Székely János esztergom-budapesti segédpüspök május 21-én babakocsis zarándoklatra hívott édesanyákat és édesapákat, nagyszülőket, hogy együtt ünnepeljék a családi élet szépségét. A Mária Út Egyesület meghívója gyorsan terjedt közösségi oldalakon, elektronikus levelekben.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Miként a belvárosi Nagyboldogasszony-templom előtt gyülekező fiatal és idősebb, sok-sok gyerekkel érkező szülőknek, nagyszülőknek Székely János püspök elmondta: Jézus szamárháton, nem lóháton vonult be Jeruzsálembe, nem hadvezérként, hanem a béke királyaként. Ehhez hasonlóan szeretné, ha a babakocsis zarándoklat a város két temploma – a belvárosi Nagyboldogasszony-főplébánia-templom és a Szent István-bazilika – között a szeretetet és a békét, az élet és a család örömét jelezné az itt lakóknak, a városban turistaként vendégeskedőknek. E zarándoklat megmutathatja az élet gyöngének tűnő erejét, mely azonban jövőt tud építeni. Hozzátette: hálát kell adnunk a kisgyermekekért. A fiatal édesanyáktól és édesapáktól nagylelkűséget, bőkezűséget kell kérni, hogy örömmel adják tovább az élet kincsét.

Szólt arról is a püspök, hogy a gyermek áldás, nem teher. Ezért mondhatjuk, hogy a gyermeket váró édesanya áldott állapotban van. A gyermek Isten egyik legnagyobb ajándéka, amit egy házaspárnak, a családnak, egy nemzetnek adni tud. E zarándoklat az élet ünnepe – folytatta Székely János. Fel kell mutatni ezt a kincset a városnak, felebarátainknak.

A zarándoklat találkozási pontjánál egy négygyermekes házaspár tanúságtételét hallgathatták meg a jelenlévők: Orsi orvos, Attila jogász, hét éve házasok, s mint mondták, négy év alatt „duzzadt” hatfősre a család, ami bizonyos szempontból komoly próbatétel volt, de ők Isten ajándékának tekintették a gyermekek jövetelét. Mint mondták, az apróságokkal való foglalkozás az egymásra fordított figyelmet csökkentette, egyszer csak észrevették, hogy távolodni kezdtek egymástól. Hosszú ideig tervezték, hogy elmennek egy lelkigyakorlatra, ám ez szervezési problémák miatt mindig elmaradt. Végül eljutottak a Chemin Neuf Közösség Kána lelkigyakorlatára. Az ott megtapasztalt öröm és az együtt imádkozás élménye, az Isten felé fordulás kettejük viszonyára és a gyermekeikhez fűződő kapcsolatukra is pozitív hatással volt.

A tanúságtételek után, a Szentlelket segítségül hívva, a Duna-parton vonultak végig a zarándokok, hogy a Szent István-bazilikához érve szentmisén vegyenek részt.

A bazilikában Gergely és francia felesége, Luce tanúságtételét hallgathatták meg a résztvevők. Elmondták: házasságuk elején néha elfogta őket a félelem, vajon hol fognak lakni, lesz-e munkahelyük, miből fogják gyermekeiket eltartani. Hozzátették: már korábban kiválasztották azt az evangéliumi részt, amelyben Jézus az ég madarairól mondott példabeszédet, melyek nem vetnek, nem aratnak, a mennyei Atya mégis gondjukat viseli. Hát még az emberét… Mint Luce mondta – az evangélium e szakasza – tudva, hogy Isten gyermekei vagyunk, eloszlatta szívükben az aggodalmakat. A tanúságtétel végén Gergely az imádság fontosságáról beszélt. Olyan munkahelye volt, ahol megbecsülték, előmenetele biztosnak látszott, de olyan sok időt kellett munkával eltöltenie, hogy a családra nagyon kevés ideje maradt. Amikor ezt észrevették, feleségével együtt imával fordultak Istenhez, aki meghallgatta őket, s váratlanul egy sokkal jobb állásajánlatot kapott; az új helyen megtalálta a munka és a család harmóniáját.

A harmadik gyermekét váró házaspár tanúságtétele után mutatta be a szentmisét Székely János püspök. A bazilika első két padsora megtelt szülőkkel, nagyszülőkkel, gyerekekkel és gyerekricsajjal. Ez alkalommal senki nem nézett rájuk szúrós szemmel, senki nem pisszegett, ha felsírtak a kicsik. Érdekes volt megfigyelni, már ilyen kis korban mennyire különböznek a gyerekek. Volt, aki végig csöndben üldögélt édesapja vagy édesanyja ölében; más az oltárlépcső körül szaladgált; volt, aki mindenáron szökni akart, ezzel buzdítva különös éberségre szüleit, nagyszüleit.

A templom egy részét lezárták a zarándokok részére, oda a turistákat nem engedték be. A mellékhajóban azonban számtalan kíváncsiskodó jött egészen az oltár közelébe, ahol én is ültem. Többen kérdezték: Mi történik itt? Miért van itt a püspök, miért van itt ez a sok gyerek? Válaszaim után fiatalok és idősek némi irigységgel pillantottak az oltár felé, mosolyogtak a kisbabák sírását hallva. Többen megjegyezték: máshol is szükség volna arra, hogy felhívják a figyelmet a gyermek értékére, máshol is imádkozni kellene a gyermekvállalásért, a gyerekekért, a szülőkért.

A szentmise után Székely János püspök minden családot – gyermekeket, szülőket, nagyszülőket – külön megáldott, hálát adva Istennek, hogy kinyíltak az élet titka felé, hiszen az élet ajándéka a gyermek.

Fotó: Merényi Zita

Bókay László/Magyar Kurír