Közeleg a krízisidőszak. Melyek a legfontosabb teendői ilyenkor a hajléktalanellátásban dolgozóknak?

November közeledtével kicsit mindig megijedünk, összegyűjtjük az energiáinkat. Nem tudunk mindig mindenkin segíteni. Az viszont nagyon fontos, ha valakin elkezdünk segíteni, akkor lehetőség szerint vigyük végig a folyamatot. November elején számba vesszük a tárgyi eszközeinket; megnézzük, van-e elég matracunk, hőtárolós edényünk, műanyag poharunk, pokrócunk, téli ruhánk, cipőnk; milyen állapotban vannak az autóink. Megnézzük, hány kollégánk van az előttünk álló feladatokhoz. Fontos átlátnunk, mely feladatokat tudjuk elvállalni: hosszabb és hétvégi nyitva tartások, lábadozó férőhelyek pótlása, fürdők, mozgó orvosi rendelők működése. Ilyenkor mindig elővesszük az elmúlt évek tapasztalatait, azok segítségével vágunk neki a november elsejével kezdődő négy nehéz hónapnak. Márciusban már melegszik az idő és a rigófütty is hallatszik, onnantól kezdve kicsit könnyebb lesz majd.

Az új törvénymódosítás mennyiben változtat a helyzeten?

Nagyon fontos, hogy a mi életünket ne a jogszabályok változása alakítsa. Kiegyensúlyozott munkamódszerünk, munkarendünk kell, hogy legyen, kiegyensúlyozott hitvallás szerint kell végeznünk a munkánkat. Persze az objektív körülményektől nem tudunk elvonatkoztatni. Az új törvény a világörökségi területekről kitiltja a hajléktalan embereket: ha valaki az Andrássy úton, a Batthyány téren, a Várban folytat hajléktalan életformát, a rendőrség jár el ellene.

Önnek mi a véleménye a kérdésben?

Vannak, akik azt mondják, hogy nekik állampolgári joguk ott tölteni az életüket, ahol jólesik. Vannak, akik szerint viszont másoknak is vannak emberi jogaik, és ők nem szeretnék, ha a vár lépcsőjén hajléktalan emberek tanyáznának. Mi pedig a hajléktalan ember szempontját igyekszünk kihangosítani, és azt gondoljuk, hogy neki magának sem jó, hogy ott kell élnie. Az ő érdeke, hogy egy méltóbb helyre tudjuk őt kísérni. Ha egy súlyos közúti balesetben egy sérült azt látja, hogy a vele egy autóban utazó ember meghalt, azt fogja mondani, hogy hagyják őt is meghalni. Ilyenkor az egészségügy számára az a prioritás, hogy meg kell őt menteni.

Hogyan valósítható ez meg?

Amikor nekünk egy hajléktalan ember mínusz 15 fokban azt mondja, hogy ott akar maradni az utcán, akkor nem biztos, hogy teljesen birtokában van józan ítélőképességének. Nem jó a hajléktalan embernek, hogy közterületen kell töltenie az életét, az éjszakákat. Szeretnénk valami jobbat mutatni neki. A Máltai Szeretetszolgálat nagy feladata, hogy fel tudjon készülni a télre és tudjon jobbat mutatni. Nehéz dolgunk lesz, hiszen a hosszú ideje utcán élő emberek súlyos, főként pszichiátriai betegségekben szenvednek. A szociális ellátás nem tudja az egészségügyi ellátás feladatait felvállalni, ezeket az embereket először gyógyítani kellene. Ez nem azt jelenti, hogy mi lemondunk róluk: ha valaki bekerül az egészségügybe, mi ezzel párhuzamosan is tudjuk vállalni, hogy ott vagyunk mellette, viszünk neki kórházi csomagot, hogy legyen papucsa, fürdőköpenye. Meg is látogatjuk, hogy társ is legyen mellette. Az egészségügytől meg kell kapnia a szükséges kezelést a betegségére, mi pedig mellé tesszük azt, amit a szociális betegsége kér tőlünk.

A közbeszéd mintha nem jó irányba tartana…

A hajléktalankérdés az elmúlt két-három évben erősen átpolitizálódott. Ez nem jó, mert a szolidaritás erodálódik, és ez nagyon nagy veszteség a társadalomnak. Most éppen 2-300 embert érintő kérdésről vitáznak: a súlyos betegekről, akik a szemünk előtt vannak, és közben beépül az átlagember gondolkodásába, hogy mindig velük, a hajléktalanokkal van baj. Nem jó üzenete van azoknak a vitáknak, hogy a rászoruló ember tehet-e a sorsáról vagy sem; kitiltjuk-e valahonnan vagy sem; miért nem dolgozik… Az ellátó rendszer derekasan helyt áll, minden évben igyekszik ellátni a feladatait, ráadásul egyre magasabb színvonalon. Ami látszik, az a közterületeken élő hajléktalanság. És közben lehet, hogy aki a villamoson mellettem ült reggel, éppen hajléktalanszállóról ment munkába. Róluk ritkán szól a közbeszéd, pedig nagyon sokan vannak.

Mi az a legfontosabb, amit egy reményvesztett, életkedvét vesztett hajléktalan embernek adhatunk?

A mi meglátásunk szerint csak másodlagos szükséglete, hogy legyen fedele, ruhája, élelme. Ha nincs kiért megmosakodnia, nincs kiért felöltöznie, ápoltnak lennie, és nincs kiért beköltözni egy szállóra, akkor semminek semmi értelme. Akkor csak az számít, hogy reggel mihamarabb leigya magát, és ne kelljen szembesülni azzal, hogy nincs senkije.  A legnagyobb baj a társtalanság: ilyenkor jövünk mi, mint társak. Valaki, aki érdeklődik irántuk. Felmerül a szakmai kérdés, mennyire vonódunk be a történetükbe. Persze, nem szabad bevonódni, mégis mindannyian bevonódunk, vacsorafőzés közben eszünkbe jut, vajon merre lehet most az a hajléktalan, akit két napja nem láttunk. Nekünk, segítőknek is sokat kell beszélgetnünk egymással, támogatnunk kell egymást. És igenis társaknak kell lennünk, akire a szegények támaszkodhatnak, akik segítenek nekik felállni. Apró lépéseket kell meghatároznunk, kis célokat, amelyek elérésében tudunk segíteni. Egy hajléktalan ember nagyon nehezen tud felállni, sokáig kell mellette lenni. Ha elesik és újra kell kezdeni, újrakezdjük.

A lampedusai menekülteket Ferenc pápa szimbolikus képként állítja elénk: ők azok, akiket a határainkon kívül szeretnénk tudni. A Máltai Szeretetszolgálat olyan emberekkel épít kapcsolatot, akiket szintén a határainkon/kapuinkon kívül szeretnénk tudni. Mit jelent a keresztény ember életében, hogy megnyitja ezeket a kapukat?

Végtelenül nagy mélységek vannak egy-egy ilyen kapcsolatban, nagyon sokat lehet tanulni egy-egy sorsból. Egy hajléktalan, egy fogyatékkal élő, egy idős, egy rászoruló család nagyon meg tud nyitni minket..., ha engedjük. Karácsony közeledtével különösen sokszor kérdeznek minket az akcióinkról. Pedig minden keresztény embernek kellene, hogy legyen legalább egy „akciója”, programja. Személyesen legyen ott: segítsen egy idős embert támogasson anyagilag, kísérjen figyelemmel egy szegény családot... Minden ember életébe bele kell, hogy férjen egy valami. Nem beszélve a plébániákról, a közösségekről: számukra több is bele kell, hogy férjen. Nem kell félni ezektől a kapcsolatoktól, a megélésük minket fog erősíteni. Nem mi fáradunk el benne, a befektetett energiát sokszorosan visszakapjuk.

Gyakran a kudarctól félünk.

Vannak kudarcok is, persze, de sok szép történet is van. Nem világmegváltásról szóló, hanem kicsiny történetek: szembejön velem az utcán a kislány az új kabátjában, amit az anyuka a mi segítségünkkel vett neki. Látom, milyen büszkén viseli. Ha elzárkózunk a megélt személyes történetekről, megfosztjuk magunkat ettől a jó érzéstől. Próbáljuk ki személyesen! A gyermekeink nagyon nyitottak erre, és kevés ilyen történet van jelen az életükben: őket is vigyük bele az akcióinkba! Vigyék be annak a néninek a fát, akkor is, ha a néni morcos. Ők még könnyen megélik, hogy jó adni, jó odafordulni valakihez kézzel fogható cselekedeteken keresztül. Persze fontos előbb körülnézni a saját családunkban: ha a nagymamánkat nem láttuk két hónapja, akkor először tegyünk rendet a portánkon.

Nagyon fontos tehát érzékennyé tenni a gyermekeinket és másokat is.

Ez a legfontosabb feladatunk, a hajléktalanokkal és minden rászorulóval szembeni fontos küldetésünk. Érzékennyé kell tenni a körülöttük élőket. Könnyű ítélkezni arról, amiről nincs is tapasztalatunk. Nézzük meg, hogyan lehet ott élni és hogyan lehet ott segíteni. Közelebb kell lépni ezekhez a nyomorúságokhoz, hogy valóban megértsük. A keresztény ember nem teheti meg, hogy csak tisztes távolságból ítélkezik. Bátorság kell, hogy közelebb lépjünk. Sok energiát fektetünk a középiskolások kötelező önkéntes képzésébe. Nagy kedvvel jönnek a fiatalok, várják a feladatot. Jó érzés, hogy nem csak a kutyamenhelyekre akarnak menni, hanem embereknek is akarnak segíteni. Bízunk benne, hogy ezt a segítő szándékot tovább tudják majd vinni az életükön keresztül. Az ifjúsággal való foglalkozás elengedhetetlen, minden pénzt és energiát megér.

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír