Antonio Stefanizzi 1917. szeptember 18-án született. Még teljében tombolt a nagy háború, amikor napvilágot látott a dél-olaszországi Lecce mellett, egy Matino nevű kis falu egyik népes családjában. Már tizenöt évesen „eljegyezte” magát a jezsuita renddel, ennek is idestova 85 esztendeje. 1953-ban, alig 36 évesen nevezték ki a Vatikáni Rádió főigazgatójává és lett közeli munkatársa XII. Piusz, majd XXIII. János, aztán VI. Pál pápának. Közben 1962 és 1965 között a II. vatikáni egyetemes zsinat... Történelmi idők.

Szeptember 18-án, hétfőn ünnepi ebéd keretében köszöntötte Antonio atyát a Jézus Társasága, élén a páter generálissal; a családtagok, a Vatikáni Rádió, élén egykori igazgatójával, Lombardi atyával, és elődjei képviseletében Ferenc pápával is, aki ez alkalommal külön levelet küldött a százéves nagy rádiós jezsuitának. Padre Antonio ugyanolyan szerényen ülte végig a hosszú köszöntéseket, mint tavaly 99 évesen, vagy mint talán 19 évesen a nápolyi noviciátusban, egykori születésnapjain. Láttam az arcán, valójában nem is érti, hogy mi történik körülötte: „Hiszen én nem csináltam semmit” – mondja, de tudom, ezt is gondolja.

Az egész ebéd alatt valami „déjà vu”, amolyan „már láttam” érzésem volt, mígnem egyszer elemi erővel tört rám az emlékezés, és bukkant fel hozzá egy arc. Hát persze, Vácz Jenő bácsi! Nagyon hasonlítanak egymásra, arcra, termetre, alázatos és szelíd lelkületben és józan bölcsességben. Mindkettő olyan drága, jóféle manó ember!

Szeptember 21-én, szerdán, két nappal a nagy ünnep után rendházunk beteg-részlegének kápolnájában a régi rend fogad. Mintegy húszan, tolókocsis idősebb jezsuita atyák, békésen várják a fél tízkor kezdődő szentmisét, és hozzá a koreai vértanúk napján nyakukban piros stólát viselnek. A szentmisét a kettéosztott koreai nép egységéért és békéjéért, a kommunista Észak-Korea „megtéréséért” ajánlom fel. „Mellesleg” köszöntöm a százéves és kétnapos Antonio atyát is, aki hálásan mosolyog.

A szentmise után a sekrestye előtt vár rám, és miként ezt mindig is tette, most is megköszöni az Eucharisztiát. Életem során megtanultam az idősekkel bánni, s ez majdnem ugyanolyan, mintha ők gyermekek lennének. Fogom most a kezét, bátran hagyja, megsimogatom az arcát, amihez lehunyja a szemét. Édesanyjára gondolok, aki ott a messzi Matinóban „kilencszáz-tizenhétben” világra hozta az ő kis Tonióját. Istenem, milyen büszke lenne most itt köztünk, az ő fiára! De biztosan büszke most, onnan föntről is…! Minthogy most már nincs körülötte tolongás, mint az elmúlt lázas napokban, megkérdem az atyától: „Aztán emlékszel-e még XII. Piusz pápára, aki értünk magyarokért két hét leforgása alatt négy rádiószózatot is mondott…?” Még be sem fejeztem, amikor fölállva a tolókocsijában végtelen eltökéltséggel és szilárdsággal mondja: „In cinquntasei…! (’56-ban – a szerk.) XII. Piusz erős pápa volt, minden erejével védte a magyarokat!” Nagyon erős emlékek ébrednek benne, ez immár nem valamiféle köszöntés, hanem az ő világa, ami nem múlt el. S hirtelen megint villanásnyi fény támad bennem, és megértem azt a sajátos ragaszkodást és szeretetet, ami őt hozzám köti. Nem is hozzám, a személyemhez, hanem az én népemhez, a magyarokhoz. Azért, mert a nagy pápa, ahogy ő hívja XII. Piuszt, nemcsak védte, hanem szerette is a magyarokat. Az a pápa szerette a magyarokat! Tehát ő szeret engem is, mert magyar vagyok. Itt, Rómában, Péter közelében, mindezzel nem is járunk messze az igazságtól, attól a péteri magatartástól, mely soha nem feledi, és éppen ezért újra és újra csak kéri és kérdezi, akár háromszor is: „Te szeretsz-e engem?” Az isteni kegyelem bőven megtöltötte Stefanizzi atya százéves életét ezzel a szeretetettel.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: News.va

Magyar Kurír