Mély a keresztény hagyomány kútja. Egy-egy szóban, egy-egy jelenetben olyan elemekkel találkozunk, amelyek bizonyosan visszamennek a kezdetekig, Jézus koráig. Az egyik ilyen a hét első napjának említése a feltámadás történetében. Megtaláljuk ezt Máténál, Lukácsnál, de a János-evangéliumban is. Mindnyájuknál korábbi Szent Pál említése (1Kor 16,2), ahol az áll, hogy a hét első napján gyűjtsék össze az adományokat a keresztények. Már ebben a korai időben is, úgy két évtizeddel az események után ez volt a hívők találkozásának, a közös istentiszteletnek a napja. Egy évszázaddal később Szent Jusztinosz vértanú elmondja, hogy a szentmiséhez szervesen hozzátartozott az adakozás az özvegyek, árvák, betegek, szükséget szenvedők, bebörtönzöttek, átutazók és más rászorulók javára. A szentmisét pedig vasárnap tartották és ezt kifejezetten azzal indokolták, hogy Krisztus ezen a napon támadt fel és jelent meg apostolainak (1Apol. 67,6-7).

Ugyanilyen régi az utolsó vacsora hagyománya is. Már Szent Pál – szinte liturgikus formában – közli az Eucharisztia alapításnak szavait, az Apostolok Cselekedeteiben pedig azt olvassuk, hogy az első jeruzsálemi hívő közösség tagjai még együtt imádkoztak a néppel a templomban, de a kenyértörést házaknál végezték (ApCsel 2,42.46). Ugyanitt Szent Lukács elbeszéli Pál apostol utazását Troászba. Ott többes szám első személyben mondja: „a hét első napján összegyűltünk kenyértörésre” (ApCsel 20,7). A húsvét, az Eucharisztia és a vasárnap tehát szorosan összetartozik. Ez volt és mindmáig ez keresztény hitünk és életünk középpontja és alkotó ereje. Ez az a közös emlékezet, amely az Egyházat egyetlen néppé teszi.

Manapság sokan aggódva állapítják meg, hogy csökken a vasárnapi szentmisék látogatottsága. Csökken persze az ország lakossága, a magyarság létszáma is. Sok fiatal keres munkát, jobb megélhetést külföldön. Mégis mintha ennek a fogyásnak lenne más oka is. Nem más világnézet vonzása kerít hatalmába sokakat, hanem inkább a szétszórtság, a csüggedt céltalanság, vagy éppen a kényelemszeretet miatt érzik sokan, hogy minden más fontosabb. Pedig ha hitünk és közösségi életünk központja ez, vagyis ha ez a legfontosabb, akkor templomainkban is úgy kell alakítani a szentmiséket, hogy a fontosságot, az örömet, a szeretetet mindenki megérezze, aki hozzánk érkezik. Akkor a templom tisztasága, világítása, hangosítása, a világi önkéntesek, akik az érkezőket üdvözlik, mind-mind fontosak lesznek. És újra felelősen át kell gondolnunk szentbeszédeinket is, mert hitünkkel és Krisztus tanításával az óvatosan közeledő ember, de a rendszeres templombajáró is ilyenkor találkozik. Ezért is írja elő az Egyház, hogy a szentmise prédikációjának az elhangzó szentírási részletekhez kell kapcsolódnia. De persze nem csak a felolvasott szakaszok ismétlése a szentbeszéd, mert szólnia kell hozzánk, a jelenlévőkhöz. Talán a legjobb, ha a felkészülés során azt kérdezzük meg magunktól: Mire akarom tanítani a hallgatóságot? Milyen cselekvésre akarom felszólítani őket? Ha magamnak meg tudok erre válaszolni, okkal remélhetem, hogy az üzenet eljut a közösséghez is. De fontos része a megújulásnak a zenei szolgálat megerősödése és újjászületése is. Mert szolgálat ez is. Azt segíti, hogy a résztvevők teljes lényükkel bekapcsolódjanak a szent cselekménybe. Ha ilyen a vasárnapi szentmisénk, akkor megerősödik köztünk a valódi, cselekvő összetartozás, akkor nagylelkűbbek leszünk anyagiak dolgában is. Nem azért, mintha az Ószövetség törvénye kötelezne, hogy tizedet fizessünk, hanem azért mert a főparancs szerint szeretnünk kell Urunkat, Istenünket teljes szívükből, teljes lelkünkből és minden erőnkből.

Legyen az idei húsvét megújítója vasárnapunknak, eucharisztikus életünknek és egyházi közösségeinknek! Mert Krisztus feltámadt és ezzel nem csak az egyes embereknek, de Egyházának is életet ajándékozott.

Erdő Péter

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír