„Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam" – mondta elcsukló hangon.

Azt mondják, a siker sokakat megváltoztat. Mészáros János Eleknek azonban úgy tűnik, nem válik majd természetes életterévé a rivaldafény. A földet szereti.
A 41 éves református presbiter érkezésünkkor éppen kukoricát kapál a kertben, hiába gyomirtózta le, nem sikerült tökéletesen, itt-ott felüti fejét a gaz. Persze már régen befejezte volna a munkát, ha nem jönne ennyi újságíró – mondja –, mégis szívesen beszél, mert tudja, hogy akik érte szorítottak a versenyen, még többet szeretnének megtudni róla. Miután Maci kutya fáradhatatlanul körberajong minket az udvaron, úgy döntünk, hogy a templomkertben ülünk le beszélgetni.

Más mint a többiek
János elsőként a családjáról és gyökereiről beszél. A református anyakönyvek szerint családja 1740 óta itt él ugyanazon az alcsútdobozi telken, János már a kilencedik generáció. 
– Mi nem hobbihívők vagyunk, nem csak akkor járunk templomba, ha megéri, akkor is gyakorolta a vallást a családom, amikor az ötvenes években tönkretették őket.
Az, hogy még mindig itt vagyunk, Isten kegyelme.
A hitből merítettem erőt a versenyen is, ettől lehettem más, mint a többiek, és ezért nem látták rajtam, amit gyakran számon is kértek, az izgatottságot.

 Nyugalom vagy magabiztosság
Néhányan a nyugalomnak, mások viszont a túlzott magabiztosságnak tulajdonították János viselkedését a vetélkedőben, a férfi azonban annak, hogy tudja, nem minden rajta múlik. 
– Mondogatják, hogy mindenki a saját sikerének kovácsa, és tenni is kell az eredményért, ezt tudom én is.
A hit nem azt jelenti, hogy az ember leül és várja az ölébe pottyanó sikert. 
Mindenkinek meg kell tenni azt, ami a dolga, és várni, hogy az Isten megáldja-e a munkáját vagy sem. 
Ha nem, annak is megvan a szerepe az életben – teszi hozzá.

Akkor az lesz jó
János magától értetődő természetességgel beszél a hitéről, azt kérdezi, miért is titkolná vallásosságát, ez egyáltalán nem olyan kínos dolog, mint sokan gondolnák. Tudja, hogy most többen figyelnek rá, ezért feladatának érzi, hogy példát mutasson. A férfi megingathatatlan nyugalma, visszafogott viselkedése többször is fejtörést okozott a show műsorvezetőinek, akik nem igazán találták meg Jánossal a közös hangot.
– A legjobb példája ennek, amikor még négyen voltunk versenyben a döntőbe jutásért, és én kaptam a legkevesebb pontot a zsűritől, kieső pozícióban voltam. Akkor odajöttek hozzám a műsorvezetők és kérdezték, hogy érzem magam a döntő kapujában a legkevesebb pontszámmal, a kiesést jelentő helyen. Azt feleltem: jól, és láttam, hogy a válaszom meglepte őket. Arra gondoltam, bármi történjék, nem áll meg az élet. Bíztam a közönség segítségében, ha ők úgy gondolják, hogy jussak tovább, az jó, ha pedig nem, akkor az lesz a jó.

A nemzet dalba öntött lelke
A közönség pedig díjazta és szerette a vidéki agrármérnököt. Szerinte azért, mert olyan értékeket vállalt, amelyek mostanában nem divatosak, de az emberek vágynak rájuk.
– Az úgynevezett sztárok, csillagok olyan egyformák már, hogy meg sem lehet őket különböztetni. Az emberek más dolgokra vágynak. Az általános klasszikus értékekre gondolok, amelyek az operában is megszólalnak: a hit, szeretet, szerelem, valamint az egyszerű magyar értékek, amelyek a népdalokban találhatók meg. A népdalok a magyar nemzet dalba öntött lelke. A maguk tisztaságában nagy erőt képviselnek. A komolyzene is méltatlanul került háttérbe, talán mert sokszor nehezen emészthető, és nem is azonnal tetszik, némelyikkel nagyon meg kell dolgozni. Itt akár Bartókot, vagy Wagnert említhetném, az ő zenéjüket ki kell bontani és akkor kimeríthetetlen forrás. Nem hasonlítható össze a tinglitangli zenékkel, amelyekre gyorsan rá lehet unni, mert sekélyesek, szövegük pedig nincs is, inkább csak refrénjük.

Formálódik a regény
Néha a templomi közönséget is megörvendezteti hangjával János, bár énekkaruk nincs, de a református énekeket jó tempóban éneklik, nem nyújtják, mint sok helyen – állítja. Látszik, hogy szívesen mesél gyülekezetéről, szülőfalujáról és a templomról, amely már a negyedik templomuk. Kalandos történetéről annyit elárul, hogy 1543-ban a török elpusztította Székesfehérvárt és felégette Alcsútot is, a falusiak pedig a csepeli nádasban bujkáltak. 1710-ben építettek egy templomot, aminek az ajtaja a mai templom oldalsó falán látható – mutatja János és egyre lelkesebben mesél a történelemről. Amikor felvetem, hogy nemcsak énekelnie kellene, hanem megírni a templom történetét is, azt feleli, hogy már ez is tervben van, de inkább regényt írna. Hogy ki lenne a főszereplő?
– A falu és az ott élő családok, a könyvben benne lehetne a település és ezzel együtt a nemzet története is dióhéjban. Mindig fontosak voltak a gyökereim, inkább azon csodálkozom, ha másnak nem azok. Édesanyámék az ellenreformáció idején költöztek Alcsútra, bibliás komáromiaknak hívták őket. A történeti kutatás szeretete és az évszámok bűvölete édesanyámtól öröklődött belém.

Változatlan
A csendes templomkertben ülünk, már-már idilli a délelőtt, nehéz elképzelni, hogy néhány napja még egy kereskedelmi televízió tehetségkutatójának a színpadán milliók előtt énekelt estéről-estére a férfi.
Azt mondja, hogy a stylelistoknak eszükbe sem jutott őt megváltozatni, pontosan tudták, hogy meddig mehetnek el. Úgy véli, hogy inkább a még kiforratlan fiatalok mennek át nagy változáson, aztán vagy sikerül a karakter, vagy nem.

Az egyszerű karakter viszont bejött. A tévéképernyők előtt ülő nézők azt érezhették, akár velük is megtörténhet hasonló csoda, mint Jánossal, a teljesen hétköznapi falusi férfival. Mészáros János Elek azt mondja, nem szeretné, ha megváltozna az élete. Bizonyosan eljár majd különböző fellépésekre, de azt kizártnak tartja, hogy elszakadjon a földtől.

– Lehet, hogy a szőlőben segítséget fogok majd igénybe venni és nem egyedül művelem, de ezek csak módszerek, a lényeg nem változik.
Azt nem tudom elképzelni, hogy úgy menjek el a házunk előtt, hogy ez már nem a miénk.
Ez lehetetlen.
Annyit nem ér semmi sem.