A háborús sebek gyógyítása éppen olyan fontos, mint a háború befejezése. Nem azzal ér véget ugyanis egy katasztrófa, ha megszűnik mozogni a föld, áradni a folyó, vagy ha elhallgatnak a fegyverek, hanem azzal, ha a sebek behegednek. És tudjuk, mennyire fontos a sebek gyógyulásához az idő, a türelem, meg az, hogy ne piszkáljuk a sérülések helyét. Az Ukrajnában zajló háború kapcsán többször felvetődött bennem: kell-e az Egyháznak beleavatkozni, kell-e a pápának beleszólni ebbe a szörnyűségbe? Mi lesz jobb azáltal, ha a Szentatya megszólal, ha könyörög, és aztán nem történik semmi? Nem rontja-e a tekintélyét az, hogy szavára nem hallgatnak el a fegyverek? A mai evangélium hasonló gondolatokat ébreszt bennünk: van-e teendőnk egy mások által otthagyott sérülttel? Lesz-e közünk ahhoz, akit félholtra vernek, ha egyébként nincs?

Közelítsük meg máshonnan ezt a kérdést, az irgalmas szamaritánus történetét alapul véve. Az elbeszélésben is az derül ki, hogy annak, aki segít, valójában semmi köze a történtekhez. Neki lenne a legegyszerűbb továbbmennie, hiszen, ha valakit, őt egyáltalán nem érinti az eset, semelyik oldalról. Ebben a történetben ő idegen. Jézus mégis ezt emeli ki: akinek nincs köze ahhoz, ami történik, az lesz a legigazibb barát. Isten idegenként szeret közeledni barátaihoz: Ábrahám és Sára esetében, amikor három idegen alakjában jelenik meg nekik Isten, akit vendégül látnak. Mária Magdolnának idegenként jelenik meg a kertben. Az emmauszi tanítványok mellé is egy idegen alakjában szegődik, és elfogadja a meghívásukat. Amikor mély szomorúságukban a tanítványok halászni mennek, idegen alakban jelenik meg nekik a parton. A szeretett tanítvány ismeri föl, hogy az Úr az.

Nyugodtan mondhatjuk, hogy sem a rokoni, sem a családi kapcsolat nem hasonlít a barátira. Az előbbi kettő akkor is megmarad, ha a szeretet megszűnt a felek között: a rokon rokon marad, a családtag családtag. A barátságot azonban a szeretet tartja életben. Ha megszűnik a szeretet, megszűnik a barátság is. Ez a kapcsolat nem áll meg önmagában. Mégsem kell talán azt gondolnunk, hogy ha keresztények vagyunk, akkor mindnyájan barátok is. Ijesztő lenne ez a fajta tolakodó kötelezettség. A barátság akkor tud igazán virágozni, ha a barátok hagyják élni egymást. Majdnem azt írtam, hogy a barátság oka és forrása a másik életének. Itt találjuk az irgalmas szamaritánus történetében is a barátság gyökerét: az arra járó nem faggatózik, nem kérdezősködik, nem áll le diskurálni, hanem elsősegélyben részesíti a szerencsétlenül járt embert, elviszi egy védett helyre, állja a gyógyítása költségeit, és továbbmegy a maga útján. A történet nem azzal folytatódik, hogy amikor a szamaritánus visszatért, hogyan hálálkodott neki a megmentett ember. Az sem jött szóba, hogy mennyibe került az ellátása, gondozása. A barátságot éppen ez az ingyenesség teszi hitelessé.

A példabeszédben arra is figyeljünk fel, hogy a kérdésre: „Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?”, Jézus egy olyan történettel válaszolt, ami e földi élet vonatkozásaira tekint, és a társadalmi érintkezés szabályait mutatja. Ebben is rejlik egyfajta válasz arra, hogy van-e felelőssége az Egyháznak azokban a kérdésekben, amelyek a társadalmi együttélés formáit érintik.

Magyar Kurír