 |
| Esztelneki kolostor lépcső feljárójánál |
Az
egyházi év vége felé járva,
különösen most november havában, akarva-akaratlanul a végső időkre terelődik az ember figyelme.
Az elmúlt vasárnapok szentírási szakaszai
és az elhunyt szeretteinkről való megemlékezések fokozatosan arra figyelmeztetnek,
hogy a nagy rohanás közepette álljunk meg, s gondoljuk végig, hogy mi az igazán
fontos az életünkben, és mi az, ami hiábavalóság.
Ahogy
mi, ma élő emberek is megcsodáljuk, mind a Teremtő Isten, mind pedig az
emberi kéz alkotásait, – mint ahogy a mai evangéliumi szakaszban is tették a
jeruzsálemi templomot tetszéssel méltatók Jézus előtt, – rájövünk, hogy egyszer
minden elmúlik. A kő elporlad, a
virág elhervad, a bőr megráncosodik, a szépség elenyészik, az egészség
megromlik, a fiatalság tovaszáll, pénz, hatalom porba hull, s mi marad egyáltalán, ha, Jézus
szavaival élve, kő kövön nem marad?
A holtak
feltámadásával foglalkozva már a múlt
vasárnapi szentírási részek a földön
túli valóságokra irányították a gondolatainkat. Ma, folytatva a témát, az „Úr
napjára” mutatnak, amikor az idők végén Krisztus visszatér „dicsőségben, hogy ítéljen eleveneket és
holtakat” valljuk a Hiszekegyben.
Az első
olvasmányban Malakiás próféta (3,19-20a) erőteljes színekkel ecseteli az idők végét: „Elérkezik az a nap, s izzó lesz, mint a
kemence. Minden kevély és minden
gonosztevő olyan lesz, mint a szalma: az a nap, amely elérkezik, lángra
lobbantja őket” (19). Talán a mai ember fülének nem tetszenek ezek a képek, mindazonáltal
nagy igazságot fejeznek ki.
Annak
ellenére, hogy a jelen életben
gyakran a rossz ül diadalt, az Istent gúnyolóknak meg mindenben szerencséjük
van, tudnunk kell, hogy eljön az az
idő, amikor Isten mindent igazságosan elrendez. Malakiás próféta szerint: „Akkor majd meglátjátok, mi a különbség az
igaz és a gonosz között, mennyire más, ha valaki Istent szolgálja, mint ha nem”
(18). Mindenkinek
olyan lesz a sorsa, mint amit magatartásával magának készített. A gonoszok számára az ítélet napja
olyan lesz, mint a pusztító tűz, az
igazak számára viszont Isten irgalmasságának megnyilatkozása.
„Azon a napon, amelyet készítek – mondja a Seregek Ura –, tulajdonommá lesznek. Megszánom majd őket, mint ahogy az ember
megszánja fiát, aki őt szolgálja”(17). Ez a gyöngéd kifejezés Isten atyai
jóságát nyilatkoztatja ki, aki minden érdemükön felül jutalmazza meg azokat,
akik szeretik őt. Számukra „felragyog az igazság napja” (20), azaz Jézus
Krisztus, aki megvilágítva a világot a jó és a béke útján vezette, ismét visszatér, hogy befogadja örök
dicsőségébe azokat, akik követték világosságát és tanítása szerint éltek.
Kt. Az
evangélium (Lk 21,5-19) az Úr Jézus
beszédének azt a részét idézi, amelyben megjövendöli a világ végét jelző
eseményeket. Ezek összefonódnak a Jeruzsálem elestét és a
Templom pusztulását megelőző történésekkel.
Az Úr
mindenekelőtt sokak pusztulásáról
beszél, akik az ő nevében megtévesztő
tanítást és hamis jövendöléseket hirdettek és hirdetnek ma is. Gondolok itt speciálisan az Írországból
származó nagyfigyelmeztetésekre, és az ehhez hasonló úgynevezett üzenetekre. „Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek
benneteket! – Mondja az Úr Jézus –
Sokan jönnek az én nevemben, s mondják: Én vagyok. És: Elérkezett az idő! – Ne
kövessétek őket” (8).
Az igazság
eltorzítása a legalattomosabb
veszély. Óvatosnak kell lenni és
okosan megkülönböztetni; azt, aki ellentmond a Szentírásnak, aki bár
az Egyházban él, templomba jár, s még sincs az Egyházzal és a Pápával, nem szabad meghallgatni, nem szabad
őket követni.
Természetesen
szabad akarattal rendelkezünk, és mi
magunk dönthetjük el, hogy az Egyházzal, a Pápával tartunk-e vagy a
tévtanitokkal, hamis látnokokkal, prófétákkal. Viszont a döntésünkkel járó következményeket is vállalnunk kell,
nem feledve, hogy egyszerre nem szolgálhatunk két úrnak. Tudnunk kell, hogy aki a kézről kézre terjesztett hamis üzeneteknek
hitelt ad, amik nem egyeznek az Egyház tanításával, nem fogadják el a jelenlegi
pápát, az ennek következtében
automatikusan kizárja magát az Egyházból és nem járulhat a szentségekhez, nem
gyónhat, nem áldozhat, hacsak nem szakit ezekkel a tévtanításokkal bűnbánatot
tartva.
Kt. Jézus az
evangéliumi szakaszban háborúkról,
lázadásokról, földrengésről, éhínségről, dögvészről beszél (9-10). Ilyen természeti csapások gyakran előfordultak a
történelem során, ezeket a jeleket tapasztalhatjuk ma
is, háborúk, visszaélések, üldöztetések, katasztrófák, tűzvészek, természeti
csapások mindenfelé, tele van velük az összes híradás. S ne feledkezzünk meg az
éhínségről, s arról sem, hogy még ma, Kr. u. 2013-ban is egyes országokban
keresztényeket hurcolnak el és mészárolnak le a hitük, vallásuk miatt. Ennek ellenére merész dolog lenne ezekben a csapásokban – mint sok hamis próféta
teszi napjainkban is – a közelgő vég biztos jelét látni és hirdetni. Ezekről a dolgokról szólva maga Jézus
mondta: „Ne rémüldözzetek… Ezzel még
nincs itt a vég” (9). Mindazonáltal ezeknek „meg kell történniük” (9).
A
pontos idejét nem kötötte
az orrunkra Jézus annak, hogy mikor is jön el az a végső nap, hisz ismerte emberi természetünket, tudta, hogy
megkeresnénk a kiskapukat, a könnyebb, de nem az igazi célra vivő utakat. Valahogy úgy, mint gyermekkorunkban, amikor kijátszottuk, elodáztuk a
végsőkig szüleink, tanáraink kérését, hogy legyen meg az a házi feladat, az a
házi vagy házkörüli munka, tesztelve a tűréshatárukat. Pedig nagyon jól tudtuk, hogy jobb, ha mielőbb készen van az a
feladat, utána gondtalan már a játék és az élet. De mi felnőttek sem vagyunk
különbek…
Visszatérve
a jelekhez, az isteni tervben az a
szerepük, hogy emlékeztessék az
embereket, vagyis bennünket, hogy ezen a
földön minden átmeneti, minden útban van egy új ég és új föld felé, „az igazságosság hazája” felé (2 Pét 3,13), ahol az igazak örökre részesülnek Uruk dicsőségében.
Hasonló módon kell értékelni az Egyházat minden időben gyötrő
üldözéseket is. Ez nem a hívők pusztulására, hanem javára szolgál, hitük
elmélyítésére és megszilárdítására. Azért történik mindez, mondja Jézus, „hogy tanúságot tegyetek” (Lk 21,13).
A
végkövetkeztetés tehát nemcsak derűs, hanem bizalommal telt. Jézus arra buzdítja
tanítványait, ne nyugtalankodjanak, még akkor se, ha bebörtönzik, bíróság elé
hurcolják őket, ha barátaik vagy rokonaik üldözik őket, ha gyűlöletesek lesznek
mindenki szemében. Vigyáz rájuk, és
ha nevéért életüket kell adniuk, akkor megnyerik azt az örök életre.
Jézus
megjövendölte a
pusztulást, az evilág végét, de meghirdette Isten országának örömhírét,
reményt, bizakodást adva, ha készenlétben, szeretetben, megbocsátásban élünk,
ha felhasználjuk a kínálkozó alkalmakat a jóra, ha helytállunk mindenféle
üldöztetés, gáncsoskodás ellenére is, akkor állítása szerint: „egy hajszál sem vész el a fejetekről.
Kitartástokkal megmentitek lelketeket”
(Lk 21,18-19).
Jézus
az állandó éberségre,
készenlétre, állhatatosságra hív minket, hogy életünk útja során legyünk mindig
készen a vele való nagy találkozásra: „mert, ahogy a cikázó villám az ég egyik
szélétől a másikig villan, úgy jön el azon a napon az Emberfia is”
(Lk 17,24). És ugyanakkor
figyelmeztessük erre embertársainkat is, hogy a jó és egyetlen úton haladjunk,
Jézus Krisztus útján, hogy nekik is, nekünk is részünk lehessen a megígért örök
boldogságban.
Tehát nem
aggodalmaskodással, ijesztgetéssel,
protestálással vagy meddő vitákkal lehet végig járni életünk útját, s győzelmet
aratni, hanem kitartó hűséggel, s a vihar közepette is Krisztusba vetett
megingathatatlan bizalommal.
Valahogy úgy, mint a boldogságos Szűzanya, aki a
kereszt alatt is hitt Fiában, Fia föltámadásában!
Kommentáld!