Még fiatal plébánosként Bukarestbe utazott Mária román királynéhoz, hogy az elhurcolt gyulai hadifoglyok kiadatását elérje. Határozott fellépésére a királyné engedélyt adott a szabadon bocsátásukra és hazatérésükre. A szegényekért végzett fáradhatatlan munka, a kiszolgáltatottak felkarolása és védelmezése végigkísérte egész életútját. Győri püspökként egyike volt azon keveseknek, akik saját biztonságukat sem tekintve, mindent megtettek a zsidók megmentéséért. Bátor kiállását jól példázza a győri gettó felállítása okán Jaross Andor belügyminiszternek írt levele: „Mindazokért a betegségekért és halálesetekért, amelyek ennek az intézkedésnek következményei lesznek, Isten és a történelem színe előtt a Miniszter Urat teszem felelősé.” Legvégül pedig Jó Pásztorként az életét is odaadta a rábízottakért, kiérdemelve ezzel a vértanúság koronáját. Összeállításunkban kortársak emlékeznek Apor Vilmosra.

Dr. Jordán László:

1944-ben Győr városát több alkalommal is pusztító légitámadás sújtotta. A háború idején a mi gyárunk, a Cardo Bútorgyár is hadiüzemként működött. A gyárat 1944. április 13-án érte az első, majd szeptember 20-án a második bombázás, ami után napokig égett a teljes gyártelep… Mentettük az embereket, és akkor, abban a sűrű füstben megdöbbentem: ott állt előttem Apor Vilmos püspök atya. „Vilmos bácsi, püspök atya, ne veszélyeztesse magát, vigyázzon, nem tudjuk, nem lesz-e újabb bombázás!” – kiáltottam az izgatottan menekülő embertömeg közepette. „Édes fiam, amint észleltem, hogy eltűntek a Liberátorok, azonnal lementem a városba megnézni, hol, kinek kell segítenem, hogy a Püspökvárban adjak fedelet, ágyat azoknak, akiknek elpusztult az otthona. Megtudtam, hogy Gyárvárost súlyos károk érték, ezért vagyok itt, hogy segíthessek” – válaszolta őszinte aggodalommal, majd a menekülő emberekhez fordult.

Váczy Teréz győri orsolyita főnöknő:

Sok lélekbemarkoló látványnak voltak tanúi abban az időben azok, akik az utcán jártak. Kisebb-nagyobb csoportokban fegyveres őrök kísérték a zsidókat Pestről és vidéki helyekről, ki az országból. Egyik nap a portához hívtak. Egy szegény, kikeresztelkedett, üldözött tanárnő menekült be hozzánk. „Nem kérhetem, hogy tessék befogadni, nem hozhatok veszélyt a zárdára, tessék azt tenni, amit jónak lát, csak azt kérem, segítsen” – mondta. Leültettem, reggelit hozattam, s kértem, várjon egy kicsit. Kiszaladtam a várba, elmondtam püspök úrnak, hogy mi történt. „Kedves anya – mondta püspök atyám –, menteni, menteni, ez most a legfontosabb kötelességünk.”

Balázs Károly kármelita atya:

Személyesen 1945. március 27-én, nagykedden reggel találkoztam vele utoljára, illetve akkor ministráltam neki utolsó alkalommal. Az volt a csodálatos ezen a misén, hogy nem volt benne semmi rendkívüli. Ugyanolyan nyugodtan misézett, mintha Győr nem lenne körülzárva, mintha a misézés után nem neki kellene kötényt kötni és kimérni a reggelit annak a háromszáz embernek, akik abban az időben a Püspökvárba menekültek. Ugyanúgy végezte a hálaadást, mintha békés, nyugodt időket élnénk, s neki nem lenne semmi különösebb gondja.

Kaszás Éva:

Nagypéntek volt. Este, talán 9 óra lehetett, amikor a lépcsőn leszaladt egy orosz. Megfogta az egyik ott ülő nő csuklóját és húzkodta, hogy álljon fel! A püspök úr ott állt mellette és energikus hangon rászólt! „Nem, azt nem szabad!” Az orosz rossz magyarsággal válaszolt: „Mit nem szabad, mindent szabad!” Nem, nőt csak az életem árán vihetnek el” – mondta a püspök úr, miközben kiszabadította a nő karját az orosz kezéből. Akkor az orosz hátba vágta a püspök urat, aki felfelé tuszkolta a lépcsőn. Apor püspök úr a lépcső tetején visszafordult és azt mondta: „Nők a borospincébe!”

Ligetiné Peredi Mária:

Amikor a katonák látták, hogy nem tudnak senkit elvinni, mérgesen ordítozva elindultak a lépcsőn felfelé, püspök úrral a nyomukban. Eltűntek a pinceajtó mögött, s mi megkönnyebbülten sóhajtottunk fel. Aztán hirtelen lövéseket hallottunk, többen riadtan felrohantunk az előtérbe. Csak azt láttuk, hogy a püspök úr a nagykapuban áll kissé meggörnyedve. Tett még néhány lépést felénk, felemelte a kezét, levette a pileolusát, majd összerogyott. Mindannyian odafutottunk hozzá, hogy segítsünk. Sajnos az orvosok sem tudták már megmenteni.

A szemtanúk további vallomásai ITT meghallgathatók. 

Összeállította: Kiss Tamás
Részlet a káptalandombi Apor-emlékkiállításból / Fotó: Ács Tamás