A katolikusok húsvét előtti hetet nagyhétnek nevezik. A keresztény hívők ekkor emlékeznek a megváltásra. A 4. században élt alexandriai Atanáz, valamint a 367-ben Constantia egyházi elöljárójának megválasztott Epiphanosz püspökök nevezték először szent hétnek ezt az időszakot, igaz eredetileg csak két szent napra, a péntekre és szombatra gondoltak. A niceai zsinat (325) előtt a keresztény egyház a húsvétot, a szombatról vasárnapra virradó éjszakán tartotta meg. A 4. század végére azonban az ünnepi megemlékezések már egymástól elkülönítve, a hét más-más napjára is kiterjedtek. Nagycsütörtökön Jézus Krisztus utolsó vacsorájára, nagypénteken Krisztus szenvedésére és halálára, nagyszombaton sírbatételére, húsvét vasárnapján pedig feltámadására emlékeznek.

Nagycsütörtök az utolsó vacsora emléknapja. A keresztény hagyományban Jézus a Getsemáne-kertben e napon vett búcsút tanítványaitól, majd felkészült az áldozatra. Tanítványait ekkor hívta meg a (feltehetően) Széder esti vacsorára (ez lett az utolsó vacsora), amit az Egyiptomból való szabadulás emlékére rendezett. Hogy szeretetét kimutassa, megmosta tanítványai lábát. Ennek emlékére, Krisztus példáját követve honosodott meg a lábmosás szertartása, amikor a főpapok – pápa, püspökök, apátok – jelképesen megmossák 12 szegény ember lábát. Angliában ilyenkor a brit uralkodó mindig más-más templomban oszt alamizsnát a rászorultaknak.

Nagycsütörtök az Oltáriszentség, vagyis az Eucharisztia alapításának ünnepe. Ilyenkor minden templomban csak egy misét tartanak, az esti órákban. A pap fehér ruhában celebrálja, e színnel utal az ünneplésre, az örvendezésre. Ilyenkor a feszületeket takaró lila lepleket is fehérekkel váltják fel. Az orgona hangjára felcsendül a „Dicsőség a magasságban Istennek” kezdetű himnusz, s közben megkondulnak a harangok, megszólalnak a csengők, hogy utána nagyszombatig, húsvét vigíliáig némák maradjanak. Ahogy mondják, a harangok Rómába mentek. Ez a néma csend fejezi ki azt, hogy senki sem állt ki Jézus mellett. A prédikációt a már említett lábmosás követi.

A szentmise befejeztével, csendben, mellőzve minden ceremóniát, megtörténik az ún. oltárfosztás, aminek során a templom oltáráról leveszik a kereszteket, gyertyatartókat, terítőket. E sajátos halotti szertartással jelképezik, hogy Jézust megfosztották ruháitól, de egyben utalnak a gyászra is. A középkor folyamán számos szerzetesrendben megszokott volt az oltármosás. Miután eltávolítottak mindent az oltárról, megmosták, megkenték, letörölgették. A Krisztus oldalából kifolyt vérre és vízre emlékeztetve, az oltárokat borral és vízzel mosták meg. Az oltármosás miatt sok helyen e napot tiszta csütörtöknek is hívják. E foglalatosságokat minden évben egyszer végzik el, emlékezve az oltáriszentség megalapítására, az oltár szeretetére és tiszteletére. Ugyanis az oltárt elsősorban Jézus testének megtestesítőjeként tartják számon, az oltár megfosztása a gyász jele, annak megmosása, megkenése pedig azt kívánja kifejezni, hogy Jézus halála nemcsak halál, hanem szentség,  „benne van a mi üdvösségünk és feltámadásunk”.

A templomokkal ellentétben, a székesegyházakban délelőtt tartanak misét. Ezen az adott egyházmegye valamennyi papjának kötelező részt venni, ahol megújítják, megerősítik papi fogadalmukat. Ekkor végzik el a krizmaszentelést (balzsammal kevert faolaj). A püspök megszenteli és megáldja a következő évben használt szent olajokat – a keresztelendők olaját és a betegek olaját – valamint a krizmát. Megszentelik a nagypénteki áldozás ostyáit. Valamikor e napon fogadta vissza az egyház a megtért bűnösöket. Németországban e napot zöldcsütörtöknek nevezik, mert a bűnbánók zöld ágat kapnak, jelezve, hogy eleget tettek nagyböjti kötelezettségüknek.

Nagypénteken a keresztény világ Krisztus keresztre feszítésére emlékezik. Nagypéntek a protestáns egyház legnagyobb ünnepe, náluk nem csupán gyásznap, hanem isteni üdvtény is. Tőlük vette át a római katolikus egyház a Krisztus szenvedései útvonalának bejárását, a kálváriát vagy keresztutat, valamint a háromórás liturgiát, amit nagypéntek napján déltől, délután 3 óráig tartanak. Az anglikánok ugyancsak háromórás istentiszteleten vesznek részt. A keleti ortodoxok már nagycsütörtök este elvégzik Krisztus sírba tételének szertartását. Az evangélikusok felolvassák Jézus szenvedéseinek és halálának evangéliumi történetét. A reformátusoknál szigorú bűnbánó nap, számos gyülekezetben kiosztják az úrvacsorát. Sokfelé közös ökumenikus istentiszteletet végeznek a keresztény egyház egységének, összefogásának kifejezésére, s a közép-európai országokban szokás a szent sír elkészítése.

Nagypénteken a gyertyák és virágok nélküli templomokban nem tartanak misét, mert úgy vélik, ezen a napon a legfőbb pap, maga Jézus Krisztus mutat be áldozatot. A mise helyett igeliturgia van, áldoztatással. A pap, a vértanúság színében, piros öltözékben végzi a szertartást. Mind a papok, mind segítőik teljes csendben vonulnak be a templomba, s a lecsupaszított oltár előtt letérdelve arcra borulnak. Ezután felolvassák János evangéliumából Jézus szenvedéstörténetét, a haláláról szóló részt, a passiót. A körmenetbe hozott kereszt előtt a hívők kifejezik Krisztus iránti imádatukat és hálájukat. Ezt követi az áldozás, a nagycsütörtökön megszentelt ostyával, vagyis Isten testével. A liturgiát könyörgéssel fejezik be, áldásosztás és elbocsátás ezúttal nincs.

A böjtölés az ókor óta világszerte ismert, elsősorban vallási elhívatottságból böjtöltek vallásalapítók és híveik, s böjtölnek ma is az elkötelezettek, papok, papnők, beavatásra várók. Arra vonatkozóan, hogy ezen a napon a keresztények a bűnbánat mellett böjtöltek is, először a 2. századból találtak utalásokat, a szigorú böjttel kapcsolatos szokások azonban csak a katolikusokra vonatkoztak. Hosszú időn keresztül a keresztények, különösen a római katolikusok és a keleti keresztények, egy-egy negyven napos böjtöt tartottak, a nagyböjt tavaszi bűnbánati időszakában és a karácsony előtti bűnbánat, az advent idején. A II. vatikáni zsinat (1962-65) óta azonban már csak a hamvazószerda és a nagypéntek a kötelező böjtnap. A protestánsoknál a böjt nincs egységesen szabályozva, a hívők lelkiismeretére bízzák a betartását. A „szent negyven napja” néven ismert nagyböjt a húsvét ünnepére való felkészülés – hamvazószerdától nagycsütörtökig tartó – ideje.

A nagyszombat húsvét vigíliája, Krisztus sírban pihenésének emléknapja. A nagyszombat elnevezés a nagyhétre utal, mivel ez a nap is része a „három szent napnak”. A Fülöp-szigetiek fekete szombatnak, a csehek pedig fehér szombatnak hívják e napot. Ekkor ér véget a böjti időszak, a böjt örömteli befejezését követően sok keresztelési szertartást tartottak, azonban a nagyszombati istentisztelet egy időben nem volt része az egyházi liturgiának. A tűzszentelés, a templomba vonulás, a húsvéti gyertyaszentelés, a keresztvízszentelés pedig már a későbbi idők jellemző szertartásai. Régen húsvét vigíliáján megkeresztelték a jelölteket, megáldották a keresztutakat és a szentelt vizet.

A nagyszombati örömünnep este a tűzszenteléssel kezdődik, a fehér ruhát öltött pap megáldja a tüzet, meggyújtják Krisztus feltámadását jelképező húsvéti gyertyát. A misén felhangzó Alleluját harangzúgás, csengőszó és az orgona hangjai kísérik, majd felcsendül a Glória. Ezt követi a keresztvízszentelés, majd az éjszakai virrasztó mise, a vigília is a feltámadást ünnepli. Noha a körmenet nem része a vigíliának, a mise végén a 11. század óta az esti órákban elindul a feltámadási körmenet. Ezzel hirdetik a világnak, hogy feltámadott Krisztus. 1955-től a római katolikusok és a keleti ortodoxok húsvét előtt ismét virrasztanak.