Az egyházi évben - a Húsvéti időt lezáró Pünkösdvasárnap után két héttel tartjuk. Az ünnep eredete a XII. századi Eucharisztia-kultusszal áll kapcsolatban, mely Jézus eucharisztikus jelenlétét hangsúlyozza.

Az Eucharisztia tiszteletének korai alakulása: (Cséfalvay Pál nyomán)

A szentmiséken már az ősegyházban is félretettek az Úr testéből a betegek, a szükségből otthon maradók és a foglyok számára, amit azután a diakónusok, vagy más megbízottak vittek el (Szent Tarzíciusz-legenda).

 

A megmaradt szentostyák sorsáról, pláne tiszteletéről nem maradtak fenn rendelkezések. A szabaddá válás (313) után századok teltek el anélkül, hogy tudomásunk lenne az Eucharisztia szentmisén kívüli tiszteletéről. A szentmisén kívüli Eucharisztia-tisztelet, mai

szóval a szentségimádás csak lassanként fejlődött ki.

 

 

Az első nyomok (térdhajtás, tömjénezés, örökmécs) a Cluny-i bencéseknél bukkannak fel. Az imádással kapcsolatban, Becket Szent Tamás írja az ellenséges érzelmű királynak, 1166- ban:

 

"A felséges Krisztus teste előtt szoktam értetek imádkozni."

 

Határozott intézkedést először a Párizsi Zsinat (1196), majd IV. Lateráni Zsinat (1215) rendelkezéseiben találunk:

 

"az Eucharisztia az oltár szebb részén őriztessék."

A 12-13. századból ismeretes például az oltár fölött felfüggesztett cibórium. A falba rejtett, szorgosan lezárt fülkék több helyütt megmaradtak a román stílusú templomainkban, így például Őriszentpéteren és a nagybörzsönyi Szent István templomban stb.

 

A szegénység szentje, Assisi Szent Ferenc is megparancsolta

testvéreinek, hogy értékes helyre tegyék az Úr legszentebb testét ("in loco pretioso"), vagyis a cibórium legyen valamiképp megjelölve, és nagy tisztelettel viselkedjenek ott.

A kora középkor híveiben is felmerült az igény, hogy látni szeretnék a szentostyát.

Ekkor került be a szentmise liturgiájába az úrfelmutatás. Ennek a kívánságnak a következménye lett az is, hogy harangozni kezdtek az úrfelmutatásra, hogy a templom közelében vásározók legalább erre a pillanatra beszaladhassanak a templomba. (Sok falusi templomban máig fennmaradt ez a szokás: "félmisére"harangoznak, hogy az otthon maradottak legalább ilyenkor fohászkodhassanak.)

Az Eucharisztia külön tiszteletének nagy lökést adtak Lüttichi Boldog Julianna látomásai, 1209-ben.

Lassan a hivatalos egyház is magáévá tette a látomás lényegét, az Úrnapja bevezetését, mely az 1263-ban történt hírre bolsenai eucharisztikus csodához kapcsolódik. Az Apostolfejedelem sírjához zarándokló cseh pap nem messze Rómától szentmisét mutatott be a bolsenai Szent Krisztina templomban.

Az átváltoztatás pillanatában kétségek gyötörték afelől, hogy a kenyér és a bor valóban Krisztus testévé és vérévé válik-e. Ekkor a pap megdöbbenve vette észre, hogy a megtört ostyából vércseppek hullottak a korporáléra.

 

A nagy tisztelettel körülvett ereklyét 1264. június 19-én átvitték Orvietoba, abba a városba, ahol éppeIV. Orbán pápa tartózkodott. Ő hirdette ki Úrnapja ünnepét az 1264. szeptember 8-án kelt Transiturus bullával, melyben a Pünkösd nyolcadát követő első csütörtökretűzte ki Úrnapja megünneplését.

 

A féltve őrzött korporálé az orvietói dómban

 

 

A hagyomány szerint Aquinói Szent Tamás írta az ünnepre a liturgia szövegét. A szentmisében az "átváltoztatástól" kezdve Jézus teste és vére jelen van a kenyér és a bor "színében". Ez a jelenlét megmarad, ezért őrizzük a Szentostyát a Tabernákulumban, és az örökmécs jelzi, hogy Jézus itt van velünk.

Az Oltáriszentségben jelenlévő Jézusnak térdhajtással adunk tiszteletet.

A későbbi idők fejleménye, hogy ezen a napon körmenetet is tartottak. Amit a körmenetben hordoztak, vagy amivel áldást adtak, ostensoriumnak, monstrantiának, Itáliában tabernaculumnak vagyis úrmutatónak nevezték. Először egy Trier-i körmenet

leírásában találkozunk vele, 1340-ből. 

 

 

Az ereklyének díszes tartóban való felmutatása sokkal régebbi szokás, mint az eucharisztikus monstrancia alkalmazása. Az átalakítás szép példáit őrzi az esztergomi Főszékesegyházi Kincstár.

Az Eucharisztiát tartó úrmutató számára a gótikus korban (13-15.sz) az oltár mellett különálló, az oltár stílusában készült szentségházakat, ún. pasztofóriumokat építettek. Legszebb példányai hazánkban a kassai dómban, Lőcsén és Bártfán maradtak meg.

 

A tabernákulumhoz hasonlóan az úrmutató is toronyszerű építmény,

benne helyi szentek szobrocskáival. Legszebb példányai Győrött, (a Németjárfalvi monstrancia) és Poprádfelkán maradtak fenn.

Spanyolországban, (toledói katedrális), Németország több városában vannak olyan hatalmas úrmutatók, amelyet 4 vagy 6 ember vitt a vállán a körmenetben - lábas állványon.

A hitújítás korszakában, a reformált területeken kiirtották az Eucharisztiát és annak tiszteletét. Viszont éppen Magyarországon maradtak meg olyan oltárszerűen kiképzett fali fülkék, amelyek márványból, reneszánsz stílus-jegyekkel készültek.

Leghíresebbje a pécsi székesegyház Szathmári György-féle pasztofóriuma.

 

Bálint Sándor: Úrnapja

Úrnapja a szegedi eredetű Lányi-kódexben szentvérnap, a Szentháromság vasárnapját követő csütörtökre eső parancsolt ünnep.

Az Egyház a nagyheti gyász miatt nem ünnepelhette méltóképpen az Utolsó Vacsora misztériumát, az Oltáriszentség szerzését. Bár csütörtök ősidőkől fogva egészen napjainkig az Oltáriszentség emlékezetére rendelt nap, mégis sokáig hiányzott a Kenyér és Bor kiváltságos ünnepe.

 

Kialakulását a kalendáriumi megfontolások mellett az Oltáriszentség sajátos középkori kultusza ihleti. Ugyanis a szentostya megszentelő erejéhez, gonosz és ártalmas dolgokat elűző hatalmához már a kora középkorban számos jámbor képzet és szokás, olykor babona fűződött, amelyeket az Egyház részben helyeselt, részben tűrni volt kénytelen. Másfelől a középkor utolsó századaiban felbukkanó eretnekségek

éppen az átlényegülés misztériumát vették tagadásba, amelyekre az Egyház az eucharisztikus hit ünnepélyes megvallásával felelt.

 

Az előzményekhez az is hozzátartozik, hogy valamikor égiháború esetén

a Szentséggel körüljárták a falut, hogy a földeket megoltalmazzák vele. Egyébként isáltalános szokás volt, hogy az Oltáriszentséget meghordozták a tavaszi vetések

között, hogy egyrészt távoltartsa tőlük a természeti csapásokat, másrészt pedig,

hogy bőséges termés járjon a nyomában. Ezekből az áldáskérő felvonulásokból,

theophorikus, azaz Oltáriszentséggel olykor lovon, sőt hajón történőn körmenetekből

is indítást kapott az úrnapi processzió, a Karancs vidékén gulyibajárás, amelynek a

négy világtáj felé adott áldása ma már szimbolikus jellegűvé vált, régebben azonban

nagyon is gyakorlati rendeltetése volt: az embernek, földnek, zsendülő vegetációnak

megáldása. A négy áldás egyébként alighanem hazai liturgikus fejlemény.

Úrnapja esti dicséretének himnusza a zsolozsmában

Zengd a titkot, hangos ének, 

zengd a testet és a vért,

mit gyümölcse szűzi méhnek

ontott, mint királyi bért 

a világ minden bűnének 

bőséges vakságaként.

Lett az Isten egy közülünk, 

embertestbe öltözött; 

ige magvát, üdvözülnünk, 

szórta szét a nép között, 

s e csodát szerezte ülnünk, 

mielőtt elköltözött.

Végső este megfogadta 

régi törvény szent szavát, 

mint a törvény tenni szabta,

úgy rendelte asztalát, 

étekül hogy általadta 

önkezével önmagát.

 

 

Leonardo da Vinci: Az utolsó vacsora

 

 

Az Igének igéjére

testté válik a kenyér;

lesz a színbor Krisztus vére, 

bár szemed hozzá nem ér. 

Ezt a hű szív hogy felérje, 

itt a puszta hit segél.

Méltó ezt a nagy Szentséget 

térdre hullva áldani, 

és a régi Szövetséget

új rítussal váltani, 

pótolják a rest érzéket 

a merész hit szárnyai!

Az Atyának és Fiának 

légyen áldás, dicsőség, 

üdv, hozsanna és imádat,

ujjongások hirdessék, 

s aki Kettejükből árad: 

a Lélek is áldassék! Ámen.

Ó, drága, csodálatos vendégség!

Isten egyszülött Fia az ő saját istenségének részeseivé akart tenni minket. Ezért

fölvette természetünket, emberré lett, hogy az emberek az isteni természet

részeseivé legyenek.

Ezenfelül pedig amit természetünkből fölvett, azt egészen odaadta áldozatul a mi

üdvösségünkért. A kereszt oltárán ugyanis feláldozta testét az Atyának

kiengesztelésünkért; vérét ontotta megváltásunk áraként és lelki újjászületésünk

fürdőjének megalapítására, hogy kiszabadítson a gyászos szolgaságból, és

lemossa minden bűnünket.

Hogy pedig ennek a nagy, ajándékozó, örök szeretetének emléke velünk maradjon,

testét eledelül és vérét italul hagyta ránk, hogy azt a hívek magukhoz vegyék a

kenyér és a bor színe alatt.

Ó, drága, csodálatos, üdvösségszerző és minden gyönyörűséggel teljes vendégség!

Lehet-e valami is ennél drágább vendégség? Itt nem borjak és bakok húsát eszik,

mint az Ószövetségben, hanem magát Krisztust, a valóságos Istent kapjuk

eledelül. Van-e ennél a szentségnél csodálatosabb dolog?

 

 

Ez a legüdvösségesebb szentség is, hiszen eltörli bűneinket, növeli erényeinket,

és szívünket teljesen eltölti mennyei adományaival.

Az Egyház áldozatként ajánlja fel élőkért és holtakért, hogy mindenki javára

legyen, hiszen Krisztus mindnyájunk üdvösségére alapította.

Kimondhatatlanul édességes szentség: hiszen ebben vesszük magunkhoz minden

lelki öröm igazi forrását. Annak a kitüntető jóságos szeretetnek az emlékét

ünnepeljük e szentségben, amelyről Krisztus a kínszenvedésével tett bizonyságot.

Hogy e mérhetetlen szeretetével hívei szívét minél jobban betöltse, az utolsó

vacsorán — amikor tanítványaival együtt ünnepelte a Húsvétot, és már az Atyához

készült távozni a világból — megalapította az Oltáriszentséget. így lett az

Oltáriszentség Krisztus szenvedésének örök emlékezete, az ószövetségi előképek

beteljesülése, Krisztus legnagyobb csodája, amely erőt adó vigasztalás mindazoknak,

akik eltávozásán szomorkodtak.

 

 

Úrnapi szekvencia

Dicsérd, Sion, Üdvözítőd: Jó Pásztorod, hű segítőd áldja hangos éneked!

Himnuszt mondj egész szíveddel, szóddal úgysem érheted el, méltón nem 

dicsérheted.

Nagy dologról szól az ének: élet élő kútfejének, a Kenyérnek hódolunk,

Estelén a búcsútornak, a tizenkét apostolnak, mit kiosztott Krisztusunk.

Hangosan hát fönn esengjen, ujjongjon és égre csengjen zengő lelkünk hangja ma!

Mert mit ajkunk most magasztal: amaz ünnep, amaz asztal, amaz első lakoma.

Ott új húsvét napja támadt: új kötése új Királynak; régi húsvét bétellett.

 

Új világtól fut az óság, árnyat oszlat új valóság, fényesség űz éjfelet.

S amit ott tett önkezével, emlékére nyílt igével hagyta Krisztus végzenünk.

Szent igéktől megoktatva, üdvösséges áldozatra kenyeret s bort szentelünk.

Ágazatja szent hitünknek: testté-vérré lényegülnek, kenyér s bor mi volt előbb.

Régi rend itt újnak enged, szárnya lankad észnek, szemnek; élő hitből végy erőt!

Színében bor és kenyérnek (jel csak ez, de más a lényeg) drága nagy jók rejlenek.

Vér bár a bor, test az étel, egy is Krisztus, semmi kétely. Két szín őt nem osztja

meg.

Aki veszi, meg nem osztja, meg nem töri, nem szakasztja; mindenek épen veszik.

Veszi egy, és ezrek veszik, s mind egyenlőn kapja részit; mégis nem fogyatkozik.

Veszi jó, és veszi vétkes, ám gyümölcse vajmi kétes: élet vagy elkárhozás.

Rossznak átok, üdv a jóknak: lásd az együtt áldozóknak végük milyen szörnyű

más.

S ha megtört az áldozatban, kétség, tudd meg, nincsen abban: úgy van ott minden

darabban, mint a teljes szín alatt.

Őt törés nem törheté meg: csak a jelnek, köntösének színe tört meg, ám a lényeg

változatlan egy marad.

Ímhol angyaloknak étke, vándorutunk erőssége, édes fiak vendégsége: rút ebeknek

el ne vesd!

Ősi manna ezt mutatja, ezt Izsáknak áldozatja, bárány vére csordalatja: képben

írja régen ezt.

Kegyes pásztor, igaz étek, édes Jézus, kérünk téged, te legeltesd, védd a néped,

te mutasd meg kegyességed fönn az élők közepett.

Mindenható fejedelmünk, étkünk, éltetőnk, szerelmünk, engedj

asztalodra lelnünk, testvérül engedd ölelnünk odafönn a szenteket!