Katonai tiszteletadással egybekötött, Bíró László tábori püspök főcelebrálásával megtartott szentmisén emlékeztek a Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg Don-kanyarban elhunyt katonáira január 12-én a budavári Nagyboldogasszony-templomban.

A szentmisén az állam képviselői közt jelen volt Boross Péter volt miniszterelnök, a liturgia zenei szolgálatát a Magyar Honvédség Légierő Zenekar Veszprém látta el.

A Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg 1943. évi doni hadműveleteinek 74. évfordulója alkalmából megtartott misén a mintegy százharmincezer magyar áldozatra emlékezve Bíró László tábori püspök a négy évvel ezelőtti jubileumi eseményeket idézte fel, amikor Voronyezs közelében ő maga is megtapasztalhatta az orosz tél valóságát: „Apró szemekben esett a hó, süvített a fagyos szél, talpunk alatt ropogott a kemény, havas föld, s mi emlékeztünk a veszteségre. Hálás vagyok, hogy ott lehettem” – mondta. „Látva a sík hómezőt valamit megérthettem abból a világból, amit megéltek azok, akik hősiesen helytálltak, akik elhunytak, akiket most a feltámadott Úr szeretetébe helyezünk. Ugyanakkor a békéért is imádkozunk a mostani, feszültségekkel terhelt történelmi időkben” – folytatta Bíró László. „A múltra figyelünk, de a jövőt szeretnénk építeni, s ahogy VI. Pál pápa mondta: a béke az igazságosságon, az igazságon és a szereteten épül fel. S ezt továbbgondolva XXIII. János pápa Pacem in terris kezdetű enciklikája nyomán elmondhatjuk: »a béke, a közjó minden igaz ember feladata«. Tudjuk ezt, de mit kell tennünk?” – tette fel a kérdést a tábori püspök. „Azt látjuk, hogy a múlt évszázad két világégése után most a terrorizmustól való félelem gyötri az embereket. Mintha nem akarna nyugodni az erőszak. Pedig akik erőszakhoz folyamodnak, nem tudnak maradandó értéket teremteni, csak a hadurak meggazdagodását szolgálják. Ferenc pápa mondja az idei béke világnapjára írt üzenetében: »A békét szolgáló cselekvés stílusa az erőszakmentesség.« 

Most az elesettekért imádkozunk, ugyanakkor szeretném képviselni az erőszakmentességet” – hangsúlyozta a püspök, majd folytatta: „Tudjuk, hogy minden háborúság kezdete az ember szíve, ahol ütközik az erény és az erőszak, s belőle származik minden gonosz gondolat és cselekvés. Ezért belső megtérésre van szükségünk; hogy a szívünk ne váljon csatatérré. Cselekedeteink, gesztusaink legyenek tiszták, egyértelműek. A példa Jézus, aki leinti Pétert, amikor kardot ránt, s aki végső óráiban, amikor a gonoszság keresztre feszíti, az erőszakmentesség jegyében Atyjához esedezik bocsánatért: »..nem tudják mit cselekszenek!«

Az erőszakmentesség a szentek alaptulajdonsága” – hangsúlyozta Bíró László, majd hozzátette: „És Istenbe vetett hit nélkül alig képzelhető el erőszakmentesség. Teréz anya mondja: a családokban nincs szükség lőfegyverre. S ő az egész emberiséget egy családnak tekintette. Gandhi is hitt ebben. Ők, a szentek mertek szeretni, kezdeményezni a békét, amiért mindenkinek tenni kell, kinek-kinek a saját helyén. Ott kezdődik el a béke, amikor meglátjuk a másikban, hogy ő is Isten képmása, nemre, vallásra, bőrszínre való tekintet nélkül. Ez a titok átfogja az emberiséget. Mert ha a másikat Isten ajándékának tudom tekinteni, akkor szeretném őt megismerni, hogy megtudjam, általa mit üzen nekem az Isten.

A béke elsősorban a családban valósul meg, ahol lehet szeretni a házastársat, s ha megbántottak, akkor nem kell elnémulnom és befelé fordulnom, hanem megbocsáthatok, kiengesztelődhetek a másikkal.

Európa békére áhítozik, de béke akkor lesz, ha hűségesek maradunk a gyökereinkhez, a nemzethez, a családhoz, Istenhez. Mindezek visszautasítása együtt jár a megsemmisüléssel — soha nem volt ez másképp” – szögezte le a püspök. – Ezért szeretnénk megújulni ezen értékek megvallásával, ragaszkodva az élet, a család, és Isten valóságához – zárta beszédét a tábori püspök.

2013-ban, a doni katasztrófa hetvenedik évfordulóján Fodor Pál, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának főigazgatója a következőképpen összegezte „a magyar történelem egyik legsúlyosabb katonai vereségének és veszteségének” hátterét: „Magyarország a világháborús nemzetközi helyzetben, a német szövetség kötelékében elkerülhetetlenül (de a kialkudható legkisebb részvétellel) lépett a háborúba. Ennek tragikus velejárója volt a hadsereg frontra küldése. A történetileg nyilvánvalóan elhibázottnak minősíthető, de a korabeli döntéshozók többsége számára szükségszerűnek látszó döntést a politikusok hozták meg, a hadsereg a kötelességét teljesítette. A magyar katonák számára biztosított technikai felszerelés és ellátás a hátországi erőfeszítések ellenére sem volt elégséges arra, hogy a 2. hadsereg sikerrel szálljon szembe a nagyobb létszámú és jobban felszerelt Vörös Hadsereggel.”

Szakály Sándor, az MTA BTK TTI Horthy-kori témacsoportjának vezetője az évfordulón megtartott szakmai konferencián az elmúlt évtizedek kutatási eredményeit figyelembe véve elmondta: Az 1942. áprilistól 1943 tavaszáig – a később kiküldött utánpótlással együtt – mintegy 250 ezer magyar katonát vezényeltek a Don-kanyarba, és a teljes veszteség hozzávetőlegesen 125-130 ezer fő volt.

A konferencián arról is szó esett, hogy a Don kanyarban szolgáló magyar katonákat rendkívüli módon megviselte a tartalékok hiánya, valamint az információk hiánya tartózkodásuk céljáról és időtartamáról; mindez a kiszolgáltatottság érzését keltette bennük. Az, hogy télre is a Donnál kell maradniuk, csalódást és félelmet keltett bennük, főként hogy kétséges volt megfelelő téli ellátásuk. Az élelmezést a németek biztosították a magyar katonák számára, akik annak sem minőségét, sem mennyiségét nem tartották megfelelőnek. A téli védelemre való felkészülés pedig komoly nehézséget jelentett, fűthető, zárt elhelyezést kellett biztosítani mindenkinek, de a fában szegény területen nem volt könnyű építőanyagot szerezni és megfelelő téli szállásokat kiépíteni. Az otthonnal való kapcsolatot a tábori posta biztosította, de 1943. január 12-től egy hónapig nem volt kapcsolat, az otthoniak nem sokat tudtak a doni hadseregről, a sajtó sem részletezte a történteket.

A szakmai konferencián az is elhangzott, hogy a magyar fegyverzet vagy gépezet, amely –5 °C-ban még kiválóan működött, sokszor nem látta el feladatát –20 vagy főleg –40 °C-ban. A gépesített közlekedés és szállítás, azaz a mobilitás hiánya pedig tényleg tragikus következményekkel járt a magyar hadseregre nézve: télen a nagy hidegben a magyar tüzérség nem, vagy csak alig, emberi erővel mozgatva tudott mozdulni.

Összességében a magyar királyi 2. honvéd hadsereg fegyverzetéről elmondható, hogy kellő számú és korszerű volt, azonban azok megfelelő szállítását és téli kezelését nem oldották meg, és ez súlyos következményekkel járt a harcok folyamán.

Stark Tamás, a MTA BTK TTI főmunkatársa a négy évvel ezelőtti konferencián a hadifoglyokról is beszélt. Elmondta, hogy a 2. hadsereg fogságba esett katonáinak túlnyomó része fogságba esése után nem sokkal meghalt. A főtáborban farkastörvények uralkodtak, csak az együttműködő kis csoportoknak lehetett némi esélye a túlélésre. Stark Tamás hangsúlyozta, sajnos az eltűntekről, hadifoglyokról szóló szovjet adatok nem megbízhatóak, ellentmondásosak, de mindenképpen hatalmas veszteségekre utalnak.

Fotó: Lambert Attila

Körössy László/Magyar Kurír