A SIR hírügynökség megkérdezte a témáról Amedeo Cencinit, aki pap, nevelő és pszichoterapeuta.

Cencini kijelentette, hogy a mai fiatalok ugyan nem könnyen bíznak meg valakiben, mégis nagy szükségük van egy idősebb testvérre, akire rábízhatják életüket, belső világukat, aki segít nekik eligazodni saját érzelmeik között. Valakire, aki segít megérteni, mi van a szívük mélyén, milyen valódi, mély vágyaik vannak, milyen félelmek élnek bennük, és ezek miben gyökereznek. Ezt követően lesznek képesek meghallani annak a szavát, aki hívja őket, és tudnak majd szabadon és felelősségteljen válaszolni a hívásra. Ezért nagyon fontos, hogy a nevelő szövetségese legyen ezen az úton az elhívást érző fiatalnak, közel álljon hozzá, figyelmes legyen iránta, miközben tudja, hogy ő nem csupán barát, hanem jel, annak a jele, akitől a hívás ered.

Húsz-harminc évvel ezelőtt még csak azoknak nyújtottak hivatáskísérést, akik már eleve éreztek hivatástudatot, akik a legjobban elkötelezték magukat. Cencini szerint napjainkban inkább arra van szükség, hogy mindenki részesülhessen ilyesféle vezetésben, mert az egyházban mindenkinek joga van ahhoz, hogy segítséget kapjon annak felfedezéséhez, mi Isten terve vele.

A riporter rákérdezett arra is, mi szükséges ahhoz, hogy valaki érett döntést tudjon hozni a cölibátus vállalásának kérdésében. Cencini hangsúlyozta, hogy ennek a döntésnek van egy nélkülözhetetlen feltétele: az érzelmi szabadság. Két dolog adja meg ezt az érzelmi szabadságot: annak bizonyossága, hogy mindöröktől fogva és mindörökké szeretnek minket, és annak bizonyossága, hogy tudunk szeretni, mindörökké. Aki nem rendelkezik ezzel a két bizonyossággal, az nem vállalhatja fel a cölibátust, mert fennáll a veszély, hogy a „szeretet koldusaként” él majd, vagyis minden tettében azt keresi, hogy szeretetet kapjon ezeknek a bizonyosságoknak a pótlására. Csak olyan ember szentelheti életét Istennek, aki biztos abban, hogy kapott szeretetet. Döntése akkor nem más, mint válasz arra a sok szeretetre, amit kapott, és válasza soha nem ér fel a kapott szeretet mértékével.

Cencini kiemelte: a hivatáskísérésben nagyon fontos, hogy elvezessük az embert saját múltjának megismerésére és annak felfedezésére, hogy Isten szeretete élt benne. Isten jelenvaló volt az életében, és a körülötte lévő embereken keresztül is elért hozzá, még ha azok nem is voltak tökéletesek. A tökéletes Isten elfogadja tökéletlenségünket, Isten szeretete mindannyiunkhoz korlátolt és nem tökéletes közvetítőkön keresztül jutott el. Nagy bölcsesség, ha nem várjuk el a tökéletességet, és létezésünk korlátolt helyzeteiből ki tudjuk olvasni az Örökkévaló szeretetének nagyságát.

A hivatáskísérő nevel és formál. A neveléssel arra ösztönzi az ifjút, hogy tárja fel magában a problémákat, sebeket, félelmeket, amelyek a szívében laknak, és akadályozzák, hogy meghallja az őt hívó hangot, elaltalják érzékeit. A pszichoterapeuta szerint a mai fiatalok elvesztették érzékeiket. A formálás által a lelkivezető egy olyan hívő életet ajánl a fiatalnak, amely a Krisztusban megnyilatkozott Isten szíve szerint való élet, aki minden élet és minden hivatás végpontja.

A kérdésre, hogyan lehet megkünböztetni a megszentelt életre való meghívást a nagylelkű emberiességtől, Cencini azt válaszolta: a csupán emberi szeretet nem tudja a legnagyobbat kérni. Nem tud szembenézni bizonyos nehézségekkel és nem jut el a végső pontig, önmaga feláldozásáig. A keresztény szeretet elér a végsőkig. Nem hősisességből, nem óriási erőfeszítések által, hanem mert abból a bizonyosságból indul ki, hogy már érdemein felül szerették. Így felfedezi, hogy szeretetet adni a legtermészetesebb és leglogikusabb dolog, amit tehet. Úgy teheti, hogy közben nem érzi magát hősnek vagy áldozatnak. Sőt, azt is tudja: soha nem tud annyi szeretetet adni, amely kiegyenlíti a kapott szeretetet.

Magyar Kurír