A nagymama

A nagymama mindig mást mondott. Általában a közlendőjét fel is vezette ezzel a mondattal, ami a család tagjaiból sűrű mennyezetre nézést és sóhajokat váltott ki. Ha kitalálták, hogy kirándulni mennek, a mama biztosan javasolt valami egészen eltérő programot, például, hogy látogassák meg Gizikét, a naftalinszagú, rosszul halló nagynénit, akire soha senki nem nyitja rá az ajtót. Persze nélküle, mert a nagymama nem szeretett sehová sem menni. Vagy éppen ha a családi tanács megszavazott valami új készüléket a háztartásba, ő biztosan aggályoskodni kezdett, hogy nem arra kellene költeni, hiszen nemsokára leesik az ereszcsatorna (meglátjátok, egyszer az én fejemre fog zuhanni), jó lenne inkább azt megcsináltatni. Ha pedig vita hallatszott ki valamelyik szobából, a mama biztosan benyitott, és látatlanban elkezdte megoldani a nézeteltérést, leginkább az egyik oldal felé húzva, kivívva ezzel a másik oldal neheztelését.

Többnyire ráhagyták, hadd ossza a jó tanácsokat, és nem vették komolyan. Legfeljebb leintették, ha már nagyon fárasztó volt.  A nagymama végül is azért van, hogy főzzön, süssön, meg vigyázzon a gyerekekre. Az nem jutott senkinek az eszébe, hogy egyszer megkérdezzék tőle, igazából boldog-e. Hiszen csak boldog lehet: vele van a család, gyönyörködhet az unokákban, ha rendetlenkedne a szíve, nincsen egyedül, van, aki orvost hívjon, és a függönyt sem kell egyedül letornásznia, ha ki akarja mosni. A mama voltaképpen csak úgy volt, és ha éppen nem szólt bele semmibe, egészen jól ki lehetett vele jönni.

A mama szobája olyan volt, mint egy kis kápolna. A papa képei a komódon, mellette vázában friss virág, a falon hatalmas festményen Krisztus az Olajfák hegyén. Tompa, nehéz öregszag volt a mama szobájában, nem is szerettek bemenni hozzá, főleg a gyerekek. Unták is, mert csak Benedek Elek mesekönyve volt, a tévéjén pár csatorna jött be csupán, és amikor elfogyott a kis porcelán tálkából a bonbon, semmi érdekes nem volt már, gyorsan kiszöktek hát, vissza a saját birodalmukba.

A nagymama valamikor szép, törékeny, de erős asszony volt. Eltemette a férjét, megélt két rendszert, és mindig kijött valahogy a fizetéséből, majd később a szerény nyugdíjból. Soha nem félt semmitől, felnevelte a gyerekeit, taníttatta őket, végignézte, ahogyan révbe érnek, családot alapítanak, majd anyuból mamává lépett elő, és ezzel elfoglalta minden nagymamák helyét a sütemény – templom – vigyázok a házra, amíg nyaraltok háromszögben. A nagymama tanárnő volt, mielőtt nyugdíjba vonult, és hosszú évek múltán is tudta az összes osztályának névsorát. Néha a tévében örömmel látta viszont valamelyik tanítványát, egy-egy politikust vagy művészt, s ilyenkor csöndes büszkeség töltötte el: nem hiába volt a sok küszködés, a kemény munka.

Egy borongós kedd délelőtt rosszul lett, amikor éppen a gyomot húzogatta a kertben. Szerencsére a szomszéd meglátta, hogy a földön fekszik, és kihívta mentőket. A fiatalok összeszorult szívvel álltak a kórházi ágy mellett, a gyerekek a másik nagymama konyhájában szép, színes képeket rajzoltak a mamának, hogy hamar meggyógyuljon.

Elég gyorsan hazaadták, kellett a hely az újabb betegeknek, a mentősök csak éppen a bejáratig gurították el, majd siettek is tovább. Remegő lábakkal állt meg az előszobában, az örömtől, hogy újra itthon lehet, a könnye is kicsordult.

„Gyere, édesanya”, mondta a fia, és ölébe kapva a kicsi asszonyt, bevitte a szobájába. „Emlékszel, amikor elestem a kertben, mert fellökött a Morzsi, ömlött a vér a térdemből, akkor pont így hoztál be engem” – mosolygott a mamára. „Most te vagy a soros, kisfiam. Én lettem a te gyermeked.”

Ezalatt már a kicsik is ott sündörögtek, virágot hoztak, illatos rózsát, legyen a betegnek jobb kedve.

„Vigyázni fogunk rád, nagymama, csak szólj, ha valamit szeretnél, ha akarod, mesélünk is neked.”

Az asszony nem válaszolt, csak felnézett az Olajfák hegyére, és összekulcsolt kézzel hálát adott mindazért, ami eddig olyan természetes volt a számára.