Krisztus követése nem sikertörténet, hanem bukások sorozata. Ugyan példaképeink legtöbbször már szentekként köszöntenek minket aranyozott szobrukkal, színes üvegablakokról, felbecsülhetetlen értékű képeken. Emberi történetük azonban kudarcok, küzdelmek, meg nem értések és mellőzöttségek sora. Lassú, vagy épp gyors vértanúság. De életük egy-egy pillanatában egyszer csak meglátják Istent. És ez gyógyír mindenre a hívőknél.

A mai evangéliumban Keresztelő Szent János egyszer csak felismeri Jézust. Már számtalan embert keresztelt meg, amikor egyszerre ott áll vele szemtől szemben Isten Báránya. Felismeri benne Istent.  Őt is alámeríti a Jordánban, hiszen Jézus ezért van itt.

Találkozásuk után János mégsem szegődik Jézus nyomába. Folytatja megszokott életét, ami végül a hatalommal való összecsapásba torkollik, és börtönbe, majd a lefejezéshez vezet.

Egy küzdelmes és kudarcba fulladó életút az övé, amelyben egyszer egy fél órát együtt tölt Isten Bárányával.

Az evangélium rövid leírása alapján még csak szót sem váltanak, nem is ülnek asztalhoz, hanem János ugyanúgy, ahogy a többi emberrel teszi, megkereszteli Jézust. Jézus továbbmegy, ő pedig ott marad.

János vajon miért nem szegődött tanítványul Jézus mellé? Nem ez lett volna a legkézenfekvőbb? Képzeljük csak el: egyik nap eljön hozzánk Jézus. Mi felismerjük Őt, hiszen rá vártunk annyit imáinkban, megpróbáltatásainkban, kétségek között. Végre eljött. Vele töltünk egy fél órát, majd Jézus továbbmegy, mi pedig maradunk? Vagy vele tartunk, mint András apostol? Aki az evangélium szerint ott volt, és hallotta Keresztelő Szent János szavait: „Íme, az Isten Báránya!” András ugyan nem ismerte föl Őt, csak épp hitt Jánosnak, és ezért elindult az apostollá válás útján.

János miért maradt ott a Jordánnál? Talán azért, mert őt nem hívta Jézus. Neki már nem kellett három további év tanítványság. Ő már felismerte Jézust. Az apostolok még nem tartottak itt. Még nem értek meg a börtönre, a meg nem értésre, a lassú vagy gyors vértanúságra. Majd csak húsvét után.

János hát maradt, hogy folytassa annak a rengeteg embernek a megkeresztelését.

Mert Jézust akkor igazán a miénk, amikor mi már nem a magunkéi vagyunk. Pontosabban akkor már nem Jézus lesz a miénk, hanem fordítva: mi leszünk az övéi.

Azaz ha kell, megyünk tanítványnak, de ha úgy jobb, ott maradunk a Jordán partján. Másokért. A sokaságért. Azért, hogy minél több ember elindulhasson apostolnak. Valójában András is ugyanezt tette: szólt testvérének, Péternek. Valószínűleg az elején még fájhatott neki, hogy a testvére kapta Jézustól ezt a sziklaszilárd nevet, pedig Andrásé volt az érdem, az elsőség. De a szentté válás útján, ami Jézus nyomában visz, eljön mindegyikünk számára az a szakasz, ahol megtörténik ez a váltás: már nem úgy van, hogy Jézus a miénk, hanem mi vagyunk az övéi. És akkortól már nem számít, hogy kik kapnak új nevet Jézustól: a testvérünk, vagy egy vámos, vagy egy utcanő. És aztán még egy kicsit tovább az úton már minden kudarc és bukás valójában pályabér.

Szerző: Juhász-Laczik Albin OSB

Magyar Kurír