Alapvető zsinati szövegek idézésével kezdte a szónok a beszédét: „A Boldogságos Szűz, akit az isteni Gondviselés terve az Ige megtestesülésével kapcsolatban eleve Isten anyjának rendelt, itt a földön isteni Üdvözítőnk anyja, másokat messze fölülmúló, nagylelkű társa és az Úr alázatos szolgálója lett. Minthogy Krisztust méhébe fogadta, evilágra szülte, gondozta, a templomban az Atyának bemutatta, és a kereszten haldokló Fiával együtt szenvedett – engedelmességével, hitével, reményével és lángoló szeretetével – egyedülálló módon együttműködött az Üdvözítő művével a lelkek természetfölötti életének helyreállítására. Éppen ezért a kegyelem rendjében anyánk (Lumen gentium 61).

Mária hagyományos címei, mint az „Isten és a hívek Anyja” titulus mellett a zsinat Mária szerepére utalva használja a „mintakép” kifejezést: „A joggal anyának és szűznek mondható Egyház misztériumában a Boldogságos Szűz Mária az első helyen áll, mert a szüzesség és az anyaság nagyszerű és páratlan mintaképe” (Lumen gentium 63).

A zsinat legnagyobb mariológiai újdonsága abban az elhelyezésben áll, ahogy a Szűzanyát az egyházról szóló konstitúció összefüggésébe állította. Ezzel a zsinat mély megújulást adott a mariológiának, tekintettel az utolsó századokra. A Szűzanyáról szóló értelmezés nem önmagában áll, mintha közvetítő szerepet töltene be Krisztus és az egyház között, hanem az egyházatyák korához hasonlóan az egyházban értelmezi, ahogy Szent Ágoston mondta róla: „Ő az egyház legkiválóbb tagja, de annak tagja, nem kívüle vagy fölötte” (Sermo 72,7). A két valóság kölcsönösen segíti egymást: Ha az egyházról szóló beszéd fényt vet Máriára, akkor Mária értelmezése segíti az egyház mint Krisztus-test megértését. Ugyanezt hangsúlyozta II. János Pál pápa is a Redemptoris Mater enciklikában: „Máriát Krisztus titkában bemutatva, a II. Vatikáni Zsinat utat talált az egyház titka megérésének az elmélyítésében” (RM 5).

A zsinat mariológiai újdonságának másik vonása Mária hitének a hangsúlyozása, amit II. János Pál pápa a Redemptoris Mater enciklikájának a középpontjává tesz. Ez is visszatérés az atyák teológiájához, és Mária kiváltságainak a hangsúlyozása helyett az ő hitét emelte ki, mint a Szűzanya személyes kapcsolatát az üdvösség titkához. Itt is jelentős Szent Ágoston hatása: „Szűz Mária hittel szülte azt, akit már korábban megfogant. Miután az angyallal beszélt, ő a hittel teljes, Krisztust megfoganván, már előbb fogant a szívében, mint a méhében” (Sermo 215,4).

Cantalamessa atya prédikációja második részében a zsinat mariológiai felfogását ökumenikus összefüggésben értelmezte, azzal a nyílt szándékkal, hogy a katolikus és protestáns álláspontokat közelítse egymáshoz. A zsinat Mária-értelmezése alapvetően az egyházból indul ki, megállapításai biblikus jellegűek és az emberi személyt érintik, akik az egyházat alkotják, ebből tehát Mária „a fortiori”, kiváltképpen részesül, ahelyett, hogy az isteni személyekre vonatkozó kijelentéseket kellene „leszűkítve” őrá alkalmazni. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy Mária jelesebb a többi embernél és nem azt hangsúlyozza, hogy kisebb az Istennél.

A megváltás művében való közvetítő szerepet illetően hasznosabb alulról indulni, a teremtményi közvetítés oldaláról – hangsúlyozta Cantalamessa atya –, mint ahogy Ábrahám, az apostolok, az egyház szentségei vagy maga az egyház részt vesz Krisztus isteni és emberi természetének a közvetítésében. A nagyobb távolság ugyanis nem az, ami Mária és az egyház között fennáll, hanem ami Mária és az egyház, mint az egyik oldal, továbbá Krisztus és a Szentháromság, mint a másik oldal között létezik, vagy egyszerűen, mint a teremtmény és a Teremtő között fennálló viszony.

Ebből adódik, hogy ha egyszer Ábrahám – a Biblia tanúsága szerint – „mindnyájunk atyja”, vagyis a hívőké (vö Zsid 4,16; Lk 16,24), akkor jobban megértjük, hogy az egyház nem habozik Máriát „mindnyájunk anyjának” nevezni. Hogyan lehet ezt az Ábrahám–Mária párhuzamot mélyebben megérteni? A Pápai Ház szónoka Kálvin egyik beszédére utalt, melyben Isten Ábrahámhoz intézett szavát („Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége”, Ter 12,3) értelmezi, mégpedig úgy, hogy Ábrahám nemcsak példa és pártfogó, hanem az „áldás oka”. Egy modern kori protestáns szentírásmagyarázó, Gerhard von Rad ugyanezt a vonalat képviselve mondja: „Ábrahám Isten üdvözítő tervében megőrzi az áldás közvetítő szerepét minden nemzedékre”. Mindez – folytatta a szónok – az egyház tanításával egységben van, ahogy Szent Ireneusz is mondja: Mária nemcsak az áldás és üdvösség példája, hanem egyedül Isten kegyelme és akarata függésében, az üdvösség oka is. Mária szava a Magnificatban: „Mostantól fogva boldognak mond engem minden nemzedék” úgy értendő, mint az Istentől a történelem számára adott rend (Heresias ellen III 22.4).

Bátorító dolog felfedezni, hogy a reformáció kezdeményezői – mondta Cantalamessa atya – Máriának elismerték az Anya jelzőt és előjogot, méghozzá személyes és közösségi értelemben is, vagyis hogy ő a mi Anyánk és az üdvösség Anyja. Luther egyik karácsonyi prédikációjában mondja: „Milyen vigasztaló és túláradóan jó az Isten, hogy a hívő ember egy olyan drága ajándékkal dicsekedhet, mint Mária, aki az ő anyja, Krisztus az ő testvére, Isten pedig az ő atyja! Ha ezt elhiszed, akkor te valóban Szűz Mária méhében vagy, mint az ő drága gyermeke.” Zwingli pedig 1524-ben Jézus anyját így nevezi: „Tiszta szűz Mária, üdvösségünk anyja”.

Hogyan lehetséges – teszi fel a kérdést Cantalamessa atya – hogy a reformáció kezdete óta odáig jutottunk, hogy a protestáns testvérek részéről, bizonyos körök, szinte kötelességszerűen csökkenteni igyekeznek Mária szerepét?

Most valóban szükség van arra, hogy kilépjünk ebből a szomorú helyzetből Mária szerepét illetően! A kiút őszinteséget kíván, mindkét féltől. Mi katolikusok, főként az utóbbi századokban, Máriának olyan szerepet tulajdonítottunk, mely elfogadhatatlan a protestánsok számára, amikor Mária-tiszteletünket nem világos biblikus képbe helyeztük, és nem volt világos az ő alárendelt szerepe az Isten Szava, a Szentlélek és az Úr Jézus felé. A mariológia az utóbbi évtizedekben egyre újabb titulusokat teremtett neki, újabb áhitatformák születtek.

Ezekkel a tendenciákkal szemben a II. Vatikáni Zsinat alkalmas módon válaszolt, azt kérve, hogy a hívek „gondosan tartózkodjanak szavaikban és tetteikben mindentől, ami az Egyház igazi tanítását illetően megtéveszthetné az elkülönült testvéreket vagy bárki mást. Fontolják meg továbbá a hívők, hogy a valódi áhítat nem terméketlen és átmeneti érzelemből áll, nem is valamilyen hiszékenységből; ellenkezőleg az igaz hitből indul ki, mely elismerteti velünk Isten anyjának kiválóságát, és iránta gyermeki szeretetre és erényeinek utánzására buzdít” (Lumen gentium 67). Protestáns oldalról a katolikusellenes magatartás mellett a racionalizmus volt az egyik erős akadálya a közös értésnek. Mária ugyanis nem egy eszme, hanem egy konkrét személy, egy nő, jelesen Isten egyszerűségének az ikonja. Cantalamessa atya ennek kapcsán utalt arra a lutheránus Basilea Schlink anyára, aki a lutheránus egyházon belül megalapította a „Mária nővérei” szerzetes-közösséget, mely a világ sok országában elterjedt. Ő többek között Luther Mártonra hivatkozik, „aki élete végéig úgy tisztelte Szűz Máriát, hogy egy nap sem mulasztotta el elimádkozni a Magnificatot”. Mindezek jegyében is remélni lehet, hogy Mária egy napon a katolikusok és protestánsok között már nem a megosztottság, hanem éppen az egység jele lesz a közös tiszteletben.

A Pápai Ház szónoka prédikációja végén Máriáról mint Isten irgalmassága anyjáról és lányáról beszélt. Ez a vonás tükröződik a Salve Regina imádságban, ahol Máriát az egyház úgy szólítja meg, mint az irgalmasság anyját: Mater misericordiae: Fordítsd reánk tehát, Szószólónk, irgalmas szemedet! „Mária tehát kapu, amin keresztül belépünk az Isten irgalmasságába” – zárta harmadik adventi elmélkedését a Pápai Ház szónoka.

Forrás és fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír