1. „Szent Domonkos 9 imamódjá”-nak szövege, ahogyan az ma latinul hozzáférhető, egy XIII. századi domonkosra – valószínűleg a Tuscanellából való Aldobrandinusra – vezethető vissza. Egyértelműen a bolognai szentté avatási per tanúvallomásai inspirálják. E szöveg kézírásban csak az 1300 körüli időkből maradt fenn, legtöbbször mint apoldai Dietrich (kb. 1297) „A szent legendája” c. művének függeléke.

A XIV. század első felében egy katalán könyvfestő illusztrálta is, akit a „mozarab” építészet és díszítőművészet befolyásolt. A szöveg e nagyon szép ábrákkal együtt látható a Codex Rossianus 3.-ban, a Vatikáni Könyvtárban.

Domonkos egész emberként, testestől-lelkestől imádkozott, a test és lélek minden meghasonlása, elkülönülése nélkül. Ezt kilenc imamódja határozottan bizonyítja. Nála semmi lelki nem történik a test jelenléte nélkül, és semmi testi a lélek távollétében. Így nála az imában is a tartás és a lelkület összhangja áll fenn, és ez az egybecsengés egész testében tükröződik. Az ima különböző fajtáinak (pl. elmélkedés, imádás, kérőima, szemlélődés, stb.) eltérő testtartások felelnek meg. Bizonyos imaszándékok Domonkos testtartásának különböző, megfelelő formájában fejeződnek ki. A szemlélődő ember intenciói is gyakran apostolkodók. A leírt imamódoknál különösen feltűnő, hogy bizonyos magatartással próbálják Domonkosnak az Evangéliummal és a zsoltárokkal való lelki rokonságát kifejezni. Ehhez jön továbbá, hogy a szöveg világosan megkülönbözteti az Evangélium megélésének alapmagatartását – amelyet Domonkos főleg személyes példájával oktatott –, és azt, amit tőle Rendje mint imamódokat vett át. Világos, hogy példamutatása miért is keltett oly mély benyomást.

A második imamód 

Szent Domonkos gyakran úgy imádkozott, hogy arcra borulva teljes hosszában nyúlt el a padlón. Ekkor mélységes bánat járta át a szívét és felidézte az Evangélium szavait, amelyeket gyakran hangosan mondott, hogy jól meg lehetett érteni: „Istenem, irgalmazz nekem, szegény bűnösnek!” (Lk 18,13) Majd újra nagy tisztelettel és odaadással ismételte Dávid szavait: „Én bűnöztem és én cselekedtem gonoszságot.” (2Sám 24, 17). Ekkor sírt, meg hevesen sóhajtozott és azt mondta utána: „Nem vagyok méltó, hogy az egek magasára lássak, bűneim nagysága miatt, mert kiváltottam haragodat és előtted gonoszat műveltem.” És e zsoltárból: „Ó, Isten füleinkkel hallottuk...” erős hangon és megadón imádkozta: „mert lelkem a porba hanyatlik, testem a földhöz tapadt” (Zsolt 44, 2,26), továbbá: „lelkem a porba ragadt, élessz föl ígéreted szerint.” (Zsolt 119, 25). Néha, ha arra akarta tanítani a testvéreket, hogy hogyan imádkozzanak nagy tiszteletadással, azt mondta nekik: „Amikor a bölcsek, ama hódoló királyok beléptek a házba, ott találták a gyermeket anyjával, Máriával és leborulva imádták, hódoltak neki.” (Mt2,11) Mi is tudjuk, hogy megtaláltuk őt, az Istent és embert, szolgálójával, Máriával. „Jertek, hajtsunk térdet Isten előtt, boruljunk le és imádjuk, jajveszékeljünk az Úr, alkotónk előtt.” (Zsolt 95,6) A fiatalabb testvéreket e szavakkal figyelmeztette: „Ha nem tudjátok bűneiteket felpanaszolni, mert nincsenek, akkor gondoljatok arra a sok bűnösre, akiket el lehet vezetni az irgalomhoz és szeretethez. Érettük esedeztek a próféták és az apostolok, amint pedig Jézus meglátta őket, keservesen sírt.” Ugyanígy könyörgött Dávid, amikor ezt mondta: „Láttam a hűtleneket és mély gyász vett erőt rajtam.” (Zsolt 119,158)

A negyedik imamód

A hatodik imamód

Igen gyakran lehetett szent atyánkat, Domonkost megfigyelni, amint ima közben karját széttárta, testével mintegy keresztet formálva, és közben azon igyekezett, hogy lehetőleg rendületlenül szálfaegyenes tartású maradjon.
Ezen a módon imádkozott akkor is, amikor Isten az ő kérésére, Rómában a Szent Szixtusz kolostorban a Napóleon nevű ifjút életre keltette; s így imádkozott a sekrestyében és a templomban szentmise idején. Ebben a testtartásban emelkedett fel a földről, ahogyan azt a jámbor és szent Cecília nővér elmondta, aki jelen volt és ezt sokakkal együtt látta. Akárcsak Illés, amikor az özvegy fiát életre keltette, úgy tárta ki Domonkos is karjait és borult rá az ifjúra. Ugyanígy imádkozott, amikor Toulouse közelében angol zarándokokat mentett meg a folyóba fúlástól. Azonos módon imádkozott a kereszten függve az Úr szétfeszített karral, könnyek között hangos szóval és jajkiáltással; és meghallgatást nyert mély alázatossága miatt.
Szent Domonkos csak akkor szokott ily módon imádkozni, ha Isten sugalmazásából megsejtette, hogy könyörgésének ereje folytán valami nagy és csodálatos fog történni. Testvéreinek nem tiltotta meg, hogy így imádkozzanak, de nem is biztatta őket erre. Nem tudjuk, hogy mit mondott akkor, amikor így imádkozva életre keltette a fiút, és kereszt alakban kitárt karral állott ott...
A zsoltárnak azokat a szavait, amelyek az imának ezt a módját kifejezik, mindenkor nagyon megfontoltan és különleges hangsúllyal ejtette ki – ezt mondta: „Uram, Istenem és szabadítóm, nappal hozzád fohászkodom, éjjelente előtted kiáltozom...” egészen addig a versig: ... „egész nap Téged hívlak, Uram, és kitárom feléd kezemet.” (Zsolt88,2-10), továbbá „Uram, halljad meg imámat, figyeljed könyörgésemet, ... kitárom feléd kezeimet... siess, hallgass meg engem, Uram!” (Zsolt143,1-7)
Ezzel minden jámbor ember követhette atyánk imáját és tanítását ebben az imamódban, amikor az ima ereje által csodálatos módon Istenhez vonzottnak érezte magát, vagy helyesebben, ha titokzatosan azt a sugallatot kapta, hogy a magasztos Isten indítására önmaga vagy más számára bizonyos kegyelmet nyerhet el. Ha Domonkos így imádkozott, akkor felviláglott benne Dávid rajongása, Illés tüze, Krisztus szeretete és saját, Istennek való teljes önátadása.

A nyolcadik imamód

Szent Atyánk, Domonkos még más szép, magasztos és nyíltszívűen őszinte imádkozási módot is ismert, amelyet mindenekelőtt a zsolozsmát vagy a közös asztali áldást követően gyakorolt. Lélekben megfontoltan, egyidejűleg mégis felbuzdultan azoktól az isteni igéktől, amelyeket éppen az előbb a kórusban vagy az ebédlőben énekeltek, sietve valamely magányos helyre húzódott vissza és teljes lelki odaadással egy cellában vagy együtt összeszedetten és Isten jelenlétében leült olvasni és imádkozni.
Miután keresztet vetett magára, nyugodtan ült egy felütött könyvvel a kezében; így olvasott és hagyta, hogy az olvasottak gyengéden megmozgassák a kedélyét, hassanak lelkületére. Mintha magát az Urat hallotta volna hozzá szólni, mint ahogyan a zsoltárban is olvashatjuk: „Figyelmezni akarok arra, mit szól az Úr, az én Istenem bennem...” (Zsolt 85,9) Úgy látszott, mintha valamely társával élénk párbeszédet folytatna; néha a hangja és a tartása is türelmetlen volt, azután megint nyugodtan fülelt, odafigyelt, vitázott és érvelt, nevetett és sírt egyidejűleg. Tekintete egy határozott pontra szegeződött vagy lehajtotta a fejét; azután újra nyugodtan beszélt maga elé, majd a mellét verte. Ha valaki kíváncsian megleste volna, láthatta volna, hogy szent atyánk, Domonkos, Mózeshez hasonlóan a pusztaság közepére, Isten hegyéhez, a Hórebhez érkezett és ott az égő csipkebokrot látta meg, amelyből az Úr szólt hozzá, és amely előtt arcra borult. Isten hegye azt a prófétai módot jelzi, hogyan juthatunk el könnyedén az olvasmánytól az imához, az imától az elmélkedéshez és az elmélkedéstől a szemlélődéshez.
Ha így magában olvasott, gyakran hajolt meg a könyv előtt és csókolta meg azt, hogy megadja neki a tiszteletet, különösen, ha az az evangéliumos könyv volt, vagy akkor, ha saját ajkával Krisztus szavait mondta ki. Néha elfordította fejét és a kappájába rejtette arcát, vagy a tenyerébe hajtotta azt és csuklyájával lazán beburkolta. Később mély aggodalommal és csupa vágyakozással sírt, majd tiszteletteljesen újra felállt és meghajtotta fejét, mintha előkelő személyiségnek mondana köszönetet a neki juttatott jótéteményekért. Ezután újra teljesen megnyugodva, feszültségmentesen és oldottan folytatta a könyv olvasását.

A kilencedik imamód

Domonkos a következő módon imádkozott, ha az egyik országból vagy tartományból a másikba utazott; mindenekelőtt, ha magányos környékre érkezett; itt teljesen átadta magát az elmélkedésnek, sőt a szemlélődésnek. Ilyenkor gyakran mondogatta útitársainak: „Ozeásnál van megírva:... elviszem őket a pusztába és a szívükhöz beszélek.” (Oz2,16) Ezt követően elhagyta társát és előtte ment tovább, vagy még gyakrabban kis távolságra lemaradva követte őt. Miközben egyedül, magányosan lépkedett, járás közben imádkozott. Az elmélkedéstől egészen feléledt, mintha tűz lobogott volna fel benne. Amikor így imába merülve vándorolt, néha olyan kézmozdulatokat tett, mintha izzó parazsat vagy legyeket akarna arca elől elhajtani. Védekezni látszott néha a kereszt jelével is.
A testvérek véleménye szerint a szent az imának ebben a módjában ért el a Szentírás teljes gazdagságához, és jutott el az isteni igék lényegének felismeréséhez. Ezáltal kapott erőt és bátorságot meggyőző prédikációihoz és került bensőséges kapcsolatba a Szentlélek mélységeinek rejtett titkaival.