Az AgenSIR olasz katolikus hírügynökség Gianfranco Ravasi bíborost, a Kultúra Pápai Tanácsa elnökét kérdezte Ferenc pápa kezdeményezéséről, hogy „felfedezzük a Szentírás értékét, életet adó erejét, központi jelentőségét”.

– Bíboros úr, Ön szerint elvesztek már ezek a szempontok?

– Három dologról kell elgondolkodni. Mindenekelőtt annak szükségességéről, hogy újra azzal az lendülettel, szenvedéllyel ismerjük meg az Szentírást, mint ahogy rögtön a II. vatikáni zsinat után tették, amely jelentős mértékben közelebb hozta a szent szövegeket a hívekhez. Az ünnepnapon keresztül Ferenc pápa arra akarja buzdítani a híveket, hogy újra életet adó erő legyen számukra a Szentírás, mert ma, a történelem sodrának jelen szakaszában jobban érzékelhető a szociális és antropológiai kérdések iránti érdeklődés, mint annak szükségessége, hogy az ember a Bibliára alapozza az életét. Innen ered Ferenc pápa felhívása, hogy fedezzük fel a Bibliát, „szerezzük vissza magunknak” a zsinat utáni évek lelkesedésével, hogy fáklya legyen számunkra.

– Néhány nappal ezelőtt a katolikus vallás iskolai oktatásáról szóló üzenetében az olasz püspöki konferencia elnöksége hangsúlyozta a Biblia tanulmányozásának értékét kulturális szempontból is.

– Ez a második dolog, amin el kell gondolkodnunk: a Biblia mint a nyugati kultúra nagy szabálygyűjteménye, az éthosz és a viselkedés világító csillaga, ami nélkülözhetetlen azok számára, akik felteszik a kérdést maguknak a dolgok értelméről. Néhány évvel ezelőtt sokat beszéltek Európa keresztény gyökereiről: olyan téma ez, amiről ma kevesebbet hallani, de amit nem lehet pusztán vallási jellegű kérdéssé szűkíteni. Kulturális kérdésről van szó. Umberto Eco azt a kérdést tette fel, miért kell a gyerekeinknek mindent tudni Homérosz hőseiről, és miért nem kell semmit tudniuk Mózesről és az Énekek énekéről. Mindkettő alapvetően fontos a kulturális nevelésben. Ennek fényében természetesen arra is szükség van, hogy újra bevigyük a Bibliát az iskolai oktatásba mint az európai kulturális, történelmi, művészi közeg vízjelét és még ennél is többet. Ha az ember úgy megy be egy európai képtárba, hogy nem ismeri a Szentírást, fennáll a veszély, hogy nem érti meg a kihelyezett művek nagy részét; de így van ez a művészettel a maga egészében, beleértve a zenét is.

– Ön beszélt egy harmadik dologról is.

– Soha nem eléggé hangsúlyos a hermeneutikai vonatkozás, a Biblia értelmezésének kérdése. Nagy fontosságú kérdés ez, mert a zsidó-keresztény vallás egy történelmi, testet öltött vallás. Amikor Isten szaváról beszélünk, kijelentünk egy igazságot, ami azonban nem teljes, mert a Biblia Isten szava és az ember szava. Párbeszéd. A zsoltárok imádságok, és ez annak a jele – ahogy Dietrich Bonhoeffer protestáns teológus tartja –, hogy a Biblia nemcsak Isten hozzánk intézett szava, hanem az a szó is, amit Isten vár, hogy felé forduljunk vele. Gondoljunk csak Jób könyvének intenzitására. A Biblia nem egy katekizmus, ami meghatározott állításokat és precíz hittételeket tartalmaz, amelyeket valamiféle teológiai műhelyben kifogástalan módon megfogalmaztak. Egy történet, feltételez egy emblematikus történetet, amellyel össze kell vetni minden emberi történetet. Isten, aki úgy döntött, megtestesül és áthalad a történelmünkön, azt mondja: ott is meg kell látnod a jelenlétemet; ítéletet mondó jelenlét, de megváltó jelenlét is. Ezért nem szabad engedni a kísértésnek, hogy spirituális olvasatban tekintsünk a Bibliára: a szó „testének” és a transzcendens Logosznak egymásba kell fonódnia.

– A pápa nem véletlenül választotta a dátumot: az évközi idő harmadik vasárnapja, közel a zsidókkal való párbeszéd napjához és az ökumenikus imahéthez.

– Jelentése van annak, hogy a Szentatya évközi időszakra akarta helyezni Isten igéjének vasárnapját, nem pedig a húsvéti vagy a karácsonyi időszakra. Mert a Bibliának hétköznapi vezetőnkké kell válnia, a neki szentelt nap nem lehet különálló, elszigetelt, hanem be kell ágyazódnia a liturgikus év szövetébe. Egyébként a Szentírás és az Eucharisztia liturgikus ünneplése elválaszthatatlan egymástól.

Jelképértékű az emmauszi történet, amelyből a pápa az apostoli levele címét vette: Jézus először a tanítványok mellé szegődik, magyarázza nekik az írásokat, lángra gyújtva a szívüket; aztán megtöri a kenyeret, előrevetítve ezzel a liturgikus szertartás felépítését. A Biblia ugyanakkor eszköz is, aranyfonál, amely egyben tartja az ökumenikus párbeszédet az ortodox és a protestáns világgal, a vallásközi párbeszédet, különösképpen a zsidókkal, akikkel a közös, objektív alapot jelenti.

– Ferenc pápa szerint a Biblia nem lehet csupán néhány ember öröksége, hanem az egész nép könyve.

– A liturgia szövegén túl szükség van arra is, hogy Biblia újra az egyszerű emberek kezébe kerüljön, hétköznapi könyv legyen, amelynek helye van a tereken és az otthonokban, mert a nép könyve. A múltban, a középkortól kezdve az olvasni nem tudók számára a katedrálisok freskókkal díszített falai és a szentképek alkották a Biblia pauperumot, a szegények Bibliáját. Napjainkban már jelentős a bibliakiadás, lábjegyzetek és kommentárok segítik a kevésbé „felszerelt” olvasókat is, de ennél többet kell tenni „világi” szinten.

– Mire gondol?

– El kellene tudni magyarázni a művészetet, a zenét, megmutatva mindazt, ami az alapjául szolgál, de „át is kell írni” a Bibliát az új nyelvezetekre, a mai kulturális grammatikák alapján: a mozi, a tévé, a vizuális művészet nyelvére, „beillesztve” a digitális kultúrába is. Olyan múltbeli példákra gondolok, mint Pasolini Máté evangéliuma, Tarkovszkijnál Krisztus szenvedése az Andrej Rubljovban: fontos, hogy a művészeten, a kultúrán, a mozin és az új nyelvezeteken keresztül ma is ösztönzést adjunk arra, hogy az emberek elgondolkodjanak a nagy vallásos témákon. Ez nem könnyű: ott leselkedik annak veszélye, hogy banálissá, teátrálissá teszik, de muszáj elindítani egyfajta reflexiót, és energiát befektetni ezen a téren is, amihez hozzáértés és bátorság kell.

Fordította: Thullner Zsuzsanna

Fotó: Vatican News, Pixabay

Forrás: AgenSIR

Magyar Kurír