Sosem tudom belső megérintettség nélkül és egymástól függetlenül olvasni a János-evangélium első sorait és a húsvét nyolcadában megszólaltatott találkozást, Tamás hitvallását. A János-evangélium prológusa visszavezet bennünket a kezdetekhez, objektív kijelentéseket állít elénk: „Kezdetben volt az Ige, Isten volt az Ige, a világba jött, közöttünk lakozott, kinyilatkoztatta az Istent.” Aztán, ahogy ez a rész lezárul, rálépünk a hit útjára, ahol a szent író Jézus cselekedeteit apró jeleken keresztül kapcsolja össze a teremtés és a törvényadás mozzanatával, amelyek által elvezet a hit mélyebb tartalmára. Végül beléptet a passióba, Isten Fia végső kinyilatkoztatásába, s úgy formál, hogy a húsvéti eseményhez eljutva, ami eddig objektív kijelentés volt, személyes hitvallásként szólaljon meg bennünk a Feltámadott láttán: Én Uram, én Istenem. János evangéliuma a katekézis, a hitoktatás, a lelki vezetés modellje: feltár, halad, Istenhez visz, megérint és magunkhoz vezet, ott vagyunk eredetünk kiindulópontjánál, mert minden őáltala lett. A negyedik evangélium első sorai egyértelműen azt állítják elénk, „hogy aki hisz Jézusban, a hite által belép Jézus saját, új eredetébe, s ezt az eredetet mint önmaga eredetét is megkapja. Maguktól mindezen hívők először a vérből és a férfi akaratából születtek. A hit azonban új születéssel ajándékozza meg őket: belépnek Jézus Krisztus származásába, amely immár saját származásukká lesz. Krisztusból kiindulva, a belé vetett hit által, immár Istentől születtek” (XVI. Benedek pápa).

Az apostolok számára Isten Fia érzékelhető valóság volt, ahogy János írja is: „ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk, amit szemléltünk, és amit a kezünkkel tapintottunk: az élet Igéjét hirdetjük nektek”. De Jézus szerint a látást felváltja a hit: „mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak, és hisznek”. Vagyis azok a boldogok, akik olyan megbízhatónak fogadják el a Fiú személyét, hogy mint alapra ráépülnek, és ezen nyugodva akarják látni a világot; ahogy a német szavak ezt olyan találóan mondják: stehen (állni), verstehen (megérteni).

Amikor újra és újra csodálattal állunk meg a karácsony titka előtt, szemléljük, hogy Isten nem egy személytelen természeti erő, hanem tőlünk egészen különböző, mégis velünk egészen egy személyes valóság, akinek neve, szíve és arca van, és aki ebben a Szívben, Arcban és Névben kimondja önmagát, akkor ráébredünk arra, hogy „Jézus megvilágosít minden embert”, vagyis embersége által részesít bennünket isteni életében. „És miként a szent apostoloknak valódi testben, azonképpen most nekünk a megszentelt kenyérben mutatja meg magát. És miként ők testére nézve csak testét látták, de lelki szemükkel szemlélve Istennek hitték őt, akként mi is, látva testi szemünkkel a kenyeret és a bort, lássuk és szilárdan higgyük, hogy az ő legszentebb teste és vére élő és valóságos. És így van az Úr mindenkoron híveivel, amint ő maga mondotta: Íme, én veletek vagyok egészen a világ végezetéig.” (Assisi Szent Ferenc)

A mai evangélium kapcsán tehát ne tenni akarjunk valamit, hanem nézzük, ízleljük, érintsük az Eucharisztiát, akiben az Ige ma is megjelenik számunkra. Így tett Assisi Szent Ferenc Greccióban, az első templomi betlehem felállításakor, s ennek gyümölcse lett, hogy az alvó Gyermek megelevenedett, „mert sokak szívében életre támadt”.

Magyar Kurír