Sokféle életbölcsességre megtanít a háromkirályok története. Ezekből igyekszem válogatni.

A három bölcs az „egyik úton” érkezik a kis Jézushoz, és a „másik úton” tér vissza hazájába. Azt hiszem, itt többről van szó, mint arról, hogy ne találkozzanak Heródessel. Ő úgyis megtudta, mi történt, és ismerjük, hogy mit tett ennek nyomán. Aki Istennel valahogy találkozik, már nem ugyanolyan ember, mint korábban volt. Néhány évvel ezelőtt mutatták be azt a filmet, amelyben egy római vezető tiszt elmegy kivizsgálni a jeruzsálemi eseményeket, miután Rómában hírét vették, hogy a keresztre feszített Jézus él. Látja az apostolokat, észleli a sok-sok változást, amelyekre sehogyan sem talál magyarázatot, s valamit érezni kezd a szíve mélyén. Az egyik barátja megkérdezi tőle: most akkor te hívő lettél? A tiszt csak annyit mond: nem tudom, de azt biztosan állíthatom, hogy már nem élhetek úgy, mint korábban. Valami ilyesmiről van szó. Jézus nem nyomja el a szabad akaratunkat, továbbra is olyan ritmusban hozzuk meg döntéseinket, mint korábban, de nem lehet megkerülni azt, hogy valami nagyon nagy dolog történt, és azt nem vehetjük félvállról.

Magamtól nem jutott volna eszembe, de valaki említette, hogy a háromkirályok keletről nyugatra mentek. A csillag úgy irányítja őket. A vallások nagy többsége menekül a sötétségtől, és a napot, a Napistent, a fényt imádja sokféle módon. Lelkünk mélyén irtózunk a feketeségtől, mert úgy érezzük, beleveszünk, elnyel bennünket. És itt van a három király: ők nem keletre mennek, hanem nyugati irányba. Jézus Krisztusban az az isteni személy jött el, aki éjszakáinkat, homályos életszakaszaikat, lelki sötétségünket is megszenteli. Számára nem mindegy, hogy mit teszünk, mit érzünk, amikor félhomályba burkolódzunk szenvedéseink, kételyeink idején. Könnyű megszentelni a fényt, könnyű még világosabbá tenni a világosságot, de a sötétséggel mit kezdünk? Jó dolgainkat, sikereinket egyszerű úgy beállítani, hogy igen, most Isten áldását tapasztaljuk. No de sötétség idején hol van Isten? Azzal, hogy Jézus fölvállalta az emberi nyomorúságot, és ennek eredményeként támadt fel, igen, itt kezdődik valami más.

Nem tudjuk, hogy pontosan hányan is mentek el Jézushoz, és hogy királyok vagy bölcsek voltak-e. Azt hiszem, végül is mindegy. Sőt, azt gondolom, hogy a hármas szám is jelképes. Valami olyan üzenetet hordoz, hogy Jézus mindenkié, és ezt előbb-utóbb mindenki felfogja. Hogy szívesen vagy kényszerből, az már sok mindentől függ, de eljut az istenismeretre. És ez az istenismeret merőben más, mint amikor a kultúrák „távoli” Istent vallottak. A távoli Isten nem tud szeretni, legalábbis emberi fogalmaink szerint, vagy talán nem is szabad szeretnie a teremtményeit, mert akkor meggyengül. Igen, azt hiszem, Jézusban éppen ez fejeződik ki. Olyan szép a magyar nyelv, amikor gyengédségről beszél vagy elgyengülésről! Aki így tesz, nem gyenge lesz, hanem együttérző a másik iránt. Gyengéd az tud lenni, aki nagyon is erős, magabiztos, de ezt apránként, jól időzítve fejezi ki. A gyenge ember akkor is erősnek mutatja magát, amikor inkább kárt okoz ezzel.

Magyar Kurír