A Világosság a világba jött, hogy megvilágosítson minden embert. János evangéliumának prológusa ezzel a kijelentéssel hirdeti ki a megtestesülést, a mai szentmise prefációjában pedig erre rímelve énekli az Egyház, hogy Jézus a sötétségben tévelygő emberiséget a hit világosságára vezette megtestesülése által. A felhangzó evangélium szerint az Úr a vak emberrel találkozva sarat csinál szombati napon, vagyis kinyilatkoztatja, hogy jelen volt a teremtéskor: a világ általa lett (…), azoknak pedig, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. Ez a hatalom az Isten nyugalmába, a megbékélt lelkiismerethez, a világ helyes rendjéhez való visszatalálás, amely olyan, mint a sabbat: része a mindennapoknak, mégis elválasztódik azoktól, hogy szabaddá váljunk Isten számára.

A kilencedik nap című film jut eszembe, melyben egy Dachauba hurcolt papot kilenc napra kiengednek a koncentrációs táborból, hogy rávegye Luxemburg püspökét, álljon ki a rendszer mellett, és akkor szabad lesz valamennyi pap rabtársa. A főhős ez idő alatt megtapasztalja: „szabad” személye veszélyt jelent a családjára. Találkozik vallásosnak tűnő
érvekkel is, amik arra mutatnak, hogy teljesítse a parancsnok kérését. Átéli az istennélküliség kínjait, a tábor borzalmai után e néhány nap kényelmi biztonságát, de leginkább azt, hogy döntenie kell, mégpedig végérvényesen: ki az Úr, és ő kinek szolgál? Így a kilencedik napra várt nyilatkozat helyett egy üres lapot helyez a borítékba, amit átnyújt a náciknak. Ennek következménye a visszatérése a táborba, rab paptársai közé, ahol fogoly, de szabad; szolga, de éltet, mert a hazulról hozott élelemmel táplálja a többieket.

A világosság és a sötétség, a szabadság és a rabság határai a János-evangélium szerint sem ott húzódnak, ahol a világ véli, hiszen a zsinagóga elöljárói Istenhez tartoznak, mégis távol vannak tőle; ismerettel bírnak róla, mégsem ismerik fel Fiát; fizikailag látnak, a Világosság azonban vaksötét számukra, míg a vak mindezek híján, de Jézussal kapcsolatba
kerülve visszakapja látását. Áldott ez az éjszaka, mely (…) a Krisztusban hívőket a világ tévelygéseitől és a bűnök homályától elválasztván a kegyelemnek átadja és a szentek közösségébe kapcsolja őket – énekeljük majd húsvét éjszakáján.

A keresztség szentségében részesedve valamennyien kivétettünk a bűn és a törvény szolgaságából, hogy a fogadott fiúságot elnyerjük. Ez a mi gyógyulásunk. Ám ezzel megkezdődött egy egész életen át tartó párbeszéd, ami húsvét éjszakáján, keresztségi fogadásunk megújításakor ünnepélyesen újraindul: Hiszel-e az Emberfiában? Vagyis az egykoron elhangzott kérdés folytatólagos, a válasz megújult kimondásához pedig Pál szerint szükséges az értelmi megismerésben való előrehaladás törekvése: Tudom, kinek hittem. Mert értelmemmel is meg kell látnom az Urat: Látod őt, aki veled beszél, ő az – mondja Krisztus. Ismerjem meg ehhez a katekizmus Jézusról szól fejezetét! Leborulásom mozzanata pedig, ami a Krisztussal párbeszédben élő, gyógyult életforma következő lépése, abban rejlik, ha azt a választ, hódolatot, életemnek azon részét, amit a sátán magának követel, Isten elé tárom, és parancsa szerinti megélésével csak az Úr előtt borulok le, ellene mondva minden egyéb lehetőségnek.

Magyar Kurír