A gyürű     Ráncos kezeivel hiába matatott a keményített ágyneműk között, üres volt a doboz helye. Nem értette, nem is olyan régen, féltve őrzött kincsét oda rejtette. Fülében felerősödött a suhogás, mely mostanában egyre hangosabb, azt mondják keringés elégtelenség, ilyen korban gyakori tünet. Mit tegyen, szólni nem mer, ha mégis máshova tette, leleplezi magát. Kis sámlit vitt a szekrény elibe, felállt és kutatott tovább. Ahogyan a keze beljebb haladt, egyensúlyát elveszítette, a kisszék megbillent és hátrazuhant. Kiáltott és jajgatott, mindenzt hiába tette, lába a teste alatt landolt. Próbált felkelni, de a fájdalom belé hasított, ezért mozdulatlan maradt. Várt, mi mást tehetett volna, majd csak eltelik egy óra, és megérkezik a család. Fázni kezdett, a hűvös parkettán. Legalább csúszni tudna, nem messze tőle van egy szőnyeg, amit magára húzna. Még egy próbálkozás, egyetlen méter kellene csupán. Amint megmozdult, mintha csontját törnék, iszonyú fájdalom hasított a combjába. - Combnyaktörés? Úristen csak azt ne! - suttogta magában. Az ő korában műtét, szögecselés, mankó, és járókeret. Ekkora helyen azzal közlekedni nem lehet, akkor marad az ágy. Nem kellett kiszolgálni soha. Ha magát nem tudja ellátna, azt nem éli túl, biztosan tudja... Nem maradhat a földön fekve, fel kell állni, és menni kell, nem hagyhatja el magát. Körülnézett, a kis sámlit maga mellé húzta, rátámaszkodott, és iszonyú kínok között kiszabadította a lábát. Mozgatni tudja, akkor nem tört el, örömében elsírta magát. Nem érdekelte már a kincs, ami nincs! No, azért nem volt oly egyszerű mutatvány, centinként csúszott tovább, hogy a fotelt elérje. A karfába kapaszkodva neki gyürkőzött és felállt. Nézte a nyitott felső polcot, kezének helyét a ropogós textília között. Járhatott volna rosszabbul is, nyugtatgatta magát. Fájt a lába, háta és a dereka, öreg csont már ilyen, ha el nem törik, a zúzódás sokáig megmarad és sajog. Kiment sántikálva és megterített. Miután minden a helyére került, titkon az órájára pillantott, és gyertyát gyújtott. Hamarosan megérkezik a család. Ünneplőjét felöltötte, rátekintett csupasz kezére. Hová tűnhetett az a doboz? -kérdezte magától százszor. Nem járt a lakásban más idegen, csak az a két férfi a hivatalból környezettanulmányon, gyógyszer-támogatás ügyben. Nem, az nem lehet, jól öltözöttek voltak, oly illendően viselkedtek. No, meg aztán igazolványt is mutattak. A dobozt sem láthatták, az igazolványt meg a retikülből vette elő, ami a másik szekrényben volt. De hiszen fel sem álltak. -korholta magát, minek vádaskodik. Vagy mégis, amikor a kamrába ment, süteményért? Csak is így lehetett. -szőtte a gondolat fonalát tovább. Mit fognak szólni a család, ha elmeséli, hogy meglopták, becsapták? Elszégyellte magát. Az ajtóban kulcs fordult, vidám csapat érkezett. Elől az öreg, nagy csokorral, köszöntötte szép szóval. Csillogott a szeme, olyan volt, mint régen, amikor a kezét megkérte. Szép szavait csokorba szedve köszönte meg a boldog ötven évet. A lánya és a fia következett, utánuk az unokák. A komódon gyűltek a szépen csomagolt pakkok. Állt meghatottan, de csak az eltűnt dobozra gondolt. Szeméből peregni kezdtek a könnyek. Férje gyors vigaszt remélve a zsebéből apró csillogó díszdobozt varázsolt. Miként annak a tetejét megnyitotta, azt hitte, elájul, benne a vastag karika, amit a dobozba rejtett.   Nézi a gyűrűt, még sem az, hiszen egy csillogó kő van benne, az csak hasonló. Mi történik itt, fel nem fogja, egyforma, de még sem az? -Ugye, csodálkozol? -kérdezte a párja mosolyogva. -Meg szerettelek volna lepni egy brilles gyűrűvel, ehhez kellett a méret. Tudtam, a kevés ékszeredet hol rejtegeted. Mivel aranykarikánk a félévszázad alatt megkopott és behorpadt, gondoltam készíttetek helyette egy ugyanolyat, csak briliáns kővel ékesítettet. Nékünk ilyenre úgysem tellett, megleplek hát vele. A gyerekeknek elmondtam a tervet. Segítettek ők is benne, nem volt annyi pénzem. Azt hittük, lesz még idő visszatenni a köszöntésig. Hányszor eljátszottunk a gondolattal, hogy meg fogsz lepődni, mikor ünneplőd felöltöd, és az ékszeredet az ujjadra húzod. A nyitott ajtón bekukkantva, mi lepődtünk meg, látva az ágynemű feldúlva, így hát lebuktunk. Kérünk, bocsáss meg! Kárpótlásul a kellemetlenségért, csillogjon hát ujjadon a gyémánt, add hát a kis kezed. -kérlelte asszonyát. A férfi szemében a hálakönnyek igazgyönggyé értek, amint a gyűrűt felhúzta. Az apró kis kövecske beragyogta, a szeretet sugarát szórva, az egész családot a boldog ünnepen.   A boldog "ara" már nem érzett fájdalmat, elhallgatta az esést, pedig jól tudta a lila foltok rövidesen megjelennek a testén.