ez az áhítati forma minden közegben elterjedhet, különösen a gyermekek (mint a rózsafüzérhez vezető út) és az elkülönülten élő személyek (például katonák) körében, akik számára nagy szellemi segítséget jelent.

A rózsafüzér számára csúcspontot jelentett 1917. október 13-a Fatimában. Ezen a napon a Boldogságos Szűz a Rózsafüzér Királynője címmel jelent meg. És mialatt a zarándokok és kíváncsiak nagy tömege a napcsodát átélte, a három kis látnok olyan látomásban részesült, mely a rózsafüzér-titkok három részét mutatta meg:
     – az örvendetes titkok megvilágítására először a szent család jelent meg: az Isteni Gyermek, Miasszonyunktól és Szent Józseftől körbevéve, megáldotta a világot;
     – azután egy másik jelenet következett: a Fájdalmas Szűz oldalán a mi Urunkkal, aki azt a bíborköpenyt viselte, amibe a katonák nagypénteken öltöztették;
     – s végezetül a diadalmas titkok szemléltetésére a Kármelhegyi Boldogasszony jelent meg skapuláréjával kezében.

Ezen a napon a Boldogságos Szűz még egyszer kérte, hogy a rózsafüzért naponta imádkozzák, miként ezt nyomatékos állhatatossággal minden megjelenésekor tette (ne felejtsük el, hogy Lourdes-ban – előkészítésként – Bernadette-t megtanította, hogyan kell a rózsafüzért jól imádkozni):
     – 1917. május 13.: „Imádkozzátok mindennap a rózsafüzért.”
     – június 13.: „Azt akarom (…), hogy ti mindennap imádkozzátok a rózsafüzért!”
     – július 13.: „Azt akarom (…), hogy ti továbbra is mindennap imádkozzátok a rózsafüzért!”
     – augusztus 19.: „Azt akarom, hogy ti továbbra is mindennap imádkozzátok a rózsafüzért!”
     – szeptember 13.: „Imádkozzátok továbbra is a rózsafüzért!”
     – október 13.: „Én vagyok a Rózsafüzér Királynője. (…) Továbbra is mindig mindennap imádkozzátok a rózsafüzért!”

Néhány évvel később, 1925. december 15-én a Szűzanya újra megjelent Lucia nővérnek a Pontevedra-i (Spanyolország) konventben és azt követelte, hogy Lucia hozza nyilvánosságra és terjessze el az 5 első szombati ájtatosságot. Ez az ájtatossági forma a következőkből áll: öt hónapon keresztül minden első szombaton a rózsafüzér elimádkozásából, negyedórányi elmélkedésből a rózsafüzér 15 titkáról, gyónásból és áldozásból, mindezt elégtételként azokért a sérelmekért, amelyekkel az emberek Mária Szeplőtelen Szívét megsértik. A gyónás történhet 8 nappal a szombat előtt. Annak, aki szombaton akadályoztatva van, szabad vasárnap áldozni, ha a pap engedélyt ad rá.

A világ és az Egyház megmenekülésére a Szűzanya Fatimában azt követelte a pápától, hogy a világ összes püspökével együtt ajánlja fel Oroszországot Szeplőtelen Szívének; ez azonban a mai napig nem történt meg. A hívektől az első 5 szombat megtartását követelte a Boldogságos Szűz. A végső idők ezen gyakorlatához, hogy Mária Szeplőtelen Szívének dicsőségét hirdessük, hozzátartozik a rózsafüzér és a titkokról való elmélkedés. Ez mutatja ennek az áhítatnak sürgető aktualitását, melyről fatimai Lucia nővér ezt írja: „A Boldogságos Szűz Mária (…) azt mondta, mind nekem, mind unokatestvéreimnek, hogy Isten a két utolsó üdveszközt adta a világnak: a szentolvasót és a Mária Szeplőtelen Szívéhez szóló ájtatosságot. És az, hogy ezek az utolsóak, azt jelenti, hogy több már nem lesz.”

Már említettük a rózsafüzér érdekében kiadott első pápai bullát: a IV. Sixtus pápa által 1479. május 8-án kiadott Ea quae ex fidelium kezdetű bullát. Az évszázadok folyamán ezt számos további követte a rózsafüzér-társulatok, az Örök Rózsafüzér vagy az Élő Rózsafüzér tagjai részére adott búcsúkkal.
     Mindazonáltal a pápák nem elégedtek meg azzal, hogy beleegyezésüket és bátorításukat csak írásokkal fejezzék ki, hanem azokban az esetekben, mikor az Egyház és a kereszténység veszélybe került, magukhoz ragadták a kezdeményezést, amennyiben a rózsafüzérhez menekültek, és segítségül hívták a társulatokat. Így történt, hogy Szent V. Pius körmenetek tartására buzdította a katolikus kereszténység összes rózsafüzér-társulatát, hogy ezzel kiharcolják a keresztény sereg győzelmét az iszlám felett, azt a győzelmet, melyet Lepanto-nál valóban elértek.
     De ha azt nézzük, hogy melyik pápa dolgozta ki leginkább az Egyháznak a rózsafüzérről szóló tanítását, akkor ez bizonnyal XIII. Leo pápa. Hosszú pontifikátusa (1878–1903) alatt XIII. Leó 12 enciklikát írt a rózsafüzérről, nem számítva az e tárgyról szóló számtalan levelet és brévét. Az Egyház történelmében egyedülálló dolog, hogy egy pápa ugyanarról a témáról ennyi enciklikát írjon. Tekintettel az anti-keresztény erőkre, melyek az Egyházat támadták és mindent tönkretettek, ami a katolikus világból még megmaradt, a pápa válaszként az ima összes erejét mobilizálni akarta. Ő volt az, aki elrendelte, hogy október a rózsafüzér hónapja legyen, és aki azt követelte, hogy ezen hónap alatt a plébániatemplomokban a kitett Oltáriszentség előtt naponta legalább egy rózsafüzért imádkozzanak el, melyet a Szűzanya tiszteletére mondott litánia kövessen. A pápa minden év szeptemberében az egész világ püspökének levelet írt, melyben figyelmeztette őket, hogy ne mulasszák el a híveket e szertartás elvégzésére felhívni és bátorítani.

A rózsafüzérről szóló első enciklikájának (az 1883. szeptember 1-i Supremi apostolatus) egészen az elején a pápa emlékezetbe idézi, hogy Szent Domonkos „egy mennyei fénytől megvilágosítva felismerte, hogy nem lehet hatásosabb üdveszköz (e világ bajai ellen), mint az emberiség visszatérte Jézus Krisztushoz, aki az út, az igazság és az élet, egy visszatérés, mely úgy érhető el, ha minél gyakrabban szemléljük megváltásunkat, és az Istennél közbenjáró azon szószólónál keresünk menedéket, a Szűzanyánál, akinek megadatott, hogy minden eretnekséget eltiporjon”.
     Szószóló és közbenjáró, ez az a funkció, mely jogossá teszi, hogy Szűz Máriánál keressünk menedéket. „Ki merészelné azt gondolni és kijelenteni, hogy a Szűz védelmébe és segítségébe vetett nagy bizalmunk túlzott lenne?” – mondta a pápa. „Az biztos, hogy Krisztuson kívül senkinek nem jár ki a tökéletes közbenjáró szerep és cím. (…) Mindazonáltal, miként ezt az angyali doktor tanítja, ez nem gátolja meg, hogy bizonyos értelemben az Isten és ember közötti közbenjáró címet másnak is megadjuk, amennyiben ez a valaki az embernek Istennel való egyesülésében közreműködik” (Summa theologica III.q.26,a1 és 2). Kire vonatkozna ez a meghatározás találóbban, ha nem a Boldogságos Szűzre? „Hiszen lehetetlen valakit elképzelni, aki ugyanolyan hatásosan tudná az embereket Istennel kiengesztelni, mint ahogy ő tette ezt a múltban, vagy ahogy ő tenné a jövőben” (Fidentem piumque). A múltban ő volt az, aki az Üdvözítőt nekünk ajándékozta, és a Kálvárián minket vele megvásárolt. A jelenben és a jövőben: „Ki látja félelmeinket és szükségeinket világosabban az örök Igében?” Kinek van több hatalma, mint neki, hogy az Istenséget megérintse?

Hogy a Mária közreműködő szerepéről szóló tanítást összegezzük, Pater Garrigou-Lagrange-zsel együtt azt mondjuk, hogy „a Boldogságos Szűz Mária, a mi Urunkénál alárendeltebb módon, de minden ember számára univerzális közvetítő a kegyelem elnyerésében és szétosztásában”.
     Miután kimerítően igazolta, hogy Máriához fordulhatunk menedékért, XIII. Leó pápa útmutatását két pontra irányítja:
     – A rózsafüzér (a szentmise és az isteni offícium után) a leghatásosabb ima, hogy személyes megtérésünket kieszközöljük.
     – A rózsafüzér a legerősebb fegyver a katolikus Egyház ellenségei ellen.

Mindenekelőtt a rózsafüzér 15 tizede egyúttal modell mindennapi életünk számára. „Az örvendetes titkok, mondja XIII. Leó, az alázat, a munkában való türelem, a felebarát iránti jóakarat, a mindennapi élet szürke kötelességeiben való lelkiismeretesség példái számunkra. A fájdalmas titkok a fáradozásban és szenvedésben való türelemre tanítanak bennünket”, hogy a kereszt kincs, mert ez nyeri el számunkra és felebarátunk számára a mennyországot. És végezetül a dicsőséges titkok arra tanítanak bennünket, hogy szakadjunk el a világ javaitól, mialatt „leleplezik számunkra azt a boldogságot, melyet Isten (…) azok számára készít, akik szeretik őt” (Laetitia sanctae – 1893. szeptember 8.).
     Napunk minden pillanata, életünk minden periódusa megtalálhatja tehát helyét az örvendetes, a fájdalmas vagy a dicsőséges rózsafüzérben, mely ezáltal mindennapi társunkká válik. Egész életünk rózsafüzér lehet. Ha Jézus, Mária és József példáját szemléljük, valóban megtanuljuk, hogyan kell egy valóban keresztény életet élni, miként ezt XIII. Leo pápa mondja: „A titkok szemlélete felgyújtja a lelkeket, hogy céljuk az erények legyenek, és arra ösztönzi őket, hogy Jézus és Mária nyomát kövessék.” (Magnae Dei Matris – 1892. szeptember 7.)

XIII. Leó egyébként arra is felhívja figyelmünket, hogy az örvendetes, a fájdalmas és a dicsőséges rózsafüzér pont az ellen a három főbaj ellen nyújt orvosságot, melyek korunk társadalmát érik: a szerény és dolgos élettel szembeni ellenkezésünk az örvendetes titkok szemléletében találja meg ellenszerét, a szenvedés minden fajtájával szembeni irtózásunknak a fájdalmas titkokról való elmélkedés a legyőzője, míg fékevesztett materializmusunk a dicsőséges titkok szemléletében talál gyógyírt. Így a rózsafüzér nem csak az egyes személyek számára tudja jótékony hatását kifejteni, hanem az egész társadaloméra.
     Mivel azonban Jézus és Mária erényeit Isten kegyelme nélkül lehetetlen utánoznunk, a rózsafüzér szemléletéhez kérő imádság is társul: ez a Miatyánk és az Üdvözlégy Mária, melyet a 15 bibliai eseményről való elmélkedésünk közben imádkozunk. A Miatyánkot maga az Úr tanította nekünk. Az Üdvözlégy Mária pedig azt éri el, hogy Miasszonyunk mint az Irgalmasság Anyja lép közbe érettünk. „Ha imánkban Szűz Máriához menekülünk (…), akkor ő készségesen ad nekünk kegyelmének kincséből, melyben őt Isten a kezdetektől fogva oly gazdagon részesített. (…) Ha mi ennélfogva Máriát az angyal köszöntésével mint kegyelemmel teljest üdvözöljük és ezt a többször megismételt dicséretet szép csokorrá rendezve összefonjuk, akkor alig kifejezhető, szívesen látott és kívánt módon cselekszünk” (Magna Dei mely Matris).
     Mindazonáltal a rózsafüzér nem csak önnön üdvözülésünkhöz hatásos eszköz, hanem egyúttal nagy segítség az Egyház összes ellenségével szemben.

Szent Domonkosnak az albingensek elleni Languedoc-i győzelmére célozva XIII. Leó pápa ezt írta: „(Domonkos) az isteni kegyelem segítségével előre látta, hogy ez az áhítat hadigépként fogja (az Egyház) ellenségeit szétszórni és kényszeríteni fogja őket elbizakodottságuk és elvetemültségük feladására” (Supremi apostolatus). Egyébként XIII. Leo gyakran beszélt a Languedoc-i katarok és a Lepantonál elért törökök feletti győzelemről; de ezek nem az egyetlen győzelmei a rózsafüzérnek. Ezért a pápa hozzáfűzte: „A katolikusoknak mindig fő gondja volt, hogy bizonytalan időkben és veszélyes körülmények között Mária védelme alá meneküljenek, és magukat az ő anyai gondoskodása alá helyezzék. (…) Az Egyház régebbi és új történelme, és az elgondolkodtató annalesek őrzik az Istenanyának szóló nyilvános és privát fohászok, valamint az általa nyújtott segítségek, békék és nyugalmak emlékezetét, melyek a legkülönbözőbb körülmények között az ő intervenciójára történtek.”
     Innen erednek a különböző címek, melyekkel köszöntjük őt; a keresztények segítője, jótevője, vigasztalója, a csapatok királynője, a győzelem és béke szerzője. Ezért figyelmezteti a pápa szünet nélkül a püspököket, hogy a keresztény nép körében a rózsafüzér imádságot terjesszék, mert ma, miként ő mondta: „az emberi eszközök nem elegendőek a bajok leküzdésére.” (Quanquam pluries)

Ehelyütt két olyan tanácsot akarunk megtárgyalni, melyekre XIII. Leó pápa gyakran visszatér:
     – a rózsafüzért lehetőleg többekkel együtt imádkozzuk;
     – a rózsafüzért kitartással imádkozzuk.

1896. szeptember 20-án kiadott enciklikájában a pápa két okot nevez meg a közös imádság nagyobb hatásfokára. Először magának a mi Urunknak ígéretét: „Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt. 18,19-20). A második okot Aquinói Szent Tamástól veszi: „Lehetetlen, hogy egy csoport imája nem talál meghallgatásra, ha ezen számos ima csak egyetlen egyet képez.”
     XIII. Leó e kijelentést kommentálva, a következőket fűzi hozzá: „A nyilvános imák fölötte állnak a személyeseknek, és sokkal nagyobb hatalmuk van; ezért kapta meg a rózsafüzér-közösség Domonkos pátriárka által az Istenanya zászlaja alá rendelt milícia címet. (…) Valóban, folytatja a pápa, Mária rózsafüzére mindazokat összefűzi, akik felvételüket kérik e közösségbe, egy közös kötelék által, mint a testvéreket vagy fegyvertársakat. Ebből egy nagyon erős hadsereg keletkezik, mely szabályszerűen instruált és szervezett ahhoz, hogy a belső és külső ellenség támadásait visszaverje. E jámbor egyesülés tagjainak joguk van Szent Ciprián szavait magukra vonatkoztatni: 'Nyilvános és közös imánk van, és ha imádkozunk, azt nem egyedül egyért tesszük, hanem az egész népért, mert mi mindannyian egyek vagyunk'” (Augustissimae Virginis Mariae – 1897. szeptember 12.). Az imádkozásnak ez a közös módja érte el a rózsafüzér nagy győzelmeit.

Mindazonáltal a pápa imánk egy másik követelményére is nagy súlyt helyez: az állhatatosságra: „Mindazonáltal akadnak olyanok, akik az általunk itt megjelenítetteket (a rózsafüzérről) bár helyesen értik, de a remélt javakra, különösen ami az Egyház békéjét és nyugalmát illeti, úgy gondolnak mint csak a múltban megadottakra; s a jövőre úgy tekintenek, mint olyan időre, amiben még rosszabbak fognak bekövetkezni. Ennek következtében buzgóságuk az imában és áhítatos hangulatuk bizonyos fokig kimerült, nincs többé bizalmuk és időnként elernyednek” (Octobri mense – 1891. szeptember 22.). „Nos, folytatja XIII. Leó, méltatlan és vakmerő dolog az isteni segítségadás idejét és módját meghatározni akarni.” Ezen elbátortalanodás okának a pápa a természetfeletti szellemben való hiányunkat, csökkent hitünket és rövidlátásunkat nevezi meg. Azt mondja, hogy másképp kell érvelni, majd elmagyarázza, hogyan kell a dolgokat néznünk: „Az emberi szellem éléslátása a jelenlegi viszonyok megítélésében nem ér fel az Isteni Gondviselés emelkedett döntéseihez. De valamikor be fog következni, hogy jóságában Isten a történelmi események okát és következményeit nyíltan megmutatja nekünk. Akkor világosan kiderül majd, mily hatalmas befolyása volt ezekre a dolgokra az ima szeretetszolgálata, és mily módon érte el a meghallgatást. Következésképpen kinyilváníttatik, hogy a siker azáltal következett be, hogy az ily nagyon elferdült korszellem közepette oly sokan a test és a szellem mindennemű beszennyezésétől érintetlenül tisztának és épnek őrizték meg magukat, miközben a megszentelődést az Istentől való félelemben teljessé tették; továbbá hogy mások közel az elbukáshoz mégis uralkodtak magukon, és éppen a veszélyből és kísértésből az erények növekedését kapták; és végül megint mások, kik elestek, egyfajta belső unszolásra lélekben megrendültek és arra indíttattak, hogy újra felemelkedjenek és az irgalmas Isten szerető átkarolásába siessenek. Ezért mindenkit sürgősen könyörögve kérünk, hogy mindezt vegye fontolóra, hogy a régi ellenség csábító trükkjeinek ne engedjen; és hogy semmilyen okból ne lankadjon az imában való buzgóságban, hanem állandóan, szüntelenül tartson ki benne.” (Octobri mense)

Mindez az Úr ezen szavainak illusztrációja: „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” (Luk. 18, 8); „Aki azonban mindvégig kitart, az üdvözül.” (Mt 10,22)

XIII. Leó pápa tanaihoz hozzá szeretnénk fűzni XII. Pius pápa azon bátorító szavait, melyekkel a családokat a rózsafüzér közös imádkozására buzdította, hiszen ha a csoportos ima nagy hatású, akkor a keresztény társadalomban van egy olyan csoportosulás, mely különösen kiváltságos helyzetet élvez: és ez a család. 1941. október 8-án, a fiatal házaspárok római zarándoklatának alkalmával a pápa a következőket mondta:

Mivel Önök, szeretett fiaim és lányaim, azért jöttek Rómába, hogy a frissen alapított családi tűzhelyre a hívek közös atyjának áldását kikérjék, ezzel együtt magukkal kellene vigyék a Boldogságos Szűz zsolozsmája – aminek ez október hónap szentelve van – iránti nagyobb tiszteletet is (…)
     A frissen esketettek rózsafüzére, melyet Önök fiatal családjuk hajnalán egymás mellett imádkoznak arra a titkokkal és felelősségekkel teljes életre tekintve, mely örömteli előjeleivel Önök előtt megnyílt. Hiszen olyan örömteli dolog a bensőséges együttlét első napjainak örömében reményeiket és terveiket ezen a módon a legtisztább és leghatalmasabb Szűz védelme alá helyezni, aki a szeretet és az irgalom anyja, kinek örömei, fájdalma és dicsősége az Önök lelki szemei előtt vonulnak el a tíz Ave Maria ritmusában, és Önöknek a legszentebb család példáját emlékezetbe idézik.
     A gyermekek rózsafüzére, a kicsik rózsafüzére, akik a szentolvasó gyöngyeit kicsiny, még ügyetlen ujjacskáikban tartják, és lassan, nagy buzgalommal és igyekezettel, mindazonáltal már szeretettel a Pater-t és az Ave-t ismételgetik, melyre az anya türelme tanította őket; néha megbotlanak, néha akadoznak, néha összekeverednek, de Mária – akit már mennyei anyjuknak ismernek el – arcképére szögezett tekintetükből a tökéletes bizalom nyíltszívűsége sugárzik! Ezután az első áldozás rózsafüzére lesz, melynek saját helye lesz az erre a nagy napra való emlékezésben; egy szép emléktárgy, feltéve, hogy az marad, aminek lennie kell, vagyis nem egy hiú luxustárgy, hanem egy eszköz, melynek segítségével imádkozni és gondolataikat Máriára irányítani tudják.
     A fiatal lány rózsafüzére, aki már nagy, örömteli és vidám, de egyúttal komoly és a jövőre gondoló, aki Máriára, az okos és gyengéd Szeplőtelen Szűzre, odaadásának vágyaira bízza mindazt, amit szívében érez; aki azért imádkozik, akit még nem ismer, akit azonban Isten ismer, és akit a Gondviselés számára kijelölt, és akit ő magához hasonlónak, nevezetesen buzgó és nagylelkű kereszténynek akar látni. Ezt a rózsafüzért, melyet vasárnaponként szívesen imádkozza társnőivel, hétköznap talán a házimunka mellett édesanyja oldalán mond el, vagy az irodai munkaórák közben vagy a földeken, ha akad néhány szabad perce, hogy a szomszédos kápolnába betérjen.
     A fiatal férfi rózsafüzére – tanonc, diák vagy gazda –, aki elígérkezett munka által arra készül, hogy egy nap a maga és az övéi számára a mindennapi kenyeret megkeresse; egy rózsafüzér, melyet értékes kincsként őriz magánál azon tisztaság védőpajzsaként, melyet az esküvői oltárig sértetlenül akar megőrizni; rózsafüzér, melyet az emberektől való félelem nélkül az áhítat és az ima idejére alkalmas szabadidejében imádkozik; rózsafüzér, mely őt a katonai uniformis alatt a háború gondjai és veszedelmei között elkíséri; rózsafüzér, melyet talán az utolsó alkalommal magához szorítva tart azon a napon, melyen a haza a legnagyobb áldozatot követeli tőle, és melyet így bajtársai meghatódottsággal fedeznek fel kihűlt, véres kezében.
     A családanyák rózsafüzére, a munkásnő vagy a parasztasszony rózsafüzére, egyszerű és szolid, elhasználódott az évek alatt, melyekben talán csak este tudta a kezébe venni, mikor fáradtan a napi munkától hitében és szeretetében még erőt talál arra, hogy az álmossággal küszködve az övéiért imádkozzon, a körülötte levők közül azokért, akik a test és lélek veszélyeinek a leginkább ki vannak téve, talán kísértésekben vagy szorult helyzetekben, vagy azokért, akikről fájdalommal látja, hogy Istentől eltávolodtak. A társasági élet dámájának rózsafüzére, aki talán gazdagabb, de gyakran még nagyobb gondoktól és félelmektől szenved.
     A családapa rózsafüzére, a munka és az energia emberéé, aki soha nem felejti el ceruzájával és noteszával rózsafüzérét is magával vinni; aki nagy professzorként, híres mérnökként, neves sebészként, ékesszóló ügyvédként, tehetséggel megáldott művészként, agrárszakértőként nem szégyelli a munka zsarnokságából kiszakított rövid pillanatokban áhítatos egyszerűséggel rózsafüzérét imádkozni, hogy egy templom csöndjében az oltár lépcsőjén keresztény lelkét erősítse.
     Az idősek rózsafüzére. Az öreg nagymama, aki merev ujjai között fáradhatatlanul pergeti újra és újra a rózsafüzért vagy a templom hátuljában, amíg merev lábai engedik, hogy odajárjon vagy már a kényszeredett mozdulatlanság hosszú óráiban a tűznél álló karosszékében. Az öreg nagynéni, aki minden erejét a család javának szentelte, és most, amikor életének – melyet jótettek végrehajtásával töltött – végén odaadásának kifogyhatatlanságában azok között a kis szolgálatok között, melyeket még el tud végezni, megszakítás nélkül tizedről tizedre szentolvasóját imádkozza.
     A haldokló rózsafüzére, aki azt utolsó órájában mentőövként szorítja magához reszkető kezével, míg hozzátartozói ágya mellett halkan imádkozzák; a rózsafüzér, mely a feszülettel együtt mellén pihen Isten irgalmasságába, valamint a Boldogságos Szűz közbenjárásába vetett bizalma jeleként, annak a bizalomnak, mely az ütni abbamaradó szívet ebben a pillanatban eltöltötte.
     Az egész család rózsafüzére, rózsafüzér, melyet kicsik és nagyok közösen imádkoznak; ami este Mária lábainál mindazokat összegyűjti, akiket napközben a munka elválasztott egymástól; mely úgy gyűjti őket egybe, hogy egyúttal a távollevők és eltűntekre való emlékezetet bennük felfrissíti; mely ily módon megszenteli azt a köteléket, mely őket a Szeplőtelen Szűz, a Rózsafüzér Királynője vezetése alatt összetartja.
     Lourdes-ban Mária számtalan kegyelmi ajándékkal azt akarta megmutatni, mily drága számára ez az ima. Erre hívta meg Bernadette-t, ezért kísérte a kislány Ave-ját, ezért imádkozta vele lassan a rózsafüzért, mely arany rózsaként tündöklött, mely lábain világosan látható lett. Válaszolj, kedves fiatal pár, válaszolj mennyei Anyád ezen meghívására; biztosíts új családod imádságai között díszhelyet az ő rózsafüzérének.

Még tart október a rózsafűzér imádkozásának a hónapja - imádkozzuk szeretettel

Várkonyi István: Rózsafüzér

Olyan, akár egy szent bilincs; csodálkozva nézem,
Ima közben épp úgy feszül, mint bilincs a kézen.
Nagyanyám is így viselte kezén az olvasót
Bilincsbe vert kézzel ő is az Isten rabja volt.
Rózsafüzért viselt mindig, s hogy elment egy napon,
Rózsafüzér feszült kezén, a bús ravatalon...
Rózsafüzérrel anyám is szent kép elé hajolt;
Bilincsbe vert kézzel ő is az Isten rabja volt.
Engem is így tanított, s kezembe rózsafüzért adott,
Legyünk egész családunkkal szelíd Isten rabok!
Nagyanyám már tudja, hogy kik az igaz szabadok,
Hisz azért szabad ő a mennyben, mert Isten rabja volt.

Katolikus-honlap