Minden korszakot csak az ott és akkor élők szemüvegén keresztül nézve szabad értékelni. Így elkerülhető a mikroelektronikai kis csodákkal magát körülvevő ember gőgös mindenhatóságának hamis tudata és a „ha akkor tudtam volna” buta időgépi szemlélete.

A ma elolvasott evangéliumi részlet két jól elkülöníthető részre bontható. 1. Jézus tanítványai összetűzésbe keverednek a szamaritánusokkal. 2. A meghívottak részlegesen vagy teljesen ellenállnak Jézus követésének.

A szamariaiakkal (szamaritánusokkal) szemben támasztott ellenérzés teljesen érthető. Történelmi gyökerei vannak. Szemben álltak a zsidóság kérlelhetetlen, szigorú monoteizmusával, ami együtt járt az egyetlen Isten, egyetlen templom és a próféták hitével és tiszteletével. Tekintettel arra, hogy a szamaritánusok a fogság után Elefantinében új, saját templomot építettek, ahol saját bárányáldozatot mutattak be, ezért a zsidók megvetették őket. Nevüket a régi, északi fővárosról, Szamariáról kapták. Valójában egy zsidó eredetű szekta tagjait nevezték szamaritánusoknak. Közbeszéd tárgyává a Lukács evangéliumában említett, úgynevezett irgalmas szamaritánus példabeszéde nyomán vált a szamaritánus mint a válogatás nélküli jóság megtestesítője.

A szerkesztés és a tartalmi mondanivaló szempontjából a Jézus követése fejezetcímet viselő rész látszólag teljesen más logikát követ. Modellértékű, ahogy kapcsolatba kerülnek Jézussal. Az első vállalkozó önmagát ajánlja. „Követlek, bárhová mész is” (9,57b). Jézus nem utasítja el és nem is sorolja be a tanítványok közé, hanem az Emberfiára váró nehézségekre hívja fel a jelentkező figyelmét. A másodikat Jézus szemeli ki és hívja meg. Emberünk nem hárítja el, inkább elodázza a kérés teljesítését. Igénye jogszerű és felettébb emberséges. Ugyanis a halottakat eltemetni – főleg, ha az apáról van szó – morális kötelesség. Jézus ezt a kötelmet is alárendeli az Isten országa hirdetésének. Hiszen személyes, isteni küldetésének a teljesítéséről van szó.

A harmadik jelentkező is szívesen menne, de egy kis haladékot kér, némi időre van szüksége a búcsúzáshoz. Jézus vele is megértő, semmi megvetést, semmi elutasítást nem hordoz a válasza. Egyrészt az Úr nem egy vérgőzös szektavezér, másrészt ismeri és elfogadja a társadalmi elvárásokat (lásd a példabeszédeket), azonban az isteni küldetését – az Isten országának hirdetési kötelezettségét – nem adhatja fel. A kép, amit használ, rendkívül szemléletes és egyben megkapó: „Aki kezét az eke szarvára teszi, és hátratekint, az nem alkalmas az Isten országára.” (9,62)

Nyilvánvaló, hogy a két evangéliumi rész kapcsolatát Krisztus követése adja. A szamaritánusok ellenségeskedése is válasz a meghívásra. Mint ahogy egy ki nem mondott válasz is a „nem” felelettel egyenértékű.

Napjaikban talán ezzel a hozzáállással találkozunk a leggyakrabban. Konkrét formát ölt a papságra való meghívásban. Ugyanis jó gyerek, cserkész, szépen ministrál, atletizál, önszorgalomból gitározik, értelmes, már szerelmes is volt. Mire vár még? De ha mindezeket nem is teszi, ám a munkától nem ijed meg, és egy csöppnyi szeretet meg hit van benne – mire vár még? Szülők, nagyszülők, nagybácsik! Lehet, hogy a mi támogatásunkra vágyik. Mint ahogy e sorok írója sem félt két diplomával a farzsebében megragadni az eke szarvát, és előre, fölfelé nézve hirdetni, élni az Isten országát.

Magyar Kurír