Vasárnap reggel volt. Ragyogó aranysugarak verődtek a fekete kis kapura, mely a harangodi árvaház bejáratát jelentette. Az árvaházban még csend honolt, csak a

szél zúgása hasított bele és zavarta meg néha a nyugalmat.

 

Bent a házban árva gyermekek aludtak édesen, s álmodtak kedves álmokat. A nevelők lassan kezdtek ébredezni, és megvívták szokásos csatájukat az álmossággal és a kora

reggeli felkeléssel. Nagy nap volt ez számukra.

 

Tudjátok az árvaháznak nagyon kevés pénze volt. A harangodi lakosok adományokkal, felajánlásokkal járultak hozzá az intézmény működéséhez. A harangodi Krisztus

szeretete gyülekezet tagjai is gyűjtést szerveztek országszerte. Az összegyűlt

pénzt és adományokat ezen a bizonyos vasárnapon szerették volna átadni. A

felnőttek nyúzott arcára széles mosoly terült. Szemükben a remény fénye

csillant fel, mint csonkig égő gyertya lángja a vak sötétségben. Tudták, hogy

ez a nap az öröm alkonya lesz. Lassacskán a gyermekek szeme is kezdett

kinyitódni, a szobák zümmögő méhkashoz hasonlítottak. Minden száj a nagy

eseményről beszélt. A szokásos szomorúságnak nyoma sem volt a szívekben.

Igyekezett minden apróság felvenni legszebb ruhácskáját. Ezen a napon nem volt

teher a reggeli mosakodás, valahogy a fogak is tisztábban csillogtak. :) A

reggeli sebiben az éhes hasacskákba került, s a rendrakás is gyorsabban és

lelkesebben ment. Nagyon izgatottak voltak a gyerekek, a felnőttekről nem is

szólván.

 

Pontban tíz órakor a fekete kapu kinyílt, és a Krisztus szeretete gyűli tagjai emelkedett hangulatban bevonultak az aulába. Az árvaháziak műsorral és énekkel

kedveskedtek. Megilletődés fonta körbe a termet. A gyülekezet pásztora

átnyújtotta az összegyűlt forintokat meleg kézszorítással az intézet

igazgatójának, aki forró öleléssel és arcán végiggördülő kövér könnycseppekkel

köszönte meg a kedvességet.

 

A gyerekek keze megtelt játékokkal, ruhákkal, könyvekkel, szívük pedig mérhetetlenül nagy hálával. Az ünnepélyes pillanatot, egy az első sorban ülő nyolc esztendős szőke

hajú copfos kislány, Klaudia kérdései szakították félbe. Komoly kérdések voltak

ezek.

 

- Nektek vannak szüleitek? - Kicsoda Jézus? Az aulában döbbent csend támadt. Egy 19 éves Tamás nevű fiú vállalkozott a válaszadásra, ki nagyon is átérezte a helyzetet és a

kérdések súlyát. Szívszaggató érzés fogta el. Átölelte a kislányt, beleültette

ölébe és szelíden mesélni kezdett.

 

Minden kimondott szavának ereje volt, s édes remény csillogott a kíváncsi arcokon. Klau szemei könnybe lábadtak s társai is sírásra fakadtak. A felnőttek és a gyülekezet

többi tagja csendben figyeltek.

 

- Tudjátok Jézus az a személy, akire az egész világnak szüksége van. Meghalt a bűneinkért, majd teljes dicsőségben feltámadt a halálból. Felszállt a menybe és Atyja

jobbján vár rám, rátok, mindenkire. Én már befogadtam szívembe Őt....

 

Tomi csak mesélt és mesélt. Szavai beíródtak a szívekbe, hangja csengő és mámorító volt.

 

Elmondta, hogy ő is volt árva, nevelőszülőknél és árvaházban nevelkedett. Ám nem tartja magát árvának, mert van neki mennyei apukája, akire mindig számíthat. A teremben,

kórusban visszhangzott a szó: - Én is szeretném, hogy Krisztus az apukám

legyen!" Mire befejezte Tomi a történetet, minden gyermek a szívébe hívta

Jézust. A gyülekezeti tagok megtanították a gyermekeket imádkozni, és néhány

Krisztust, dicsérő dalocskát is megtanultak.

 

Hatalmas csoda történt azon a napon. Szeptember 4-ét írtak. Már nem az adományokról, pénzről szólt a nap, hanem valami fantasztikus dologról, Krisztusról és mérhetetlen

szeretetéről, hatalmáról. Egyszóval Isten országáról.

 

Tamás megalapította az árvaház saját gyülekezetét, mely az ,,Isten gyermekei" nevet kapta.

 

Attól a naptól kezdve az árvaház lakói ebbe a gyülekezetbe jártak. Meg tanulták miért jó olvasni a bibliát, dicsérni az Urat, s hogy is kell egy kereszténynek

viselkednie, s Mennyei Atyánknak engedelmeskedni, örömöt szerezni.

 

Az a bizonyos vasárnapi nap mérföldkő volt az árvaház életében, és a mennyben is örömünnepet tartottak, ujjongtak, vigadtak.

 

Mire lement a nap a város szélén, s feljött az ezüst hold, a harangodi árvaházban megváltozott az élet.

 

Az este csendjébe halk imák lopóztak a gyermekek szájából, melyek már nem az árvaságról, hanem valami egészen másról szóltak. Teljesen új életről, egy

boldogabb, szebb jövőről.

Forrás./internet/