Szabó Lőrinc -

MEGLEPETÉSEK

Gyanútlan vers október 15-én

Szájon csókol a pillanat,

másik kést üt a szivedig,

a harmadik halk telehold,

szív rózsája a negyedik,

van tömör-édes, mint a méz,

van lángvető csipkebokor,

van, mely egy elnémúlt világ,

van, mely kurjongat, mint a bor,

van, melyet észre sem veszünk,

hallhatatlan, sóvár zene,

van mindenüttjelenvaló,

van szétvivő mindenfele,

ez tűz, mely Földet nyal körűl,

az egy katicát tapos el,

van gyermekkorba kérdező,

van, mely Afrikából felel,

van, melyben villájával az

ördög felszúr a föld alól,

van atomgáz, bombahalál —

s van legvégső csömör, mely oly

bambán, szeliden néz, olyan

öklendtetőn és kedvesen,

mint kifliből a svábbogár,

mint kolbászból a birkaszem.

II.

Egy hét múlva

Rá egy hét: pár óra alatt

felnyüzsgött az országnyi Boly:

a dermedt Dávid talpraállt

s ledőlt a Góliát-szobor.

Sipkákra bimbó nyílt! magyar!

Parittya benzint röpitett.

"Hacaca!" 8212; szólt a rádió.

Éheztük a becsületet.

Szabadság, itt hordozta hős

zászlaidat az ifjuság!

S a sírt, melyből nép lép ki, már

ámúlva nézte a világ.

Tíz nap szabadság? Tizenegy!

Csók, szívre, minden pillanat!

És nem volt többé szégyen az,

hogy a magyar nép fia vagy.

Tíz nap szabadság? Tizenegy!

Terv forrt; gyúlt, égett minden agy.

Lombikban feszűlt a jövőnk.

S temettük a halottakat.

Ablakunk mind fény, gyertyaláng!

Aztán már settengő gyanuk.

Még egy éj. S Budapest köré

vashernyók gyűrűje szorúlt.

III.

December közepe

Aztán jajdúlt a hajnal és

reggelre ránkvirradt az est.

A Tízezertalpú tiport

s tótágast táncolt a Groteszk:

Ambrus WC-ről, vizavi

akna jött és ágyúgolyó, 

ágy mellől szekrény s fal kiment!

,,Gimbelem", szólt a rádió.

És Valami tanácskozott

és aztán Ugyanaz, megint,

és züllött, körben, minden a

Föld züllött szokása szerint;

s a talpak jártak. Nem tudom,

már nem tudom, hogy volt s mi lett.

Már nem tudom. De teltek a

napok s az évhosszú hetek:

hallottuk, Ausztriába hogy

húzták a deportált Dunát

s gyárakban ma is puskatűz

ajánlotta a hacacát...

De csak szájon csókol a perc

s jó remény némítja a jajt:

Nem! Rabok tovább nem leszünk!

És: Isten áldd meg a magyart!