A levél írója nem nevezi meg magát, de olyan valaki, aki a római egyház nevében fordul a korintusi egyházhoz: „Isten Rómában lakó egyháza Isten Korintusban lakó egyházának...”

Kelemen szerzőségét nemcsak a 4. században író Euszébiosz tanúsítja, hanem már a 2. században is az ő levelének tartották. A korintusi püspök, Dionüsziosz 170 körül ezt írta Szótér pápának: „Ma ültük meg az Úr szent napját, ezen fölolvastuk leveledet, amelyet időnként továbbra is föl fogunk olvasni épülésünkre, ahogyan Kelemen hozzánk írt levelét is fölolvastuk.” A korintusiak tehát a szentmise keretében olvasták föl mind Kelemen, mind Szótér pápa levelét, ahogyan az apostolok leveleit volt szokás. A Kelemen által írt levél így került be az apostoli levélgyűjteménybe, s később innen másolták át a szentírási kéziratokba. Ezért hosszú időn át sugalmazott írásnak tekintették.

De ki volt tulajdonképpen a levél szerzője, Római Szent Kelemen? A történeti források személyére vonatkozóan nem egyeznek minden tekintetben. Iréneusz szerint Kelemen Szent Péter harmadik utóda volt Rómában. Jeromos szerint Péter rendelte utódjául. A 4. században Epiphaniosz a következőképpen próbálta összhangba hozni az egymástól eltérő adatokat: Kelement valóban Péter rendelte utódjául, de ő a békesség kedvéért Linus javára lemondott. A Kelemen-regény, amelynek utolsó változata szintén a 4. századra tehető, azonosítja Római Szent Kelement Domitianus császár unokaöccsével, Flavius Titus Clemensszel, aki konzuli méltóságot is viselt. A Kelemen vértanúságára vonatkozó adatok szintén a 4. századból valók. Origenész azonosnak tartotta a Fil 4,3-ban szereplő Kelemennel, s így nemcsak Szent Péter utóda, hanem Szent Pál tanítványa és munkatársa is lett volna. Egyébként Origenész az egyetlen őskeresztény szerző, aki Kelement zsidókereszténynek mondta. A korintusiakhoz írt levél elárulja, hogy Kelemen kitűnően ismerte az Ószövetséget, sokszor idézi is. Nem zárhatjuk ki annak lehetőségét, hogy ismerhette Szent Pétert és Szent Pált; valószínűleg 92 és 101 között volt Róma püspöke.

Kelemen minden bizonnyal előkelő római családból származott. Szülei elszakadtak egymástól, s a család, amelyben még egy ikerpár született, teljesen szétszóródott. Kelemen már felnőtt, amikor elindult, hogy megkeresse övéit, de közben a bölcsességet kereste, mert kora gyermekkorától fogva foglalkoztatták az élet értelmének kérdései. Végül elérkezett a keresztényekhez, találkozott Szent Péterrel, és csatlakozott hozzá missziós útjain. A történet azzal végződik, hogy Kelemen Péter utódja lett.

Passiója szerint, amelyet a 4. században írtak, Traianus császár a Krím-félszigetre száműzte, ahol sok kereszténnyel együtt márványbányában dolgozott, végül a tengerbe fojtották.

Rómában hamarosan kialakult a tiszteletét őrző hely is. Egy ősi háztemplomnak a tulajdonosát Kelemennek hívták. A 4. században a két név viselőit azonosították, s az egykori háztulajdonos eltűnt a szent pápa mögött. Kelemen nevét a szentmise római kánonjába is fölvették. Ettől kezdve az irodalom, az egyházi művészet és a liturgia együtt magasztalta a vértanú pápát.

A középkor elején hazatértek ereklyéi is: Cirill és Metód, akiket a bizánci császár 860-ban a Krím-félszigetre küldött misszióba, Kerszonban megtalálták Kelemen maradványait, és később magukkal vitték Rómába. A már meglévő bazilika fogadta be ereklyéit, melynek mai altemplomában a középkori freskók beszélik el a szent pápa történetét, ahogy a hagyományban megformálódott.

A korintusiakhoz írt leveléből (amelyet az Ókeresztény írók második kötetében magyarul is olvashatunk) kitűnik a szent római püspök apostoli tanítása.

A Kelemen-regény azzal végződik, hogy Szent Péter utódává teszi Kelement, és így beszél híveihez: „Mivel közel van már az én halálom napja, Kelement teszem meg püspökötöknek. Rábízom a hivatalomat, átadom neki a kötés és oldás hatalmát, hiszen ismeritek az Egyház rendjét. Reá hallgassatok, és legyetek benne biztosak, hogy aki megszomorítja az Igazság Tanítóját, Krisztus ellen vét, és megharagítja Mindenek Atyját. (...) A püspöknek orvosnak kell lennie, azaz nem viselkedhet vadállat módjára.”

A legenda szerint Kelemen életének utolsó szakaszát száműzöttként a Krímben töltötte egy márványbányában. Kétezer keresztényt talált ott, akik hozzá hasonlóan kényszermunkára lettek ítélve. Panaszkodtak, hogy nagyon messzire kell vízért járniuk. Ekkor Kelemen a többiekkel együtt imádkozni kezdett vízért. S íme, meglátott egy Bárányt, a lábával kapart egy helyen. Kelemen odament, és a megjelölt helyen szerszámát belevágta a földbe. Olyan bővízű forrás fakadt, hogy patakként folyt tovább. A környék lakói úgy megrendültek az eseménytől, hogy megkeresztelkedtek. Amikor ez a császár tudomására jutott, elrendelte, hogy kössenek követ Kelemen nyakába, és fojtsák a tengerbe.

Miután vértanú lett, a legenda szerint a tenger több mérföldre visszahúzódott, hogy a hívek a holttestét kivihessék a szárazra. A hullámok mint márványmauzóleum vették körül a szent testét.

Szentjeid erőssége, mindenható, örök Isten, add, hogy örvendező lélekkel üljük meg Szent Kelemen pápa emléknapját. Ő Fiad papja és vértanúja volt: amit a szent áldozatban cselekedett, azt vére ontásával tanúsította, amit ajkával hirdetett, azt példájával is megerősítette. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

Forrás:
Diós István: A szentek élete

Magyar Kurír