Piacenza bíboros idézte a Szentatya homíliáját, amelyet Szent Péter székfoglalásának idei ünnepén, február 19-én mondott: „az egyház nem önmagáért létezik, nem egy megérkezési pont, hanem önmagán túlra, a magasba, önmagunk fölé kell mutatnia”. XVI. Benedek hangsúlyozta, hogy az egyház olyan mértékben önmaga, amilyen mértékben átsugározza magán a másik világot, amelyből jön és ahová tart. Az a feladata, hogy az önmagába bezárkózó világot megnyissa az önmagán túli felé, és elvigye a világba a fentről jövő fényt, amely nélkül a világ lakhatatlan lenne.

A Papi Kongregáció prefektusa három részre tagolt beszédében a következő témákat feszegette: mi az egyház, vagyis ki az egyház? Hol a helye a világban, ha joga van egy helyhez?

Az egyház és a relativizmus

Piacenza bíboros emlékeztetett arra, hogy a militáns ateista rezsimek bukását követően olyan szellemi áramlatok töltötték be az utánuk maradt űrt, amelyek Istent fogyasztási cikké silányították, az Istennel való kapcsolatot pedig haszonelvű alapon képzelik el. Az egyház számára azonban ebben a környezetben is lehetséges hirdetni Isten megtestülését, az emberré lett Istent, a világegyetem és a történelem középpontját.

Az egyház tudatában van annak, hogy nem más, mint a krisztusi történés meghosszabbítása az időben és a térben, egészen a történelem végéig. Az egyház az isteni jelenlét a világban, teljes mértékben Istentől függ (az Istennel való relációban létezik, vagyis vele összefüggésben relatív). Ilyen értelemben az egyház maga is relatív: „nem önmagáért létezik, nem egy megérkezési pont, hanem önmagán túlra, a magasba kell mutatnia”. Amikor az egyház tagjai nem Isten felé mutatnak, hanem világias módon élnek és meggyengítik az egész egyház prófétai erejét, akkor az egyház nem érzékelhető a világban isteni jelenlétként.

Napjaink kulturális relativizmusával szemben az egyház igazsága – egy személy, a názáreti Jézus, akihez az emberre és a világra vonatkozó minden más igazság kapcsolódik – ellenkezést vált ki a világban. Hatalmas szakadék van az egyházi relativizmus (az Istennel való kapcsolat, felé való irányulás) és az uralkodó kulturális relativizmus között, amely tagadja az egyetemes igazságok létét.

Piacenza feltette a kérdést: ki a szabadabb? Aki egy cél felé tart, vagy aki cél nélkül bolyong? Ki a modernebb? Aki úgy él a jelenben, hogy a múltban gyökerezik és a jövő felé irányul, vagy aki a gyökerek és távlatok nélküli jelen rabja? Mi az igazi haladás? A technikai fejlődés, amely hazug módon azt ígéri, legyőzi a halált, vagy az az út, amelyen afelé tartunk, aki valóban legyőzte a halált?

Az egyháznál jobban senki nem szereti a szabadságot, a modernséget, a haladást, hiszen az egyház azoknak az embereknek a közössége, akiket Krisztus megszabadított, és akik erről a szabadságról, erről a különleges tapasztalatról szeretnének tanúskodni másoknak is, hogy Krisztus szabadító ereje által életük legyen. A népek, a különböző emberek, kultúrák közötti békés együttélés akkor lehetséges, ha nem hagyjuk, hogy az egyes emberek, csoportok elszigetelten magukra maradjanak. Amint XVI. Benedek már pápasága kezdete óta javasolja: vissza kell találni az emberi értelem értékéhez, mert csakis ezáltal lehetséges a hiteles párbeszéd. Nem szabad pusztán technokrata módon használni az emberi értelmet.

A békét és a toleranciát nem a relativizmus biztosítja, hanem az értelem, amely felismeri, hogy az életet kaptuk és életünk elválaszthatatlan kapcsolatban van Istennel: így a másikat nem pusztán toleráljuk, hanem tiszteljük és szeretjük.

Az egyház jelenlét és jelenvaló

Piacenza határozottan kijelentette: az egyház a jelenben él, a modern világ jelenében. Semmiféle hatalom nem tudja megakadályozni, hogy megvalósítsa az emberek közti találkozásokat. A relativizmus összeomlik a találkozás csodájában, amely által az ember megnyílik és keresi az élet értelmét önmaga, kortársai, gyermekei számára. Semmiféle relativizmus nem tudja legyőzni az emberi szív vágyát, hogy testvéri közelségbe kerüljön másokkal.

A II. Vatikáni Zsinat Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúciójából kiindulva elmondhatjuk: ahol van egy ember, aki szeret, küzd, örül, szenved és keresi az igazságot, ott jelen van az egyház, amely testvéri és anyai gondoskodással igyekszik nevet adni ennek a keresésnek, ennek a küzdelemnek, ami maga az élet. Társul kínálkozik, hogy az ember a testvérek jelenlétében konkrétan megtapasztalja a misztérium jelenlétét.

A közösségben élő ember erősebb. Ahogy a család Chesterton tanítása szerint az elnyomással szembeni ellenállás sejtje, úgy az egyház, a tág család ennek az ellenállásnak nem egy sejtje, hanem a teste.

A szabadságot és toleranciát hirdető relativizmus végül a hatalom hatékony eszközévé válik azáltal, hogy az ember szabadságvágyát végtelen sok mini-szabadsággal hajtja igába, míg az egyház a valódi, a végső szabadság tanúja a világban. Piacenza hangsúlyozza annak fontosságát, hogy az egyház, az egyházi emberek soha ne feledkezzenek meg arról, hogy az igehirdetés, a tanítás, a tanúságtétel valóban a Krisztussal való találkozásról szóljon, aki új távlatot ad az életnek.

A Papi Kongregáció prefektusa hangsúlyozta: az egyház nem statikus. Isten érkezésének és az ember elindulásának a helye, ahol a történelem és az egyes emberi élet legfontosabb eseménye történik meg: az Istennel való találkozás mozdulata. Az egyház nem a hagyományhoz tér vissza, hanem előre megy, a hagyomány felé. Mert a hagyomány maga Jézus Krisztus. Az egyház tehát az elindulás helye: útnak indul az ember egy cél felé, amelyet nem ismer a maga teljességében, csak megérzi, mert előtte járó testvérei beszéltek róla neki. Az egyház folyamatosan mozgásban van. Fontos mindig tudatában lennünk annak, hogy az ember csak akkor indulhat ki az egyházból Isten felé, ha az egyház az a hely, ahová Isten érkezik. Az irgalmas szeretet nagy tetteit is azért tudja véghezvinni, mert Isten, a Szentlélek munkálkodik benne, mert szereti az emberré lett Istent és vele együtt szeret minden embert.

Egyház és misszió

„Ahogy Krisztus az életét adta az emberek szabadulásáért, úgy az egyház és minden keresztény ember életét adja embertársai szabadulásáért, ily módon testében egészíti ki, ‘ami Krisztus szenvedéséből hiányzik’ (Kol 1,24), jelenvalóvá teszi a kereszt misztériumát” – hangsúlyozta Piacenza bíboros.

Vannak olyan helyek a világban, ahol az a tanúságtétel egészen a vértanúságig megy el. Más helyeken, így nyugati világunkban nem véráldozatról van szó, de kétségtelen, hogy a média relativista, intoleráns hatalma valódi üldözést teremt. Az üldöztetés a világ végezetéig tart, de az egyház soha nem szűnhet meg tanúskodni Krisztusról,  aki létezésének értelme. Krisztusról tanúskodni azt jelenti: szeretni az emberiséget, a szabadságot, a valódi haladást, minden egyes embert, hiszen egymás testvérei, egyetlen Atya gyermekei vagyunk, közös a sorsunk.

Az egyház küldetése az igazság hirdetése, terjesztése, hogy minden ember találkozhasson vele, szomját olthassa vele. Az igazság pedig maga Jézus. Az egyház nem kényszeríti senkire saját igazságát, hanem mindenkinek felajánlja az igazságot, a Krisztussal való találkozást. Ha a világ magába zárkózik, az egyház feladata, hogy megnyissa az önmagán túli, tágabb és mélyebb ismeret felé, hiszen ez az emberi szív vágya is. Emberi szemmel nézve ez beképzeltségnek tűnhet, de ez nem egy ember alkotta terv, stratégia, hanem kétezer év óta nem más, mint engedelmesség Krisztusnak. „Engedelmesség, amely nagyon emberi, mert emberiessé tesz; szabad, mert szabaddá tesz; modern, mert aktuális, jelenvaló” - fogalmazott a bíboros.

A Papi Kongregáció prefektusa bátorító szavakkal zárta gondolatait: „Ha az egyház egyszerűen és hűségesen az lesz, amit Isten parancsolt neki, ha az egyház nem önmagáért létezik, hanem engedi, hogy Isten világítson át rajta, akkor nem kell félnie semmiféle ellenségeskedéstől, meg nem értéstől, mert a világnak és a világban minden embernek mélységesen és legyőzhetetlenül szüksége van Istenre. Arra az Istenre, aki Krisztusban megmutatkozott, meghalt és feltámadt, és a Szentlélek ereje által az egyházban tovább él.”

Magyar Kurír

(tzs)