Az ünnepi vesperás délután 6 órakor kezdődött a Szentatya vezetésével. A szertartás elején Giuseppe Bertello bíboros, Vatikán Állam Kormányzóságának elnöke köszöntötte a pápát.

„Mindenszentek ünnepének vigíliáján vesperással emlékezünk arra, hogy II. Gyula pápa pontosan 500 évvel ezelőtt áldotta meg a Sixtus-kápolna mennyezetének freskóját. Miért van szükség arra, hogy liturgikus szertartással emlékezzünk erre a művészettörténeti eseményre?” – tette fel a kérdést homíliájában XVI. Benedek pápa, majd így folytatta:

Mindenekelőtt azért, mert természeténél fogva a Sixtus-kápolna liturgikus hely, a Vatikáni Apostoli Palota Nagykápolnája. A falait díszítő művészeti alkotások, különösen a freskó-ciklusok, a liturgiában találják meg életterüket, azt a környezetet, amelyben a legjobban kifejezésre juttatják teljes szépségüket, jelentésüket. Olyan, mintha a liturgikus cselekmény során az alakok szimfóniája életre kelne. Természetesen spirituális értelemben, de ettől elválaszthatatlanul esztétikailag is, mivel a művészeti forma érzékelése tipikusan emberi cselekedet, amely, mint ilyen, magával ragadja az érzékeket és a lelket. A Sixtus-kápolna, ha imába mélyedve szemléljük, még szebb, még hitelesebb: felfedi előttünk teljes gazdagságát.

Itt minden él, minden Isten Szavához kapcsolódva visszhangzik. A pápa idézett a vesperáson elhangzott szentírási szakaszból, a Zsidókhoz írt levélből: „Ti Sion hegyéhez járultatok, az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez, az angyalok ezreihez, az elsőszülöttek ünnepi sokadalmához és gyülekezetéhez…” (Zsid 12,22-23). A Szerző a keresztényekhez fordul és elmagyarázza, hogy számukra megvalósultak az ószövetségi ígéretek: a szeretetközösség ünnepe ez, amelynek középpontjában Isten és Jézus, a feláldozott és feltámadt Bárány áll.

Az ígéreteknek és beteljesedésüknek ezt a dinamikáját ábrázolják a kápolna oldalfalainak festményei, az 1400-as évek umbriai és toszkán festőinek művei. Amikor pedig a bibliai szöveg tovább folytatódik azzal, hogy mi is csatlakozunk „az elsőszülöttek ünnepi sokadalmához és gyülekezetéhez, akik föl vannak jegyezve a mennyben, mindenek bírájához, Istenhez, a tökéletes igazak lelkeihez” (vö. 23), akkor tekintetünket felemeljük Michelangelo Utolsó Ítéletéhez. A festményen az ég világoskék háttere Szűz Mária palástjára emlékeztet és a remény sugarával világítja meg a rendkívül drámai látomást.

A freskó közepén a Megváltó Krisztust látjuk szentjei körében, mellette Mária, könyörgő mozdulattal, mintha közbenjárásával kívánná enyhíteni a rettenetes ítéletet.

Ma este azonban figyelmünk főleg a mennyezet nagy freskójára irányul, amelyet Michelangelo, II. Gyula pápa megbízásából körülbelül négy év alatt készített el 1508 és 1512 között. A nagy művész, akit már híressé tettek szobrászati remekművei, vállalta a kihívást, hogy több mint ezer négyzetméternyi falfelületet fessen meg. Elképzelhetjük, milyen hatást gyakorolt a látvány azokra, akik elsőként szemlélhették meg a befejezett műalkotást.

A Szentatya idézte Heinrich Wölfflin svájci művészettörténész szavait, aki 1899-ben a következő híres metaforával jellemezte a hatalmas freskót: „egy ránk zúduló hegyi patak, amely boldogságot, ugyanakkor pusztítást hoz”.

Giorgio Vasari pedig „A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete” c. művében így ír: „ez a mű valóban művészetünk lámpása, .. a festőművészet világossága, amely elegendő volt ahhoz, hogy beragyogja a világot”.

Lámpás, fény, világosság – ez a három szó nem állhatott távol azoknak a szívétől, akik jelen voltak az 1512. október 31-i vesperáson. Azonban nem pusztán arról a fényről van szó, amely a kontrasztokban gazdag színek mesteri használatából, vagy a Michelangelo remekművét éltető mozgalmasságból fakad, hanem abból a gondolatból, amely áthatja a boltívet: Isten fénye az, amely megvilágítja a freskókat és az egész Pápai Kápolnát. Ez a fény hatalmával legyőzi a káoszt és a sötétséget, hogy életet adjon a teremtésben és a megváltásban.

A Sixtus-kápolna a fény, a felszabadítás, az üdvösség történetéről szól, valamint Istennek az emberiséggel való kapcsolatáról. Michelangelo zseniális mennyezete arra készteti tekintetünket, hogy emlékezetünkbe idézzük a Próféták üzenetét, amelyhez kapcsolódnak a pogány Szibillák; Krisztusra, a mindenség kezdetére várva: „Kezdetkor teremtette Isten az eget és a földet” (Ter 1,1). Egyedülálló intenzitással a nagy művész megrajzolja a Teremtő Istent, tettét és hatalmát, hogy nyilvánvalóvá tegye: a világ nem a sötétség, a véletlen, az abszurd terméke, hanem egy Értelemtől, egy Szabadságtól származik, a Szeretet legfőbb aktusának következménye. Az Isten és az ember ujja közötti találkozásban érzékeljük az ég és a föld közötti kapcsolatot; Ádámban Isten új viszonyba lép teremtésével, az ember közvetlen kapcsolatban áll Istennel, az embert Isten hívta életre, saját képére és hasonlatosságára.

Húsz évvel később, az Utolsó Ítélet megfestésekor Michelangelo befejezi az emberiség zarándokútjának jelképekkel teli ábrázolását. Tekintetünket az evilági valóságból az élők és holtak felett ítélkező Jézussal való végleges találkozás felé irányítja.

A Sixtus-kápolna freskói, amelyek körülölelnek bennünket, csodálatosan ábrázolják Istennek az emberekkel való együtt haladását. Ma este itt imádkozni felszólítást jelent arra, hogy emeljük fel dicsőítő imánkat a teremtő és megváltó Istenhez, aki élők és holtak bírája. Imádkozzunk a Jelenések Könyvének szózatával: „Dicsérjétek Istenünket, ti szolgái mind, s akik őt félitek, kicsinyek és nagyok.” Alleluja … Örvendezzünk, ujjongjunk és dicsőítsük őt! (Jel 19,41.5.7.a).

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír