Amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket, és tanúim lesztek...
Miután ezeket elmondta, a szemükláttár

fölemelkedett. (ApCsel 1,8-9)

Krisztus Urunk mennybe ment.

Egyház tehát az apostolokkal együtt kéri és várja a Szentlélek megígért eljövetelét, aki a vigasztalás lelke sok bajainkban. De egyúttal az igazság lelke is, aki tanúságot tesz, hogy Krisztus Isten Fia. Készüljünk tehát mi is az apostolokhoz és az Egyházhoz hasonlóan a Szentlélek Isten eljövetelére, akinek vigasztalására és tanítására éppen napjainkban oly nagy szükségünk van.

"Halld meg, Uram, szózatomat, mellyel hozzád kiáltok, alleluja; neked szól szívem, téged keres tekintetem, a te arcodat keresem, Uram, ne fordítsd el tőlem arcodat, alleluja, alleluja!"

„Hasznos nektek, hogy én elmenjek” (Jn 16,7)

Közeli elválásáról beszél Urunk tanítványainak. Vége felé jár a negyven nap, fogy az idő, melyet még itt töltendő lesz; tehát készíti szeretett barátait a fájdalmas pillanatra; készíti nagy gonddal, hogy az elválás órája készen találván őket, ne üssön szívökön oly mély sebet, mintha egészen váratlanul lepettek volna meg általa. De azért mégis, le lehetne-e írni szívetek fájdalmát, édes jó tanítványok?! El lehetne-e beszélni azt a nagy szomorúságot, mely kebletekre borítá sötét felhőjét? Oh! ki tudná fájdalmatokat kellőleg ecsetelni? Ki tudná szomorúságtokat oly igazán átérezni? Te is szomorkodtál, szegény özvegy, midőn a kegyetlen halál kitépte szerető karjaid közöl kedvelt élettársadat, hű párodat, védődet és fenntartódat, kinek Isten oltára előtt örök hűséget esküdtél; de ah! mi a te fájdalmad a tanítványokéhoz képest? Oh! mélyen, mélyen szomorkodtak ők, szívök egész a megrepedésig eltelt fájdalommal! De hát miért szomorkodtok, ti jó tanítványok? Hát nem mondja-e az Úr: „Hasznos nektek, hogy én elmenjek.”
     Ha el nem menne, ti vallanátok kárát. Oh ne tartóztassátok tehát! Engedjétek, engedjétek távozni. Ne tartsátok vissza. Hisz a ti javatokat akarja előmozdítani távozása által. Irántatok való szeretete készteti a megválásra. Szüntessétek ezért zokogástokat, és lábaihoz borulva köszönjétek még határtalan irgalmát.
     De nekünk is ezt kell tennünk, kedves hívek! mert nekünk is szerfelett hasznos az Úr Jézus égbe emelkedése. Nemcsak az apostolokra, hanem reánk nézve is igen üdvösséges az.

A szeretteinktől való megválás mindig fájdalmas érzetet okoz szívünknek. Ha csak hosszabb időre kell is elszakadnunk attól, akihez a szeretet kötele szorosabban fűz, nem tudunk néha a fájdalom miatt hová lenni. Szívünk, úgy érezzük, vérzik, arcunk szomorít, egész testünk bágyadt és szemeinket elöntik a könnyek. Nincs békénk, nincs nyugalmunk. Éjjel az álom kerül, s nappal a munka, mely teherként nehezedik reánk, melyet alig bírunk. Hányszor történik, hogy a fájdalom miatt nem tudunk dolgozni, hanem kénytelenek vagyunk megszakítani minden munkát, és félre vonulni valamely csendes helyre, hogy, míg lelkünk a távozó után repül, kisírhassuk magunkat!
     Ne csodálkozzunk tehát, hogy a tanítványok mélyen szomorkodtak, midőn a Mester értésökre adta, hogy még néhány nap és visszatér Atyjához, elfoglalni királyi trónusát, melyről a bűnbe esett emberi nemzet üdvéért lelépett. Oh! ők szerették a Mestert, szerették forrón, lángoló lelkesedéssel. Egész szívöket e szeretettűz tölté el. Hogyne estek volna tehát mély szomorúságba, midőn szeretetök egyetlen tárgyát is elveszítendők voltak? De a jó Mester megsajnálta őket, midőn látta, hogy mily nagy fájdalmat keltett bennök a megválás hallása. Megakará tehát vigasztalni őket, s azért elválását úgy tüntette föl, mint reájok s az egész világra nézve hasznosat. „Hasznos nektek, hogy én elmenjek” – így szólott hozzájok. Mintha azt mondotta volna: Szeretett barátaim, hűséges tanítványok! látom hogy fáj nektek az elszakadás; mert szerettek engem. Oh! köszönöm nektek, szívemből köszönöm e szeretetet. Én is, isteni szeretetem egész melegével könnyezlek titeket. Szerettelek már akkor, midőn még apostolaim sem voltatok: mert leszállottam üdvötök miatt a mennyből; annál inkább szeretlek most. És éppen ez a szeretet késztet visszamenni a menny boldogságába. Mert szükséges, hogy visszamenjek. Ott is tiérettetek akarok élni, a ti javatokat mozdítani elő. „Hasznos nektek, hogy én elmenjek.”
     Oh mily édes nyugalom, mily vigasz fogta el az apostolok szívét e szavakra! Fájdalmuk mennyire megenyhült! Tudták, hogy az Úr nem csal, és ha ő mondja, hogy távozása hasznos nekik, akkor csakugyan hasznos. Mondom, tudták ezt, meg voltak róla győződve, nem szomorkodának tehát.

De győződjük meg mi is arról, hogy az Úr Jézus távozása az emberiségre nézve csakugyan hasznos volt.

Miért ment Jézus mennyekbe?

a) Hogy tanítványainak a Szentlelket elküldje.

Semmire sem volt a tanítványoknak szükségök, csak a Szentlélekre, ki őket mindenek előtt megerősítendő volt. Hisz oly gyengék, oly félénkek voltak mindnyájan, hogy a nagy küldetésnek megfelelni, az Isten országát a hitetlenek és tévhitűek közt terjeszteni, tanaikat nyíltan, elleneik fülhallatára is hirdetni bizonyára nem merészkednek, hacsak szent tűz, lángoló lelkesedés nem gyúl szívökben. Avagy mertél volna-e a Mester mellett szót emelni a Szentlélek vétele nélkül, te Péter?! Ah! hisz egy gyenge szolgáló leánytól is megrettentél, egy asszony előtt sem volt bátorságod Jézus tanítványának vallani magadat. – Eltűrted volna-e az olajba-főzés kínjait, te János! ha a Szentlélek malasztja nem erősíti lelkedet? Valjon nem futottál-e el, midőn a poroszlók megrohanták Jézust? Mertél-e védelmére kelni? Ah! követted ugyan a Mestert, de távolból csak. És ti többi szent apostolok! nem a Szentlélek erősített-e meg titeket is? Mert ti is gyengék voltatok a hitben. A félelem, mely Pétert, azt a kőszált, megingatta, titeket is megrázott. Nagy szükség volt tehát, hogy megerősödjetek, hogy egy láthatatlan hatalom bátorító malasztja töltse el félénk szíveteket.
     Ez a malaszt pedig a Szentlélek birtokában volt, tehát ő neki kellett eljönnie. Igen, szükség volt az ő eljövetelére, az ő erősítő, bátorító malasztjának kiömlésére; mert az apostolokat még a feltámadás győzelme sem volt képes a hitben kellőleg megerősíteni. Hittek ugyan Jézus Krisztusban mint Isten Fiában, ámde hitök nem volt oly erős, hogy azért üldözéseket szenvedni, véröket önteni tudták volna.

Bizonyítja az evangélium: Jézus feltámadása után mindjárt megjelent Mária Magdolnának, és meghagyta neki, hogy feltámadásáról értesítse híveit. Mária teljesítette is óhaját. Tehát a feltámadást már tudták az apostolok. E tudatban megerősítette őket azon két tanítvány is, kik az emmausi úton beszéltek az Üdvözítővel. És mégis, jóllehet volt tudomásuk az Úr dicsőséges győzelméről, félelmökben elzárták magukat. Sőt midőn Jézus a zárt ajtókon át megjelent előttök és beszélt velök, még akkor sem bírtak annyi bátorságot, hogy nyitott szobában tartózkodtak volna. Tudjuk az evangéliumból, hogy másodszor jelenvén meg előttök az Üdvözítő, szintén zárt ajtókon hatolt át. Eszerint tehát még a feltámadás sem erősítette meg annyira hitöket, hogy azt félelem nélkül hirdetni bátorkodtak volna.
     Jézus tudta ezt; elment tehát, és elküldé hozzájok a Szentlelket, kinek malasztjától lelkesítve nem rettegtek semmi veszélytől. Jézus is kijelentette, hogy a Szentlélek által megfognak erősíttetni, midőn menybemenetele előtt így szólott hozzájok: „Venni fogjátok erejét a felülről rátok jövő Szentléleknek.” (ApCsel 1,8) És csakugyan vették is e lelki erőt; mert a Szentlélek eljövetele után azonnal odaálltak ellenségeik elé, és rettegés nélkül hirdették Jézust.
     Ha már most meggondoljuk azt, hogy ennyire csakis a Szentlélek erősítette meg az apostolokat, és ha az nem jön el, ők soha nem merik a kereszt üdvözítő tanát hirdetni, terjeszteni – mondom, ha meggondoljuk ezt, nem kell-e boldogságban úszó szívvel borulnunk a földre és a hála legforróbb hangján köszönnünk meg Jézusnak, hogy a Szentlelket elküldötte? Nemcsak a tanítványoknak, hanem nekünk is hasznos volt tehát Urunk távozása e földről.

b) Jézus mennybe ment, hogy nekünk ott lakást készítsen.

„Elmegyek, hogy nektek helyet készítsek” (Jn 14,2) – így szólott Jézus tanítványaihoz. E szavai által tehát világosan kimondja, hogy el kell mennie. Igen; mert mi is a mennybe vágyakozunk. Legforróbb óhajunk, hogy ott az Istent színről színre láthassuk; legszentebb reményünk, hogy vele örökre egyesülni fogunk. Ez édes remény táplál minket, s e reményben hurcoljuk az élet súlyos keresztjeit. E remény a mi legnagyobb kincsünk. Ha fáradtak vagyunk, e remény ad nyugalmat; ha szenvedünk, e reményből merítünk békés türelmet; ha szomorkodunk, e remény az, mely vigaszával boldogit; ha vérezünk, e remény önt sebünkre balzsamot; ha sírunk, e remény csókolja fel fénysugaraival permetező könnyeinket; szóval: e remény a mi boldogságunk, éltetőnk, erősítőnk, fenntartónk az élet zivataraiban.

Oh Istenem! mily boldogság rejlik abban a gondolatban, hogy mireánk is a mennyország dicsősége várakozik! Mily szegények, mily nyomorult koldusok volnánk a mennyország reménye nélkül! Átküzdhetnők-e az élet harcát e remény nélkül? Mi tartana fenn minket, ha nem ismernők azt? Bizonyára össze kellene roskadnunk a nagy teher alatt. De még: érdemes volna-e itt kínlódnunk, ha egy jobb jövő reménycsillaga nem derengene felénk és szelíd csillámával nem biztatna: Előre, előre! Oh hála neked, teremtő Atyánk! hála, hogy mennyet készítettél számunkra, és a kétségbeesés sötét völgyéből kiemelve minket, a jobb jövőbe vetett bizalom hegyormára állítottál, melyet a remény csillaga ragyog körül és dicsőit meg!
     Mit el nem tűrnénk a menny reményében! Hisz szenvedjünk bármit, hordozzunk bármily nyomasztó terhet, éljünk fájdalom, szomorúság, keserv között: megvigasztal a gondolat, hogy a menny a mienk, a menny nyitva áll előttünk. És ki szerezte meg számunkra a menny boldogságát, ha nem Jézus Krisztus? Ki tárta fel előttünk kapuit, ha nem az Üdvözítő? Ő volt az, aki helyünket ott elkészítette. És azért kellett tanítványaitól elszakadnia, országába visszamennie. „Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek.”

Tehát nem volt- e hasznos nekünk is az Úr távozása e földről? Ha ő e földön marad: ki rendez nekünk lakást a mennyországban? Sőt, egyáltalán eljuthatnánk-e oda, ha Jézus e földön marad ?Nem, kedves hívek! Kiviláglik ez a szent írásból: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők” (Jn 15,5), mondá Jézus az ő tanítványainak De valjon a vesszők elhagyhatják-e a tőt? Ahol a tő van, nem kell-e a vesszőknek is ott lenniök? Ha tehát Jézus e földön marad: valjon mi bemehetünk-e a mennybe? Nem! Hát az utolsó vacsora után miképp imádkozott híveiért? „ Atyám” – így fohászkodott – „akiket nekem adtál, azt akarom, hogy ahol én vagyok, ők is velem legyenek.” (Jn 17,24.) De mi is Jézus hívei vagyunk, tehát nekünk is ott kell lennünk, ahol ő van. Ez az ő akarata. Mivel Jézus a mennyben él, mennybe óhajt minket is emelni. De ha ő nem megy fel az égbe, hanem a földön marad, akkor nekünk is földön kellene maradnunk, mivel azt akarta, hogy ahol ő van, hívei is ott legyenek. Az Üdvözítő mennybemenetele eszerint a mi jövendő mennybemenetelünk záloga.
     Ki tagadhatná tehát, hogy üdvös volt az apostolokra nézve a Mester távozása, mely felett nem síránkozniok, de örvendezniök kellett volna? Azonban reánk nézve is örvendetes az; mert át kell látnunk, hogy hasznosabb nekünk, hogy Jézus mennybe ment, mintha e földön járna és betegeinket gyógyítaná.

c) Jézus mennybe ment, hogy tekintetünket elfordítsa az alacsony földtől és Istenhez irányítsa.

E világ az ő kincseivel, gazdagságával nagyon sok rosszra visz bennünket. Majdnem minden bűn ősforrásának a bírvágy tekinthető. Ah mily sok rossz, mennyi viszály, mennyi háborúság származott már ebből! Az emberek mi mindent meg nem tesznek a kincsért! Nagyon jól mondja az írás: „A pénznek minden engedelmeskedik.” (Préd 10,16)
     Valóban minden. A hit, a hűség, az ártatlanság, a szüzesség dobra kerül, hogy a többet ígérőnek eladassék. Az atya fiát, a fiú atyját, a testvér testvérét, a honfi honfitársát, hazáját mily sokszor bocsátja áruba! A pénz gyakorta elvakítja az ítélőbírót, hogy hamis ítéletet hozzon; összezúzza a legszilárdabb jellemet, széttépi a legszentebb kötelékeket, megvásárolhatóvá teszi a házassági hűséget, letapossa a szüzesség tiszta liliomát, beszennyezi az ártatlan lélek galambfehérségét; lopásra, csalásra, hamis esküvésre visz. Még a vak is látja, hogy nyakig van bűnökbe merülve az emberiség. Pénz, gazdagság, kincs! ez korunk jelszava. Ezt semmiért, ezért mindent! Becsületet, vallást, erkölcsöt, közjót, üdvösséget, de mindent! Szomorú kép! De a legszomorúbb az, hogy ily kincs-imádók nemcsak a pogányok, a hitetlenek, a tévhitűek, az eretnekek között vannak, hanem feltalálhatók, még pedig ijesztő mennyiségben találhatók fel, a katolikusok soraiban is. Pedig ők Jézus tanát vallják; azt mondják, hogy szeretik Istenöket; hogy nem akarnak a pokolba jutni; a böjtöket megtartják; imádságukat rendesen végzik; a templomot látogatják, a szent oktatások elöl nem mennek el; tetszik is nekik a prédikáció, amíg azt hallgatják: „Akinek vagyon, adatik és bővelkedni fog, attól pedig, akinek nincsen, amije van is, elvétetik tőle” (Luk 19,26); vagy midőn ez mondatik: „Jó a gazdagság” (Sir 13,30); vagy ez: „Boldog a gazdag” (Sir 31,8); de bezzeg nem tetszik; midőn ez dörög feléjök: „A gazdagság nem használ” (Péld 11,4); „A gazdagság csalárdsága elfojtja az igét” (Mt 13,22); „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket e földön” (Mt 6,19); „Sokat megvesztegetett az arany és ezüst; még a királyok szívéig is elhat, és elfordítja azt” (Sir 8,3); „Nincs igaztalanabb, mint aki a pénzt szereti, mert az ilyen lelkét is árúba bocsátja” (Sir 10,10); „Aki szereti az aranyat, nem igazul meg” (Sir 31,5); „Sokan estek el az arany miatt, és ennek csillama által lett veszedelmök” (Sir 31,6); „Ne legyen se aranyotok, se ezüstötök, se pénzetek” (Mt 10,9).
     Az ilyen beszéd nincs ínyökre; pedig ez mind Isten szava, ez mind csalhatatlan igazság. Így áll a dolog, mondom még a keresztényeknél is, kik azt mondják, hogy Jézust követik, hogy mennybe iparkodnak. Hát mennyire elterjedt volna ez a métely, ha Jézus a földön marad? Szemeink nem ragadtak volna-e jobban a föld göröngyeihez? e bűn nem harapódzott volna-e el még inkább? Az Üdvözítő fölment a menybe, és mi gyakran utána tekintünk, föl-föl emeljük szemeinket, mégis a bírvágy súlyos igája alatt görnyedezünk. De ha fel nem ment volna, ha őt keresve, a földön kellene szétnéznünk: a bírvágy bizonyára úgy a földhöz, a röghöz láncolná lelkeinket, hogy egy üdvös gondolat sem fogamzanék benne. Ha most fogamzik néha, ezt annak köszönhetjük, hogy Jézus fölment a mennybe, és ezáltal tekintetünket fölemelé a csillagok hazája felé, amerre eltűnt szemeink elől. Valóban hasznos volt tehát a tanítványoknak, de meg nekünk is, Urunk mennybemenetele. Örvendezzünk azért, hogy a kegyes mester nem maradt a földön, hanem fölment az örök boldogság országába.

Gyenge szavamat tehozzád emelem, édes Jézusunk! ki mai napon közeledő elválásod miatt szomorkodó apostolaidat azzal vigasztaltad, hogy távozásod hasznos nekik. Oh bár úgy élnénk, hogy hasznos is lenne az! Kegyes Üdvözítőnk! küldd el nekünk is a Szentlelket, készíts számunkra is helyet mennyedben, vond el tekintetünket a földtől, a föld kincsei- és gyönyöreitől és irányítsd az ég felé. Ekkor hasznos lesz reánk nézve is a te távozásod; ekkor halálunk óráján remegés nélkül felsóhajthatunk: „Hasznos nekem, hogy én elmegyek.” Amen.

Forrás:katolikus-honlap