Szent Benedek atyánk a Regulában külön fejezetet szentel a nagyböjtnek. Érdekes, hogy korában, nagyjából 530 körül a karácsony még nem igazán nagy jelentőségű. Húsvét ünnepe viszont nagyon is meghatározó, még az évet is ehhez igazítja, s így a húsvéti készületre különösen felhívja a szerzetesek figyelmét. Ír a hagyományos böjti gyakorlatokról, de kifejezetten kéri, hogy minden szerzetes vállaljon valamit azokon felül is. Majd pedig megjegyzi: „Azt azonban, amit ki-ki felajánl, terjessze apátja elé, és az ő imádságával és beleegyezésével tegye, mert ami a lelki atya jóváhagyása nélkül történik, elbizakodottságnak és hiú dicsőségvágynak számít, nem érdemnek.” Elbizakodottság és hiú dicsőségvágy. Így a böjt derekán, amikor esetleg sikerült már valamennyire ráhangolódnunk a böjtre, és sikeresen teljesítjük a fogadalmainkat, megkísérthet bennünket, hogy másként nézünk a világra és a többi emberre: bezzeg mi és bezzeg ők!

A mai vasárnap első olvasmánya Mózes meghívását írja le. Isten megmutatja neki magát a csipkebokorban, és küldetést ad neki. Tudjuk, hogy azután milyen közvetlen baráti kapcsolatban lesz Istennel Mózes. És ennek ellenére sem léphet be az Ígéret földjére. Erre utal is Szent Pál a most hallott levelében: „Ez mind intő példa lett számunkra, hogy ne kívánjuk a rosszat, mint ahogy ők megkívánták. Ne is zúgolódjatok, mint ahogy néhányan zúgolódtak, s ezért lesújtott rájuk a pusztító angyal. Mindez előkép számunkra, a mi okulásunkra írták meg, akik a végső időkben élünk. Aki azt hiszi, hogy áll, ügyeljen, hogy el ne essék.” Így csatlakoznak ezek Jézus mai példázatához, amelyben tragédiákról olvasunk: Pilátus kivégzéseket tartott, Siloámban egy torony összedőlése tizennyolc ember halálát okozta. Joggal merült és merül fel a gondolat: valami bűnük volt, ezért büntette őket Isten. Bezzeg mi! Elbizakodottság és hiú dicsőségvágy. Jézus felhívja a figyelmet ma, hogy egészen másként kell szemlélnünk Isten működését a világban és az életünkben.

Tavasszal sokan elindulunk a kertjeink felé, és hozzáfogunk a metszéshez. Azzal a reménnyel tesszük, hogy van értelme. S azért vágunk ki bizonyos fákat, mivel már nincs remény. Gyümölcstelen volt, pedig mindent megtettünk, amitől a többi fa gyümölcsöt hoz. Könyörtelen munka ez. És valljuk be, meglep bennünket a mai példabeszéd könyörtelen ura, aki kivágásra ítél egy nem termő fát. Mert hirtelen eszünkbe jut saját lelkünk. Eszünkbe jutnak a terméketlen napjaink, éveink. Vajon meddig tart Isten kegyelme? Vajon mikor vág ki minket? Szent Benedek azt írja: „Azért, hogy bűneinket megjavíthassuk, meghosszabbítja életünk napjait.” Mégiscsak van irgalom. A leélt napok mind-mind Isten türelmének jelei. Ezért is értenek egyet a lelki írók abban, hogy a megtérés nemcsak egy-egy pillanat az ember életében, hanem folyamatosan, napról napra meg kell térnünk. Azért, hogy megjavíthassuk bűneinket.

A mai evangélium figyelemfelhívó: nem a bűnöst bünteti Isten, hanem azt, aki nem él Isten kegyelmeivel, aki minden jósága ellenére sem terem gyümölcsöt. Ez ad reményt nekünk. Hiszen ha megvizsgáljuk életünket, még ha tele van is bűnökkel, talán tudunk találni gyümölcsöt is, amely Isten kedvére való. A vincellér megmenti a gyümölcsfát. Közbenjár Istennél. Nekünk is vannak az életünkben ilyen közbenjáróink, akik vigyáznak ránk: védőszentjeink, őrangyalunk. Legyünk hálásak nekik is, hogy óvnak bennünket, hogy észreveszik bennünk a lehetőséget. Van még, aki lát bennünk valamit. Ismerjük fel a lehetőségeinket, hogy méltók legyünk Isten országára.

Magyar Kurír