A mai szentmise első könyörgése Isten kegyelmére irányítja figyelmünket, ami segít bennünket abban, hogy méltóképpen szolgáljunk Istennek. Nem szabad elfelejtenünk, amit a régi katekizmusban elsőnek tanultunk meg: „Azért élünk a világon, hogy Istent és szeretetét megismerjük, ezt viszonozzuk, és eljussunk az örök életre.” Isten kegyelme számunkra, hogy ismerhetjük, egyre jobban megismerhetjük őt. De a könyörgés arra figyelmeztet minket, hogy bizony vannak akadályok. A kegyelemben való élet nem csak úgy lesz. Küzdenünk kell érte. Ezért is alakult meg az Egyház közössége: hogy segítsük egymást a küzdelemben. Közösségi emberek vagyunk, és minden közösségben megvannak a vezetők is. A mai vasárnap evangéliuma főleg a vezetőknek szól, de ne csak a papokra, elöljárókra gondoljunk, noha az ószövetségi olvasmány és Jézus is őket szólítja meg. Hiszen a családoknak és bármilyen emberi közösségnek is megvannak a vezetői, kimondva-kimondatlanul. Talán nincs még egy olyan vallás, amelynek írásaiban ennyi kritika és önkritika lenne. A próféták egyik legfontosabb feladata ez: javító kritikát mondani. És talán éppen az a legfontosabb a kritikában, hogy szeretet legyen benne és javító szándék. Manapság hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ha valamit kritikával illetek, akkor azt nem szeretem. Az intézményeknek, közösségeknek mindig megvan ez a veszélyük, hogy egyszerűen kezdenek gondolkodni: vannak, akik velünk vannak, és vannak, akik ellenünk, s aki kritizál, az ellenünk van. Nehezen viseljük, ha valaki rámutat a sötét oldalunkra, a problémás dolgainkra. Pedig nagyon fontos, hogy szembe merjünk nézni a sötét oldalunkkal, hiszen ez vezeti a lelkünket az igazi mélységek felé. Ez félelmetes, éppen ezért jó, ha van egy közösség, amely mellettünk áll ilyenkor, és amelynek van tapasztalata abban, hogyan kell kezelni a lélek mélységeit. A vallásos életünk nem lehet csupán külsőség, puszta szabálykövetés. Isten a lelkünk mélységeit akarja megszólítani, hogy igazán átalakuljunk, hogy igazán Krisztus-követő emberré váljunk. Szembesülnünk kell magunkkal, a belső konfliktusainkkal, az állandó kritikáinkkal, mert csak így tudunk növekedni. Azért van olyan jó szemünk a másik kritizálására, mert így a magunk gyengeségeit elfedve érezzük. Kritikáinkból sokszor hiányzik a szeretet, a javító szándék: magunk miatt kritizálunk, és nem a másik érdekében. A Szentírás kritikája, bár fájdalmas, de életet akar adni: igaz és teljesebb életet. Jézus figyelmeztetése Istent állítja a középpontba: mert a vezetőnek állandó kísértés, hogy Isten helyére teszi magát, és aztán egyre embertelenebbé, irgalmatlanabbá válik. A hatalom nagy kísértés, de nagy lehetőség is. Ha a vezető számára Isten marad a középpont, ha feladatát valóban szolgálatnak tekinti, ha valóban az irgalmas és könyörülő, emberszerető Isten a példája, akkor életet adó vezető lesz, és maga is megszentelődik a feladatában, nem csak a rábízottak.

Magyar Kurír