EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Tibériusz császár uralkodásának tizenötödik esztendejében történt: Poncius Pilátus volt Judea helytartója. Galileának Heródes volt a negyedes fejedelme, testvére, Fülöp meg Itureának és Trachonitisz tartományának, Lizániász pedig Abilinának volt a negyedes fejedelme, Annás és Kaifás főpapok idejében az Úr szózatot intézett Jánoshoz, Zakariás fiához a pusztában.
S ő bejárta a Jordán egész vidékét, hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára, ahogy meg van írva Izajás próféta beszédeinek könyvében: „A pusztába kiáltónak ez a szava:
Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit. A völgyeket töltsétek fel, a hegyeket, halmokat hordjátok el. Ami görbe, legyen egyenessé, a göröngyös változzék sima úttá, és minden ember meglátja az Isten üdvösségét.”
Lk 3,1-6

Az elmúlt vasárnapok olvasmányai többször is alkalmat adtak arra, hogy az üdvtörténet irányáról, annak esetleges szakaszairól elmélkedjünk. Az adventi időszak különösen is érzékeny az időre, a történelemre. Isten és a történelem valóságával kell szembenéznünk a mai vasárnap.

Szent Lukács evangélista a maga sajátos pontosságával igyekszik történelmi keretbe ágyazni Keresztelő Szent János fellépését. A császár, a helytartó, a fejedelem, a főpapok megnevezésével behatárolja azt az időpontot, amelyben ismét hallhatóvá válik a prófétai hang. Keresztelő Szent János azonban nem része a hatalmi gépezetnek, kilóg a sorból, de mégis a „pusztában kiáltó szó” lesz. Viselkedésében, fellépésében, szavaiban a próféták alakja elevenedik meg.

Hogyan kapcsolódik ebben az üdvtörténetileg kiemelkedő pillanatban az örökkévaló szó és a történelem, az égi beavatkozás és a földi hatalom?
Izrael történetét tekintve olyan népek közül emelkedik ki, akik nem ismerték az idő teljesség felé haladó, vonalszerű, lineáris menetét. Ők körökben gondolkodtak. Ahogy a növényzet évente megújul, ahogy az évszakok évente megismétlik örök rendjüket, ahogy a Nap és a Hold állandóan ugyanazokat a szakaszokat futják be, úgy a földön is állandóan ugyanannak a rendnek kell uralkodnia. A földi hatalmasságok (a fáraó vagy a király) az égi istenek gyermekei, földi megtestesítői, kormányzásuk lényege pedig abban áll, hogy „mágikusan” gondoskodjanak az állandóan megismétlődő rendről. Az ő feladatuk volt, hogy a föld termékenységét áldozatok bemutatásával biztosítsák, adott esetben pedig a Nap újbóli győzelmét a sötétség fölött is ők voltak hivatottak elősegíteni, megparancsolni. Uralkodásuk nem vitte előre a történelmet, nem mozgott az idő vonala, csupán egyfajta állandóan visszatérő rend kezesei voltak.

Mózes személyében azonban megtörik ez a körkörös rend, és az idő vonala kiegyenesedik. Amikor Isten az égő csipkebokorban szól Mózeshez, akkor nemcsak a földi, egyiptomi szolgaságból ragadja ki a népét, hanem olyan vallást ad Izraelnek, amely a kozmikus erők könyörtelen törvényszerűségei alól is megszabadítja a választottakat.

Isten ígéreteivel vezeti saját népét – és az ígéretek beteljesedése nem befolyásolható sem áldozatok mágikus erejével, sem a földi hatalmak intézkedéseivel, hanem egyedül Isten világ fölötti hatalmában gyökerezik. Igaz, hogy később Izrael is királyság lesz, igaz, hogy felépül saját temploma és áldozatai lesznek, de ebben a korszakban is állandóan ott vannak a kényelmetlen próféták, akik ébren tartják a nép emlékezetében szabadságuk alapító eseményét, a sínai szövetséget, és az idők messiási irányát. Izrael, amikor megteszi ezt a nagy lépést a jelen körforgásából az égi szabadság felé, akkor fedezi fel minden nép számára a történelmet. Akkor mondja el Isten a választott nép által, hogy időnk nem önmagába forduló taposómalom, hanem mennyei nyitottsággal rendelkezik.

Azt mondhatnánk tehát, hogy a megtelepedett, intézményesült népek vallásossága az áldozatokban merül ki, míg Izrael, aki vándor népként kénytelen volt önmagát Istenre bízni, az ígéretek vallását alapítja meg. Az áldozatok a körkörös idő jellemzői, a vándorló népnek adott ígéretek a jövendőre nyitott népek vallása. Az ígéret és áldozat nem zárja ki egymást, hanem más összefüggésbe helyezi a nép vallásosságát: az áldozat immár nem a rend fenntartását tartja szem előtt, hanem a szövetséghez való hűségnek a kifejeződése. Keresztelő Szent János személyében egyszerre jelenik meg a prófétai jövendő és az alapítás eseményére való emlékezet.

László István székelyszenttamási plébános