Ami tökéletes, abból nem kell kettő, de azt hiszem, nem is lehet. Ez a helyzet például a műalkotásokkal. Ha másolatot készítünk róluk, az már nem lesz igazi, még akkor sem, ha esetleg azért „szebb”, mert újabb. Nem tagadom, kissé hadilábon állok a „hiteles másolat” kifejezéssel. Természetesen nem akarok senkit megbántani, aki akár egy ereklye vagy egy műalkotás másolatát megszerzi, mert számára hite erősödésére szolgál. De csakis ilyen célzattal lesz építő a számára. Az öncélú gyűjtögetés, például azért, hogy másoknak mutogassa, úgy érzem, nem sokat ér. Ha földi dolgokat gyűjtögetünk, nem mondom, hogy rögvest bűnös dolog, de gondoljuk el, egyrészt vigyáznunk kell rá, amely sok energiát felemészt, másrészt mi lesz a gyűjteménnyel halálunk után? Elvihetik olyanok, akik nem dolgoztak meg érte, és könnyen elkótyavetyélik. Ha valaki gyermekei iránti szeretetből gyűjt értékes dolgokat, szerintem adja oda nekik, amíg él, de arra is tanítsa meg őket, hogy jól használják. Ezzel éppen azt fejezi ki, amire Jézus tanít: Nem ennek a világnak a lakói vagyunk. Istenből sem lehet kettő. Egy kisgyerek egyszer így magyarázta a tisztelendő bácsinak: „Ha két isten lenne, nem férnének el.” S mennyire igaza van… Istent mint a Lét teljességét és forrását nem lehet kettéosztani, mert akkor már egyik „fél” sem lenne teljes és mindenható. Függenének egymástól is.

A bűnök megbocsátása is csak Istentől származhat, mert ő bűntelen és tökéletes. Ennélfogva másolhatatlan. Az ember nem teheti magát istenné, pedig hányszor megpróbálta már. A bűnbocsátást is kipróbálta már, de csak arra futotta erejéből, hogy letagadta vagy kimagyarázta a helyzetet. A káros állapot és a bűn okozta szenvedés megmaradt. Amikor viszont Jézus Péternek azt mondja, hogy „hetvenszer hétszer” kell megbocsátani, éppen arra utal, hogy ha a jót sokszor teszitek, apránként ráhangolódtok mennyei Atyátok tökéletességére. Jelen világunkban csak úgy tudjuk építeni Isten országát, ha az ehhez szükséges eszközöket sokszor használjuk. Imádság, szentmisén való részvétel, jótettek, irgalmasság cselekedetei és a többi. Ha nem így élünk, akkor elsorvad a hitünk és a lelkivilágunk. Függetlenül attól, hogy valaki hívőnek vallja-e magát vagy sem, van valami, ami, úgy érzem, jelzi azt, hogy tudunk isteni eredetünkről. Magunkat jobbnak, értelmesebbnek tekintjük, mint az átlagembert. Ugyanazt az együttélési normát másoktól jobban megköveteljük, mint magunktól. Ha azt mondom, „bűnösek a mai emberek”, akkor magamat általában nem számítom közéjük. Persze, vannak kivételek. De kivételt vagy nem kivételt veszünk alapul, ott bujkál mindegyikünkben, hogy jobb lenne, ha mindenki javulna. Isten képe és hasonlatossága még az öngyilkos terrorista is, mert még az efféle emberek is arra lettek tanítva, hogy vannak jó és rossz dolgok, és a rossz dolgokat, történetesen a rossz embereket, akik nem muzulmánok, meg kell ölni. Ez eltorzult istenkép eredménye, de még ők sem ilyennek születtek. Isten senkit sem jogosít fel arra, hogy a saját „istenét” különbnek tartsa, mint a másikét. Ha mégis ezt látjuk, akkor torzulást, lelki betegséget látunk, de ne ez legyen az ideál, és ne nyugodjunk bele, hogy ezen nem lehet változtatni.

Imádkozzunk mindenkiért, és sokszor mondjuk azokra gondolva, akik éretlenek, amit Jézus mondott: „Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!”

Magyar Kurír