Egy anekdota szerint Anthony de Mello jezsuita atya, ahogy illik, halála után Szent Péternél jelentkezett a mennyország kapujánál. Az apostol azonban kételkedve csóválta a fejét, nem volt benne biztos, hogy beengedheti-e a szimpatikus, de nem éppen hagyományosan gondolkodó embert. Erre de Mello, szokásához híven, elmesélt neki egy viccet. Péter óriási nevetésben tört ki, mire Szent Pál is kijött. Újabb vicc, még nagyobb nevetés. Rövid időn belül az egész mennyei udvar, Xavéri Szent Ferenc, Szent Ignác, Szent József és a Szűzanya is szívből kacagva vették körül az új jövevényt a kapu előtt. A fergeteges nevetésnél csak Isten hangja volt erősebb. A mennyei Atya – aki maga is szereti a humort, különben miért teremtette volna az embert? – így szólt:

– Engedjétek be! Még több, Tónihoz hasonló emberre volna itt szükségünk.

A rövid kis történet azzal záródik, hogy a mennyország azóta vidám, mióta Anthony de Mello is ott van.

Anthony de Mello kétségkívül óriási humorérzékkel megáldott ember volt. Az is igaz, hogy meglátásai nem mindenben követték a szokványos katolikus elképzeléseket. Talán éppen ezért tudta emberek ezreit segíteni, vezetni imaéletükben és komoly lelki kérdésekben az egyház életének meglehetősen forrongó időszakában, a II. vatikáni zsinat után.

Bombayben született 1931-ben. Még nincs egészen 16 éves, mikor felveszik a Jézus Társaságába. Az elöljárók a tehetséges fiút a noviciátus elvégzése után Barcelonába küldték filozófiát tanulni. A teológiai képzés mellett Chicagóban pszichológiát, a római Gergely Egyetemen pedig lelkiségi teológiát is tanult. Mindenki arra számított, hogy majd a rendi fiatalok lelkivezetője lesz. Ehelyett a shirpuri missziós állomásra került, mert mint később kiderült, a misszió volt minden vágya. Nem sokáig maradhatott azonban ott, mert Vinayalayába kellett mennie, hogy most már tényleg a fiatalokkal foglalkozzék.

Ekkor már keresett lelkigyakorlat-adó, s nemcsak Indiában, hanem az egész világon. Erejét és idejét arra irányította, hogy olyanokkal foglalkozzék, akiknek nagy befolyásuk van az egyházban: elöljárók, fiatalok nevelői, sőt még püspökök is jöttek hozzá. Így került hamarosan a punai Sadhana Lelkiségi Intézetbe, ahol lelkivezetőket képeztek az indiai jezsuita provinciák részére. Az intézet azonban hamarosan megnyitotta kapuit más szerzetesek előtt is. Közben de Mello atya járta a világot, hol lelkigyakorlatot tartott, hol előadásokat adott. Könyveit több tucat nyelvre lefordították, a Test és lélek imája magyarul is megjelent (ford. Puskely Mária, Prugg Verlag, Eisenstadt, 1987; 1993-ban pedig a Szent Gellért Kiadó tette közzé). P. de Mello részt vett a jezsuiták 32. és a 33. általános rendgyűlésén 1975-ben, ill. 1983-ban. 1987 májusa végén az energikus jezsuita New Yorkba utazott, hogy az USA 14 városában, majd Kanadában konferenciasorozatot adjon az imáról és a lelkigyakorlatokról. Június 2-án reggel azonban, szívroham következtében, halva találták New Yorkban, szobája padlóján. Mindössze 56 éves volt.

Népszerűségének, művei sikerének titkát személyiségében, valamint elmélkedési és imamódszereinek eredetiségében fedezhetjük fel. Ismerősei, barátai úgy jellemezték őt, mint aki "hatalommal beszélt", ugyanakkor mélységesen alázatos ember. Lelki gyermekeitől nem kért vak engedelmességet, sőt bátorította őket, hogy merjenek kérdezni, tabunak számító dolgokat megkérdőjelezni. Azonban az is tény, ismerték be tanítványai, hogy mindig rámutatott a lelki problémák gyökerére, és a megoldást is megmutatta nekik.

Végletekig szerette barátait, büszke volt rájuk, megosztotta örömüket. Ha pedig bajokkal és problémákkal küszködők fordultak hozzá, a rá annyira jellemző meleg együttérzéssel, megértéssel, bölcsességgel és mindenekelőtt nyitottsággal fordult feléjük. Mégis, ahogy Joseph X. Aizpun egykori provinciális és de Mello elöljárója írja, még a barátok számára is volt valami, ami megfoghatatlanná, távolivá tette őt. Talán ő maga is félénk volt, talán barátai annyira belevitték a "segítő és vezető" szerepébe, hogy nem merte vállalni saját sebezhető énjét? Nem tudjuk. Tény az, hogy elismerte érzékenységét, beszélt róla, de szinte sosem mutatta. Akárhogy is volt, R. Divarkar, a jezsuita általános elöljáró delegátusa, nagyszerűen összegezte Anthony de Mello jellemét: "Végső soron azért vonzott annyi embert, és tudott akkora hatással lenni rájuk, mert Isten embere volt. Közelében és szavaitól felszabadultnak érezte magát az ember; ezzel együtt öröm és Isten jelenlétének érzése töltötte be az életünket."

Ez nem jelenti azt, hogy mindenki el lett volna ragadtatva de Mello gondolataitól. Sokan félreértették, illetve félremagyarázták meglátásait. Éppen ezért nagy gondot fordított arra, hogy írásait mindig egyházi jóváhagyással jelentesse meg. Első három könyvét Szűzanyának, a katolikus egyháznak és a jezsuita rendnek dedikálta. Ezek a kis történetek olyan teológia kifejezéseket is tartalmaznak (kinyilatkoztatás, üdvösség, mennyország), amelyeket nem szabad a keresztény szóhasználat szerint értelmezni. Ebben az esetben ugyanis félreérthetők lennének, pontosabban szólva: keleti bölcsessége hamis teológiai gondolatokat tükrözne.

Elmélkedési és imamódszereinek eredetisége pedig abban áll, hogy a keresztény gyakorlatokat keleti formában ajánlja és mutatja be. Számára az ima olya gyakorlat, amelyet sokkal inkább a szívünkkel, mintsem a fejünkkel kell végeznünk, s amely benső beteljesedést és megelégedettséget hoz magával. Az ilyen ima elfogadtatja velünk a valóságot, Isten valóságát. Ez az elfogadás ráadásul nemcsak kényszerű beletörődés, hanem hálás köszönet mindenért, mert minden Istentől, szeretetének túláradó bőségéből van. Ha mást nem is tanulunk meg az egyperces bölcsességek Mesterétől, már ez is megérte. Mert akkor a minden korban – de különösen a mienkben – annyira szükséges türelem és jókedv tölti be szívünket.

 (forras:net)