Bizonyára még jól emlékszünk arra, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia ez év március 17-én közleményt adott ki, amely szerint nagyböjt 4. vasárnapjától, a terjedő járvány ellenére a plébániák ne zárják be a templomokat, de nyilvános szentmiséket nem szabad bemutatni. A közlemény felhívta a figyelmet arra is, hogy mivel az Eucharisztia a keresztény élet középpontja, ezért a papok, „hívek nélkül” mutassak be szentmisét, és a hívek pedig otthonról lelkileg kapcsolódjanak be a szent cselekményekbe (2. pont).

Voltak, akik egyetértettek azzal, hogy rendkívüli intézkedésekre van szükség, de mégis úgy vélekedtek, hogy fertőzött betegek számára éppen az Úrral való találkozás, az Eucharisztia vétele adhatna testi gyógyulást.

A Magyar Kurír tavasszal oldalain válaszolt ezekre a vélekedésekre, és rámutatott arra, hogy

nincs Jézustól kapott ígéretünk és teljes bizonyosságunk arról, hogy Isten természetfeletti ereje, kegyelme egy adott esetben biztos hatással lesz az anyagvilág belső törvényeire, így például a járvánnyal fertőzött ember testi gyógyulására.

Emiatt nem szabad kockáztatni azt, hogy egy járvánnyal feltőzött ember a gyógyulás vágyával templomba menjen. Természetesen hitünk egyik fontos támasza továbbra is az, hogy

Jézus gyógyította a testi betegséget, az apostolok így gyógyítottak, és az Egyház üdvösségtörténetében is történnek gyógyulások, de egy kívánt gyógyulás reményében önmagunk és mások egészséget nem szabad kockáztatni.

Ez egyfajta „vakmerő bizakodás” lenne.

A járvány erejének a gyengülésével ez a vita elcsendesedett, egészen az elmúlt hetekig, amikor a vírus újra támadni kezdett, sokkal nagyobb erővel, mint korábban. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia foglalkozott a helyzettel és november 9-én közleményt adott ki, amely megerősíti, hogy templomok legyenek nyitva és szentmisék is tarhatók úgy, hogy összhangban vannak a hatósági kijárási korlátozásokkal (1. pont). Ezt követően a közlemény nyomatékkal aláhúzza, hogy ha valaki számára súlyos okból a szentmisén való részvétel lehetetlenné válik, akkor „igen ajánlatos, hogy helyette töltsön kellő időt – a Szentírás olvasásával, zsolozsma végzésével vagy más imával, elmélkedéssel – egyénileg vagy családban” (2. pont).

Ha valaki a két közleményt egymás mellé helyezi és összehasonlítja, az a gondolata támadhat, hogy a konferencia megváltoztatta a korábbi felfogását vagy a keresztény tanítást értelmezi eltérő módon.

Biztosak lehetünk abban, hogy az Egyház alapelvei ebben a kérdésben sem változtak, de a helyzet, vagy ahogyan az erkölcsteológia tanítja, a „külső körülmények” változtak. Bár a vírus agresszívebben támad, mint tavasszal, az egyes emberek és a társadalom jobban felkészült a védekezésre.

Nagy hibát követnénk el akkor, ha a rendelkezést csak a gyakorlat, vagyis a nagyobb biztonság lehetőségének oldaláról közelítenénk meg.

A rendelkezés a személyes hit elmélyítésére buzdít, amit a templomi szentmise mint kegyelmi életünk csúcsa és forrása nagyban előmozdíthat, ugyanakkor a hitünk a templomon kívül is gazdagodhat. A Szentírás olvasása, a zsolozsma végzése, a közös otthoni imádság ugyanis a személyes hit elmélyítését szolgálhatja, eredményezheti. 

A Szentírás tanítása szerint a személyes hit kifejezése a (testi, lelki) gyógyulás alapfeltétele.

Jézus akkor gyógyított, ha személyesen a beteg vagy annak környezete kifejezte a hitét. A Jézus természetfeletti erejébe vetett hitnek a kifejezője például a jerikói vak kiáltása: „Jézus Dávid fia könyörülj rajtam” (Mk 10,48), Jákob kútjánál a szamarai asszony lelkéből feltörő sóhaj: „Uram, add nekem ezt a vizet” (Jn 4,15) vagy az inaszakadtat vivő négy férfi fáradozása, akik a beteget ahhoz a házhoz vitték, ahol Jézus tanított (Lk 5,20). Márk evangélista Jézus názáreti zsinagógában történt fellépésével kapcsolatban azt a meglepő megjegyzést teszi, hogy „nem is tudott csodát tenni” (Mk 6,5). Igen, mert előítéletük az ács fiával szemben megakadályozta őket abban, hogy befogadják gyógyító szeretetét.

A járvány terjedése újra felhívja a figyelmet arra, hogy a hitre való nevelés, buzdítás az Egyház egyik legfontosabb feladata. A Katekézis Általános Direktóriuma (KÁD) ezért tanítja azt, hogy

az Istenről szóló beszédnek fel kell tárnia Isten belső titkait (KÁD 47).

Ez azért igazán nehéz feladat, mert Isten más létrendbe tartozik, mégis: a kinyilatkozatás és a kegyelmi megtapasztalás és az arról szóló tanúságtétel által ez a titok egyre jobban feltárulkozhat előttünk. Az erről való tanúságtétel pedig kötelességünk. Találóan fogalmaz Szent VI. Pál pápának a II. vatikáni zsinat után kiadott Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítása:

„A mai embert inkább érdeklik a tanúk, mint a tanítók, és ha mégis hallgat a tanítókra, ezért teszi, mert egyben tanúk is” (EN 41). Ebben a járvány sújtotta világban ezeknek a tanúságtételeknek különös jelentősége, ereje van.

A hit elmélyítésével együtt újra kell gondolni azt is, hogy a világ jó irányba halad-e… és mi magunk is jó irányba törekszünk-e? Ha a világban elsősorban a gazdasági eredmények számítanak, és nem az Isten képmására teremtett ember, aki azt a gazdaságot építi; ha az emberre (csupán) úgy tekintenek, mint a fogyasztói társadalom egyik tényezőjére; ha a világban azt a képzetet próbálják elhitetni, hogy a tudomány majd megoldja az ember egyéni problémáit, így gyógyírt kap a testi betegségére is, akkor az a világ rossz irányban halad.

A járvány kitörését és ijesztő terjedését határozott jelként lehet felfogni, amely irányváltoztatást, vagy a Szentírás szavaival: megtérést sürget.

Ennek a megtérésnek kiváltságos helyszíne és eszköze, „csúcsa és forrása” a templomi szentmise, de más módokon, egyénileg és családi közösségben (imában, elmélkedésben) is megvalósulhat. Az ajándékba kapott emberi méltóságunkat átélve és az Úr segítségét és szeretetét elfogadva, teljes lelkülettel, felelősséggel fáradozzunk önmagunk és a világ szeretetben való kiteljesedésért, üdvösségéért.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír