A percek lassan peregtek, ahogy gyermekkorában lassan kiperegtek keze közül az apró, megszáradt homokrögök. Nézte, ahogy egyenként végigdöcögnek az ujjai közt és visszahullanak a homokba. A játék emléke mosolyt csalt az arcára. Majd lassan ismét elkomorult. A percek megfoghatatlan homokszemekként peregtek ki az ujjai közül, és ő csak nézte, és nem tudott semmit sem tenni ellene.

Kint csendesen esett, bent vihar tombolt. Miért pont ő? Miért pont most? Miért így? A mondatok újra és újra nekitámadtak, tépték-cibálták az elméjét, és a kétségbeesés után a keserűség felé hajszolták. Az orvos bizakodó volt, de nem győzte meg. Hetekig bent feküdni a kórházban, mikor odakint tovább hömpölygött az élet! Az élet, amit annyira szeretett és élvezett! A pörgős munka, a barátságok öröme és ereje, a család puha melegsége. Most mindez távoli és elérhetetlen lett. Álomszerű.



A szorongás sokszor meglátogatta. Nem állandó társa volt, általában sikerült olvasással, alvással távol tartania. A magazinokat már rongyosra olvasta, sokszor nem volt fáradt és az alvás elkerülte. A televízió csak idegesítette. A szorongás a legváratlanabb helyzetekben újra és újra rátört, mint egy rabló, aki nemcsak az értékeiért jött, hanem jól rá is akart ijeszteni. Evés közben, amikor ránézett a mackósajtra, amit szegényes vacsoraként kapott. Ez a mackósajt volt az összes gyerekkori mackósajt, amit megevett. És máris szorongott, mert rádöbbent, a távoli gyerekkor emléke nem tudja távol tartani elkeserítő állapotát. Egy könyvben, amikor a sorok megérintették a szívét, és átadta magát az érzésnek, a szorongás ott termett és szöges husánggal agyonverte a pillanat varázsát. A legrosszabbak az esték voltak. Korán sötétedett, és ahogy a nap eltűnt, a kék szürkévé, majd feketévé változott, úgy nőtt benne egyre hatalmasabbá a szorítás, ami a lélegzetét is elakasztotta.
Az egyszemélyes szoba magánya lassan felőrölte a reményt benne. Egyre kevésbé látta, hogy ennek valaha vége szakad. Pár hétről volt szó – már megint az orvos! –, de egyre kevésbé hitte, hogy így lesz.



A harmadik héten hazaengedték a szomszéd szobában gyógyuló beteget. Új ember érkezett a helyére. Egy negyvenes éveiben járó férfi. Kissé megkoptatta az idő és a betegség is látszott rajta, de nyugodt volt az arca. Unalmában átment az új beteghez, hogy az őrjítően nehezen pergő percekről elterelje a figyelmét. Végre valami új a monoton várakozás, vizsgálatok, kezelések között. A szokásos formaságok után a betegségre terelődött a szó. Súlyosabb az állapota, mint neki. Otthon három gyerek várja. A munkája is veszélybe került, mert a hosszú lábadozás miatt lehet, hogy elbocsátják. Mindezt meghökkentő nyugalommal mondta. Mintha csak az időjárásról beszélne. Ezen nagyon megdöbbent. Hogy lehet, hogy nem ideges, nem szorong, jelét sem adja azoknak a nehéz érzéseknek, amikkel ő már hetek óta küzd?! Biztosan nem fogta még föl, mi vár rá, pedig ha rádöbben, na, akkor tuti kiakad! Vagy ennyire érzéketlen lenne, hogy nem is érdekli az egész? Miközben mindez végigpörgött benne, látta, hogy a férfi elővesz valamit a táskájából és az éjjeliszekrényére teszi. Ez is szenteskedő! Kirakja ide ezt a könyvet, mintha ez bármin is segítene! Inkább valami normális irodalmat olvasna, amiről lehet beszélgetni! Gyorsan elköszönt tőle.

Másnap a férfi a folyosón ült és olvasott. Azt a könyvet. Megvetéssel nézte a szeme sarkából. Milyen hiszékeny! Azt hiszi, ez meg fogja gyógyítani! Inkább bent maradt a szobájában, nehogy beszélni kelljen vele. Egy hét múlva nagyon unta magát. Úgy döntött, kimegy és beszélgetni kezd a férfival, az is jobb, mint ez a halálos unalom.
– Maga el is hiszi, ami ebben le van írva? – ült le mellé. A férfi lassan felemelte a fejét és kérdőn nézett rá.
– Hogy mondja? Elnézést, nem figyeltem.
– Maga el is hiszi, ami ebben le van írva? – bökött a férfi kezében lévő könyv felé. A férfi lenézett, aztán rá. Elmosolyodott.
– Igen, teljes mértékben.
– Akkor mondja meg nekem, hogy ha igaz, akkor miért vagyunk betegek, maga miért beteg, miért nem otthon van egészségesen a családjával? – a férfi lassan becsukta a könyvet, és elgondolkodva nézte egy darabig a szemközti falon lévő gyógyszerreklámot. Aztán csöndesen megszólalt.
– A kettő nem zárja ki egymást. A hit nem örökké tartó egészséget jelent.
– Ez nem magyarázat! – csattant fel. Hogy lehet ez a férfi ilyen naiv! – Ha igaz, ami ott, abban a könyvben le van írva, akkor nekünk nem kellene szenvednünk! De szenvedünk, betegek vagyunk! Ezért hazugság az egész! Azzal hirtelen hátat fordított a férfinak és beviharzott a szobájába.



Másnap nem ment ki. Nem akart találkozni a szomszéd beteggel, mert csak felidegesítette. Harmadnap sem. Negyedik nap a férfi megállt a szobája ajtajában. Úgy tett, mintha aludna, de a szemhéjai közti résen élénken figyelte, mit csinál. A férfi halkan belépett, óvatosan odament az ágyával szemközti asztalhoz, és letett rá valamit. Majd ugyanolyan halkan kiment. Várt pár percig, nehogy a másik esetleg figyelje és lebukjon, hogy nem is aludt. Nagyon kíváncsi volt, de türtőztette magát. Kínszenvedés volt kivárni azt a pár percet is. Végre történik valami ebben az unalmas, szürkévé fakuló kórházi létben! Bár ezt nem gondolta igazán végig, csak valami nagyon feszítette belülről. És mindenáron látni akarta, amit a férfi az asztalra tett.
Mikor megbizonyosodott róla, hogy nem figyelik, odasietett az asztalhoz. Egy félbehajtott papír volt. Felkapta, kinyitotta. Mohó kíváncsisággal falni kezdte a férfi szögletes, de könnyen olvasható betűit.

Kedves Betegtársam!

Sajnálom, hogy pár nappal ezelőtti beszélgetésünk hamar véget ért. Pár dolgot szeretnék elmondani, ami nekem segít a betegségem elviselésében. Talán magának is utat mutat.
Jól gondolja, nekem sem könnyű. De nem megjátszom magam, nem leplezem a fájdalmamat, csak máshogy gondolok rá, mint Ön. Először én is a miérteket tettem fel. Haragudtam, dühös voltam. Kétségbe voltam esve. Ez az állapot napokig tartott nálam. Aztán rájöttem, hogy ez nem vezet sehova, csak egyre keserűbb, mogorvább leszek és elmarom magam mellől a feleségem és a gyermekeim. Épp elég nekik, hogy értem aggódnak. Többé nem tettem fel a miérteket. Találtam helyette egy új kérdést: mit tudok meglátni a betegségemen keresztül, amit eddig nem láttam? Mit tudok megtapasztalni, amit eddig nem? Erre már van válaszom. Egyre jobban értékelem a saját életemet, az emberi kapcsolataimat, azokat a napokat, hónapokat, éveket, amik még előttem vannak. Minden új megvilágításba került. Lassan megváltozott az életemhez való viszonyom. Hálás tudok lenni érte. És tudom, hogy a kórház nem börtön, hanem olyan hely, ahol értem küzdenek. Azért, hogy még sokáig a családommal lehessek.
Mikor olvasás közben megszólított, úgy láttam, megütközött azon, amit olvasok. Önnek ez a könyv csak hazugságot jelent. Nekem az életet. Ez segített, hogy meglássam, van valaki, aki nagyobb a betegségemnél, és akkor is velem van, amikor a legmagányosabb és legelveszettebb vagyok. Ha nem sértem meg a tanácsommal, gondolja ezt végig Ön is.

Tisztelettel:
Sorstársa a szomszéd szobából

Visszalökte a levelet az asztalra. Most nem volt benne harag. Mélységesen elszomorodott. Lám, ez a férfi, akinek súlyosabb az állapota, erősebb, mint ő, mert máshogy tud tekinteni a betegségére. És erőt tud meríteni onnan, ahova ő nem képzelt senkit. Milyen végtelenül magányos és üres is az élete! Hiába gyógyul meg, ez az üresség és magány vele megy a kórházból haza, aztán dolgozni, a barátaihoz, még a nyaralására sem hagyja magára. Valami lehet abban, amit a férfi leírt. Talán lehet máshogy is. Talán. Talán van valami az ő betegégében is, ami közelebb viszi valamihez, amit eddig nem látott és nem értett. Talán olyat tapasztal, ami sokkal több az eddigi életénél. Valamit, ami kívül áll rajta, mégis vele van szoros összefüggésben. Talán mégsem olyan értelmetlen ez a betegség, a magány, az elzártság hetei. A remény szikrája fellobbant a szívében. Lassan kinyújtotta a kezét, felvette a levelet és átsétált a szomszéd szobába.