Szent Félix - Budapest, Belvárosi Szent Mihály-templom (fotó: Legeza Dénes István)

Félix megkülönböztető neve in pincis. Ezt vagy a helyről kapta, ahol nyugszik, vagy az árakról, amikkel halálra kínozták: a pinca ugyanis ‚ár’.

Azt mondják, hogy Félix tanító volt, és nagyon szigorúan bánt a gyerekekkel. A pogányok elfogták, és amikor nyíltan megvallotta Krisztust, azon gyerekek kezére adták, akiket tanított. Azok íróvesszőikkel és áraikkal megölték. Úgy tűnik, az Egyház inkább azt tartja, hogy Félix nem vértanú, hanem hitvalló volt.

Ha egy bálványisten elé vezették, hogy áldozzék neki, Félix rálehelt, s az menten leomlott.

Egy másik legendában olvasható, hogy Maximus nolai püspök a keresztényüldözés elől menekült, s az éhségtől és a hidegtől elgyötörve földre rogyott. Egy angyal odaküldte hozzá Félixet. Nem volt mit enni adnia, de meglátta, hogy egy közeli tőkén szőlőfürt lóg. Bort préselt a fürtből Maximus szájába, majd vállára vette és magával vitte. Maximus halála után Félixet választották meg püspöknek.

Később, midőn egyszer prédikált, egy pribék kereste. Félix egy kis résen át egy falomladékban rejtőzött el. Isten akaratából a rést a pókok rögtön beszőtték sűrű hálóval. Amikor ezt meglátták a pribékek, azt gondolták, hogy ott ugyan senki nincs, és odébbálltak. Innen egy másik helyre ment Félix, ahol egy özvegyasszony három hónapon át táplálta, de orcáját egyszer sem látta.

Amikor végre békesség lett, visszatért saját egyházába, és ott békében elnyugodott. A város mellett temették el, azon a helyen, melyet Pincisnek neveznek.

Félixnek volt egy azonos nevű fivére. Amikor arra kényszerítették, hogy a bálványisteneket imádja, így szólt: „Ellenségei vagytok ti a saját isteneiteknek? Ha odavezettek hozzájuk, rájuk fúvok, miként a bátyám, s leomlanak.”

Szent Félixnek volt egy kertje. Egyszer el akarták lopni a veteményét, de a tolvajok azt gondolván, hogy lopnak, egész éjjel serényen művelték a kertet. Reggel aztán Szent Félix köszöntötte őket, azok pedig megvallván vétküket, hazatértek.

Amikor jöttek a pogányok, hogy elfogják Félixet, nagy fájdalom állt a kezükbe. Jajgatni kezdtek, mire Félix azt mondta nekik: „Mondjátok azt, hogy Krisztus az Isten, s rögtön elhagy benneteket a fájdalom!” Mihelyt ezt mondták, meggyógyultak.

Egy bálványpap elment Félixhez, mondván: „Uram, mihelyt az én istenem meglátott téged, rögtön futásnak eredt. Amikor megkérdeztem: »Miért futsz?« Azt mondta: »Félix erényeit nem tudom elviselni.« Ha pedig az én istenem így fél tőled, mennyivel inkább kell nekem félnem téged.” Miután Félix kitanította a hitben, megkeresztelkedett.

Egyszer Félix így szólt azokhoz, akik Apollónak áldoztak: „Ha Apollo valóban Isten, mondja meg nekem, mit tartok a kezemben!” Egy cédula volt a kezében, melyre az Úr imája volt felírva. Mivel az nem válaszolt, a pogányok megtértek.

Végül, mikor egyszer misét mondott, s a népet békében elbocsátotta, a padozatra borult, hogy imádkozzék, s megtért az Úrhoz.