Ma ünnepli az Egyház a keresztről nevezett Szent Terézia Benedikta (Edit Stein), Európa társvédőszentjének ünnepét. A Szolgálat című folyóirat egyik 1976-os száma közli a szent 
Életalakítás Szent Erzsébet szellemébencímű elmélkedését az Árpád-házi királylány halálának 700. évfordulója alkalmából fogalmazott.

Életalakítás Szent Erzsébet szellemében

A kedves szent emlékezete, aki 700 évvel ezelőtt korán megérve hunyta le szemét e világ számára, hogy bemenjen az örök világosság sugárzó dicsőségébe, ma is áldások forrása nekünk. Élettörténete olyan, mint valami csodálatos mese: Erzsébet, a magyar királyleány, aki a pozsonyi kastélyban született,^* ugyanazon órában pedig Klingsor mágus Eisenachban a csillagokból olvasta ki születését és hirdette jövendő hírét és jelentőségét Türingia tartománya számára. Mint az Ezeregyéjszaka regéi, úgy hangzik azoknak a kincseknek a leírása, amelyeket Gertrúd királyné felhalmozott, hogy leánykáját egyszer pompás hozománnyal láthassa el, a kocsi bemutatása, amelyre ezt a sok drága jószágot felrakták, mikor Hermann türingiai őrgróf elvitette a négyéves hercegnőt mint fia jegyesét a messze Wartburgba. A királyné azt ígérte, hogy később még dús jegyajándékot küld. De gazdagság, fény és hatalom után való nyughatatlan törekvése hirtelen szomorú véget ért: összeesküvők gyilkolták meg, és gyermeke, akit idegenbe küldött, hogy koronát biztosítson neki, anyátlan árva lett. – A német népmese bensőségére emlékeztet a gyermek Lajosról és Erzsébetről szóló elbeszélés: szíves testvéri szeretetben nőttek fel, és törhetetlen hűséggel ragaszkodtak egymáshoz, pedig minden összeesküdött elválasztásukra. Lassanként mindenki elfordult az idegen és különös gyermektőt, aki szívesebben keveredett toprongyos koldusok közé, mint hogy vidám ünnepet üljön, s úgy látszott, jobban illik kolostorba, mint fejedelmi trónra, egy nagy lábon élő, ragyogó udvar középpontjának. Mert ilyenhez voltak szokva Wartburgban a türingiai lovagok Hermann őrgrófideje óta.

Azután következik a lovagregény: a fiatal őrgróf lovaggá ütése és trónfoglalása, a fényes eljegyzés és a fejedelmi pár mézesheteinek boldogsága, Erzsébetnek mint a tartomány úrnőjének élete férje oldalán: ünnepi lakomák, vadászatok, lovaglás keresztül-kasul az országon, közben csendes gondoskodás a szegényekről és betegekről Wartburg környékén. Majd az egyre komolyabb uralkodói gondok: a hitves veszedelmes háborúi, távollétében kormányzás, küzdelem a népet pusztító éhség és járvány ellen, ugyanakkor környezetének ellenállásával szemben is, amely nem akarja megengedni, hogy minden erejével távol tartsa a nyomort. Végül az őrgróf fogadalma, hogy keresztes hadjáratot vezet, a búcsú és az elválás szenvedélyes fájdalma, az önuralmát vesztett özvegy összetörése a halálhír érkeztekor. Mintha olyan asszonyi sors lenne ez, mint annyi más.

Ami azonban most következik, az új és páratlan. A gyászba süllyedt asszony fölemelkedik, mint „muilier fortis” (így dicséri az ünnepi liturgia), és kezébe veszi sorsát. Viharos éjjel hagyja el Wartburg várát, ahol nem engedik lelkiismeretének előírása szerint élni. Eisenachban keres menedéket magának és gyermekeinek. Nem talál elviselhető hajlékot, azért ideiglenesen anyai rokonai vendégszeretetét fogadja el. Később bekövetkezik a kibékülés férje fivéreivel, teljes tisztelettel és testvéri szeretettel visszaviszik Wartburgba. De nem sokáig tűri az életet ott: végig kell járnia az utat, amely megnyílt előtte, el kell hagynia magas helyét, hogy a szegények legszegényebbjei között éljen, mint egy közülük, gyermekeit idegen kézre kell bíznia, hogy egyedül az Úré legyen, és neki szolgáljon szenvedő tagjaiban. Mindenéből kivetkőzve fogadalommal köti le magát az Úrnak, aki mindent odaadott övéiért: 1229 nagypéntekén a marburgi ferences templom csupasz oltárára teszi a kezét, és fölveszi a rend ruháját. Hiszen már évek óta mint harmadrendi hozzá tartozott, de még nem élhetett egészen szellemében, mint szíve vágya volt. Most már a szegények nővére, és szolgál nekik abban a kórházban, amelyet ő épített: De nem sokáig, mert már két év múlva kimerül az ereje, és a huszonnégy éves Erzsébet bemehet Ura örömébe.

II.

Életének külső tényei elég tarkák és vonzók ahhoz, hogy foglalkoztassák a képzeletet, hogy ámulatot és csodálatot ébresszenek. De nekünk nem ezzel van dolgunk. A külső tények hátteréig szeretnénk hatolni, megérezni annak a szívnek a verését, amely ilyen sorscsapásokat viselt el és ilyen tetteket vitt végbe, magunkba szívni azt a szellemet, amely irányította. Minden tény, amit Erzsébetről elmondanak, minden fennmaradt szava egyet árul el: izzó szívet, amely bensőséges, gyengéden odasimuló, hű szeretettel karol át minden közelébe kerülőt. Így tette kicsiny gyerekkezét a fiú kezébe, akit becsvágyó szülők hatalompolitikája jelölt ki élettársául, hogy soha többé el ne engedje. Így osztotta meg egész életét zsenge gyermekkora játszótársaival, míg röviddel halála előtt szigorú lelkivezetője azokat is elvette tőle, hogy eloldja a földi szeretet végső kötelékét is. Így hordozta szívében a gyermekeket, akiket maga is még csaknem gyermekként szült. Igaz, odaadta őket oldaláról. De ez nyilván anyai szeretetből történt, hogy ne kelljen megosztaniok saját kemény útját, s anyai kötelességérzetből, mert nem akarta önhatalmúlag elvonni őket a természetes életviszonyaikkal megadott rendeltetéstől. De azért is, mert a szívében érzett túláradó szeretet béklyót jelentett Isten akarta hivatásában.

Zsenge ifjúságától forró, irgalmas szeretettel tárul szíve minden szükséget szenvedő és szorongatott felé. Sürgető szükséget érez, hogy etesse az éhezőket, ápolja a betegeket, de soha nem elégszik meg az anyagi nyomor elhárításával, mindig arra vágyik, hogy a fázó szíveket fölmelengesse a maga szívén. A szegény gyerekek a kórházban karjába futnak és „mamának” nevezik, mert érzik: igazi anyai szeretet sugárzik feléjük. Mindez a túláradó gazdagság egyetlen kimeríthetetlen forrásból származik: az Úr szeretetéből, aki mióta az észét tudja, nagyon közel volt hozzá. Amikor apja és anyja elbocsátotta magától, ő vele ment a messze idegen országba. Mióta tudja, hogy a várkápolnában lakik, valami húzza oda, abbahagyatva vele gyermeki játékait. Itt otthon van. Ha az emberek szidják és gúnyolják, itt vigasztalást talál. Senki sem olyan hűséges, mint Ő. Azért neki is hűségesnek kell lennie hozzá, mindenki és minden fölött szeretnie. Egyetlen ember képének sem szabad kiszorítania szívéből az övét. Ezért vesz erőt heves bűnbánat rajta, amikor az átváltozást jelző csengőszóra fölijedve rájön, hogy szeme és szíve oldalán ülő férje felé fordult, nem pedig a szent áldozatot követte. A mezítelenül, véresen kereszten függő Megfeszített képe előtt képtelen ékszert és koronát viselni. Az Úr szélesre tárta karját, hogy magához vonjon minden fáradt és megterhelt embert. A Megfeszítettnek ezt a szeretetét kell elvinnie minden megfáradtnak és megterheltnek, bennük pedig felébreszteni a Megfeszített iránti szeretetet. Mindannyian Krisztus titokzatos Testének tagjai. Az Úrnak szolgál, ha nekik szolgál. De arra is gondjának kell lennie, hogy a hit és szeretet által eleven tagok legyenek. Aki közelébe jön, azt próbálja az Úrhoz vezetni. Áldott apostoli munkát folytat. Ezt mutatja társnőinek élete, erről tesz beszédes tanúságot férjének fejlődése, valamint Konrád fivérének belső átalakulása, aki Erzsébet halála után, láthatóan az ő hatása alatt, szerzetbe lépett. – Krisztus szeretete: ennek szelleme töltötte be és alakította Erzsébet életét, ebből fakad pihenést nem ismerő emberszeretete.

Még egy lényeges vonását megérthetjük ugyanebből a forrásból: elbűvölő vidámságát. Szereti a vad gyermekjátékokat, és még akkor is örömmel csinálja, amikor a fegyelem és illem ottani szokásai szerint már rég benőhetett volna a feje lágya. Örül minden szépnek, jól érti, hogyan csinosítsa magát, hogyan rendezzen fényes ünnepségeket és örvendeztesse meg a vendégeket, ha fejedelmi rangja erre kötelezi. De mindenekelőtt a szegények kunyhóiba akar örömet vinni. A gyerekeknek játékszereket visz, maga is eljátszik velük. Még az a mogorva özvegyasszony sem tudja megzavarni vidámságát, aki élete utolsó idejében lakótársa, sőt kénytelen-kelletlen el kell viselnie tréfált. És szíve mélyéig megindul a „szegények napján”, amikor ezreket hív Marburgba, hogy saját kezűleg ossza szét közöttük özvegyi járadékának maradékát, amit készpénzben megkapott. Reggeltől estig járt a sorok között, hogy mindenkinek odaadja a magáét. Amikor leszállt az éjszaka, sokan ott maradtak: túlságosan gyöngék és nyomorultak voltak ahhoz, hogy hazafelé induljanak. Letáboroztak a szabadban, és Erzsébet tüzet gyújtatott nekik. Ettől jól érezték magukat, és ének szállt fel a tábortüzek mellől. A fejedelemasszony ámulva hallgatta. Megerősítése volt ez annak, amit egész életében hitt és csinált. „Lássátok, mondtam nektek: csak vidámmá kell tenni a szegényeket.” Régi meggyőződése volt, hogy Isten örömre teremtette teremtményeit, és sugárzó arcot illik fordítanunk feléje. Ennek is megkapta a megerősítését, amikor haldoklásában egy madárka édes éneke hívta el az örök örömbe.

A túláradó szeretet és öröm hatása olyan szabad és természetes volt benne, hogy nem tudott beleilleszkedni semmi konvencióba. Amikor megkondult a várkapu előtt az úr hazatérését tudtul adó jel, kimért, apró léptekkel menjen-e elébe és előregyártott ékes frázisokat suttogjon? Erzsébet menthetetlenül elfelejtette a fegyelem minden szabályát, ha a szíve elkezdett viharosan dobogni, s annak ritmusát és taktusát követte. Vagy a templomban arra gondoljon-e az ember, milyen társadalmi formákban lehet kifejezést adnia áhítatának? Ő nem tudott másképp tenni, mint ahogyan a szeretet parancsolta neki, bármilyen szigorú korholás jutott is ki érte. Soha-soha nem fért a fejébe, hogy miért nem illik saját kezűleg vinni ki az adományokat a szegényeknek, barátságosan beszélni velük, elmenni kunyhóikba és ellátni őket a saját házában. Nem akart önfejű és engedetlen lenni, nem akart békétlenséget övéivel, de a bensejében parancsoló hanggal nem versenyezhettek emberi hangok. Ezért nem tudott tartósan azok között élni, akik a szokás hatalmában voltak, nem tudtak és nem akartak elszakadni a megszokott régi életberendezéstől és begyökerezett életfelfogástól. Amíg szent kötelék tartotta és hűséges védelmező állt oldala mellett, addig megtehette. Hitvese megértően számolt szíve vágyával, viszont emberi okossággal tekintetbe vette a környezet igényeit is. Az ő halála után el kellett hagynia azt a kört, amelyben született és nevelkedett, és a saját útját járnia. Bizonyára neki is éles és fájdalmas vágás volt ez. De szeretettel teli, akadályt nem ismerő szíve nem hagyta elválasztani magát a szenvedő testvérektől, és így megtalálta az utat, amelyet ma annyian, teljes jóakarattal és egész erejükkel hiába próbálnak megépíteni: az utat a szegények szívéhez.

Egy emberi vágy húzódik a századokon át, soha el nem nyugszik, s hol halkabban, hol hangosabban nyilvánul meg. Valaki, aki különösen élénken érezte, ezzel a gyújtó formulával fejezte ki: vissza a természethez! Valaki más pedig, aki egész életében emésztő vággyal, hasztalanul üldözte ezt az eszményt, míg végül összetört, különös, megragadó képet rajzolt az emberről: egész magatartása töretlen közvetlenséggel fakad bensejéből, az értelem mérlegelése és az akarat erőfeszítése nélkül, egyes egyedül a szív parancsától irányítva, a bábok bája az övé. (Kleist: A bábszínház.)

Megfelel-e Szent Erzsébet ennek az eszménynek? A felhozott tények spontán cselekvésmódjáról tanúskodnak, tehát mintha igazolnák ezt. De a források más tényekről is tudósítanak, és azok nem kevésbé világosan mutatják acélkemény akaratát, kérlelhetetlen, küzdelmét saját természete ellen. A kedves, fiatalosan vidám, elbájolóan természetes nő egyúttal szigorúan aszketikus szent. Nagyon is korán fel kellett már ismernie, hogy veszélyes gátlástalanul szívünk vonzására bízni magunkat. Gertrúd királynét a rokonai iránti mértéktelen szeretet, a gőg és kapzsiság gyűlöltté tette a magyar nép előtt, és gyilkos kéztől váratlan és készületlen halált hozott rá. Gertrúd nővérét, Meráni Ágnest a fékezetlen szenvedély házasságtörő viszonyra csábította a francia királlyal, és egyházi átkot zúdított egész Franciaországra. Hermann őrgrófot kíméletlen politikai nagyratörése állandó viszálykodásba sodorta életében, míg végül kiközösítve halt meg. Még saját urát is időnként igazságtalan hatalmi harcokba bonyolódva és kiközösítésben kellett látnia. És saját benseje ment volt-e ezektől a félelmetes erőktől? Ó nem – nagyon jól tudta, hogy ő sem hagyhatja rá magát veszély nélkül szíve vezetésére. Amikor mint gyerek jámbor csellel olyan játékokat gondol ki, amelyek során a kápolnához ugrálhat, vagy a földre veti magát és közben titokban imákat mond, ez kétségtelenül a kegyelem hatalmas vonzása gyerekszívében. De talán az a sejtelem is benne rejlik, hogy veszedelemben forog, mert a játék elvonhatja Istentől. Még világosabb ez, amikor a fiatal lány az első tánc után komoly arccal visszalép, és ezt mondja: Egy tánc elég a világért, a másikról lemondok Istenért. Amikor éjszakánként fölkelt fekhelyéről és letérdelt imádkozni, vagy éppen elhagyta a szobát és megostoroztatta magát szolgálóival, ebből nemcsak a vezeklés és az Úrért önként vállalt szenvedés általános vágya beszél, hanem attól a veszedelemtől is meg akar menekülni, hogy a szeretett férj oldalán megfeledkezzék az Úrról. Bizonyos, hogy természetes szépségérzékénél fogva jobban szerette a csinos gyerekeket, mint a csúnyákat, és visszariadt utálatos sebek látványától és szagától. És ha mindig újból mégis éppen ilyen nyomorult teremtéseket választ ki ápolásra, ebben a szegények legszegényebbjei iránti könyörületes szeretet mellett az is közrejátszik, hogy le akarja győzni természetes undorát. Még utolsó éveiben is három dolgot kért az Úrtól: minden földi vagyon megvetését, kegyelmet, hogy örömmel viselje el a megalázásokat, és szabadulást a gyermekei iránti túlságos szeretettől. Szolgálóinak arról számolhatott be, hogy Isten mindenben meghallgatta. De hogy kérnie kellett, az annak a jele, hogy természettől nem volt meg benne, és hogy sokáig hiába küzdhetett érte.

De Erzsébet nemcsak saját magában, nemcsak a saját természete ellen vívott küzdelemben törekszik életét Istennek tetszően élni. Teljes tudatossággal, ugyanolyan hajlíthatatlan szilárdsággal próbál hatni környezetére is. Mint őrgrófné azon fárad, hogy mérsékelje az öltözködés túlságos pompáját, rábírja a nemesasszonyokat, hogy mondjanak le egyik-másik hiúságról. Amikor elhatározza, hogy többé nem nyúl semmi igazságtalan bevételből származó ételhez, és így gyakran éhezni kénytelen a dúsan megrakott fejedelmi asztalnál, ezt sem maga teszi. Természetesnek tartja, hogy hűséges társnői, Jutta és Isentrud megosszák nélkülözését, amint később az önkéntes száműzetés és szegénység nyomorúságába is követik. És micsoda tiltakozást jelentett az étkezési tilalomnak ez a megtartása környezetének egész életmódja ellen! A legerősebb követelményeket persze bizonyára hitvesének szegezte mindig szigorúbb életével. Lajosnak néznie kellett, hogyan bánik a legnagyobb keménységgel önmagával, hogyan veszélyezteti egészségét, hogyan szórja két kézzel férje vagyonát, hogyan kelti föl mindezzel a család és az egész udvari nép ellenkezését, végül pedig hogyan küzd azért, hogy bensőleg visszavonuljon tőle, sőt keserűen felpanaszolja, hogy házasság köti. Mindez hősies önlegyőzést követelt a hitves oldaláról is. Érthető, hogy a fiatal őrgróf, aki mindezt szeretettel és türelemmel viselte el, és hűségesen próbálta hitvesét a tökéletességre való törekvésében támogatni, szentség hírében állt a népnél.

Először bizonyára az evangélium tanítása és a kor általános aszketikus gyakorlata irányította Erzsébetet a tökéletesség utáni törekvésében. Itt-ott felvillan egy-egy megismerés, azt próbálja gyakorlatra váltani. Majd világosan körvonalazott eszmény és zárt életforma alakjában lép feléje, amit keres. Akkor történik ez, amikor a ferencesek Németországba jönnek, és Rodiger, mint vendége Wartburgban, beszél neki az assisi szegények életmódjáról. Ekkor egyszerre pontosan tudja, mit akar, mire vágyott mindig: hogy teljesen szegény legyen, koldulva járjon ajtóról ajtóra, vagyon, emberi kötelék ne béklyózza többé, szabad legyen saját akaratától is – egyedül az Úré. Lajos gróf arra nem tudta elhatározni magát, hogy feloldja a házassági köteléket és hagyja elmenni. De abban segíteni akart, hogy rendezett, eszményének megfelelő életre segítse. Jobbnak látszott, ha nem ferences lesz a lelkivezetője, hiszen akkor telhetetlen kívánságai soha nem nyughattak volna, hanem olyasvalaki, aki túlzásait nyugodt értelemmel csillapítja, de mégis megérti legbensőbb vágyát. Ilyen ember volt Marburgi Konrád mester. Őt ajánlották az őrgrófnak hitvese vezetőjéül. Világi pap, de szegény, mint egy kolduló barát, végletesen szigorú saját magához éppen úgy, mint másokhoz, egészen az Úr szolgája – így járta be Németországot mint keresztes prédikátor és a hit tisztaságának harcosa. Neki fogadott engedelmességet Erzsébet 1225-ben, és haláláig vezetése alatt maradt. Hogy így alávetette magát neki és kitartott az engedelmességben, az volt bizonyára önakaratának legerősebb megtörése. Mert vezetője nemcsak a legkeményebb küzdelmet folytatta alacsony hajlamai ellen – ezt ő is így kívánta –, hanem isten- és emberszeretetét is más vágányra terelte, mint saját indításainak megfelelt. Sohasem engedte meg, hogy minden vagyonról lemondjon, sem férje halála előtt, sem utána. Akadályozta a válogatás nélküli alamizsnálkodásban, egyre inkább korlátozta, s végül egészen megtiltotta. Próbálta visszatartani ragályos betegek ápolásától is (az egyetlen pont, amelyben Erzsébet a végsőkig nem engedelmeskedett egészen).

Konrád tökéletesség-eszménye kétségtelenül nem volt kisebb az övénél. Kezdettől fogva tisztában volt vele, hogy szent lelket bíztak a vezetésére, és minden tőle telhetőt meg akart tenni, hogy a tökéletesség csúcsára vezesse. De az eszközökről másképpen gondolkodott, mint lelki gyermeke. Elsősorban azonban arra akarta megtanítani, hogy saját életállapotában törekedjék az eszmény felé. Hiszen saját maga sem tartotta szükségesnek, hogy szerzetesrendbe lépjen. Így megengedte, hogy mint harmadrendi csatlakozzék a ferencesekhez. A fogadalmakat életviszonyainak megfelelően értelmezte: Míg az ura él, teljesítse minden házastársi kötelességét, de halála esetén ne menjen újra férjhez. Éljen szegényen, de birtokát ne herdálja el értelmetlenül, hanem gondosan gazdálkodjék vele a szegények javára. Ennek a szegény életnek volt kezdete az étkezési tilalom: semmivel sem táplálkozhat, ami nem igazságos bevételből származik. Újabb kutatások szerint ennek a tilalomnak megvalósítása érdekében hagyta el férje halála után Wartburgot. Valószínűleg sógora, Heinrich Raspe nem volt hajlandó tovább tűrni elkülönülését a fejedelmi asztalnál, és hogy engedelmességre kényszerítse (meg hogy pazarló jótékonyságának véget vessen), megtagadta özvegyi birtoka jövedelmeinek folyósítását. Ennek az önkéntes vagy kényszerű számkivetésnek végső nyomora és elhagyottsága után aztán nem tudott újból beleszokni a régi viszonyokba. Az őrgrófi családdal való kibékülés után csak ideiglenesen tért vissza a várba, s rögtön tanácskozni kezdett Konrád mesterrel, milyen formában tudná legjobban megvalósítani ferences eszményét. Konrád egyetlen indítványába sem egyezett bele, sem hogy kolostorba lépjen, sem hogy remete- vagy kolduséletet folytasson. De attól nem tilthatta el, hogy megújítsa fogadalmait és rendi ruhát öltsön. Abba is belement, hogy saját székhelyén és városában, Marburgban telepedjék le. Életformáját saját mérlegelése szerint szabta meg: Erzsébet vagyonából kórházat épített Marburgban, és abban bizonyos szolgálatokra alkalmazta. Hogy Erzsébet a jövedelméből semmit sem fordított saját magára, hanem saját kezével tengette szűkösen életét (gyapjút font az altenburgi kolostornak), azt bizonyára ő maga eszelte ki, de szintén vezetője szándéka szerint. A legnehezebb és legfontosabb feladat Konrád mester felfogása szerint az volt, hogy engedelmességre tanítsa védencét. Szent meggyőződése volt, hogy jobb az engedelmesség, mint az áldozat, hogy a saját kívánságainktól és hajlamainktól való elszakadás nélkül nincs tökéletesség. És célja iránti buzgóságában odáig ragadtatta magát, hogy parancsai meg-megújuló áthágásakor testi fenyítést is alkalmazott. Erzsébet lelke legmélyén bizonyára egyetértett vele. Nemcsak az a türelem és szelídség mutatja ezt, amellyel ezeket a kemény megalázásokat elviselte. Ha nincs meggyőződve az engedelmesség jelentőségéről, bizonyára nem engedett volna egy olyan lényeges pontban, amilyen az óhajtott életformáról való lemondás volt. Isten helyettesét látta a vezetőben, akit kapott, nem maga választott. Szava csalhatatlanabbul adta tudtára Isten akaratát, mint saját szívének vonzása. Márpedig végső soron csakis erről van szó: Isten akarata szerint alakítani életünket. Ezért mind a ketten kíméletlen küzdelmet folytatnak a természetes hajlamok ellen. Egyszer maga Erzsébet jár elől, mesterének teljes méltánylásával, mint pl. a Marburgba költözéskor, a gyermekeitől való elváláskor. Máskor Konrád parancsol, és Erzsébet engedelmesen aláveti magát: amikor elveszi tőle ifjúságától kedves társnőit, és nehezen elviselhető lakótársakat ad a helyükbe; amikor mind jobban megszorítja és végül egészen eltiltja azt az örömét, hogy személyesen osszon alamizsnát. Csak egyetlen pontban nem adta még magát teljesen: kórházi szolgálata mellett saját kis házikójában még egy különösen visszataszító bajban szenvedő beteg gyereket tartott és saját maga ápolt. Maga Konrád mester számolt be IX. Gergely pápának arról, hogy egy rühes fiú még a halálos ágyánál is ott ült. A pápa kötötte szívére az őrgróf halála után az özvegyéről való gondoskodást, Erzsébet halála után pedig Konrád mester azonnal buzgón szorgalmazni kezdte szentté avatását a pápánál.

III.

Így mintha felemás képet kapnánk a szentről és életútjáról: egyik oldalon viharos temperamentum, amely természetes lendülettel követi forró, szeretettel teli szíve sugallatait, sem saját meggondolás, sem mások tiltakozása nem akadályozza – a másikon teljes erővel beavatkozó, nekifekvő akarat, amely állandóan saját természetének megfékezésén fárad, és szilárd elvek szerint, tudatos ellentétben a szív hajlamaival, egy előtte lebegő kívülről átvett formába kényszeríti az életet.

De van egy pont, amelyből kiindulva az ellentétek felfoghatók, és végül összhangba olvadnak. Csak ez az összhang teljesíti be igazán a természetesség utáni vágyat. A „romlatlan emberi természet” melletti hitvallásban ott él a hit, hogy van az emberben egy alakító erő, amely belülről hat, külső nyomás és vonzás nem zavarja, s így teszi harmonikus, tökéletes építménnyé az embert és életét. De a tapasztalat nem erősíti meg ezt a szép hitet. Igen, ott rejlik bensőnkben a forma, de burjánzó szövedékbe gabalyodva, ami akadályozza tiszta kisugárzását. Aki ráhagyja magát természetére, az majd ide, majd amoda sodródik, nem jut el a tiszta kialakulásig. A formátlanság pedig nem természetesség. Aki viszont fegyelem alá veszi természetét, burjánzó ösztöneit nyesegeti és olyan formát akar adni nekik, mint jónak látja, talán kívülről készen adott formát, az ugyan itt-ott teret biztosíthat a belső forma szabad érvényesülésének, de az is megeshet, hogy erőszakot követ el rajta, és a szabadon kibontakozó természet helyébe természetellenesség, emberi csinálmány lép. Megismerésünk töredékes; akaratunk és cselekvésünk, ha csak erre a megismerésre épít, nem hozhat létre tökéletes építményt, már csak azért sem, mert nem tartja teljesen hatalmában önmagát, és gyakran a cél előtt törik össze. Így hát a megkötözött belső formáló erő olyan fény felé nyújtózkodik, amely biztosabban tudja vezetni, olyan erő felé, amely szabaddá teszi és teret biztosít neki. Ez az isteni kegyelem fénye és ereje. Hatalmas volt a kegyelem vonzása a gyermek Erzsébet lelkében. Felgyújtotta, és fénylőn emelkedett fel az istenszeretet lángja, áttörve minden hüvelyen és korláton. Ekkor egész emberségével az isteni művész kezébe adta magát. Akarata az isteni akarat engedelmes szerszáma lett, s annak vezetésével hozzáláthatott saját természete szelídítéséhez, nyesegetéséhez, a belső forma útjának felszabadításához, tudott olyan külső formát is találni, amely hozzáillett a belsőhöz, amelybe úgy nőhetett bele, hogy nem veszítette el természetes irányát. Így ért föl addig a tökéletes emberségig, amely a kegyelem erejével megszabadított és megdicsőített természet tiszta érvényesülése. Ezen a magaslaton már veszélytelen a szív vonzását követni, mert saját szívünk az isteni Szívbe olvadt, az ő taktusában és ritmusában dobog. Itt már Ágoston merész szava lehet életünk alakításának vezérfonala: „Ama et fac quod vis – Szeress, és tégy, amit akarsz.”

^* Edith Stein forrásai itt természetesen tévednek: Szent Erzsébet Sárospatakon született.

(Forrás: Szolgálat, 1976. 32. szám)

(Forrás: MKPK Sajtóiroda)