Keresztelő Jánosnak (Johannes Baptista) sok neve van. Hívják prófétának, a Vőlegény barátjának, lámpásnak, angyalnak, Szónak, Illésnek, az Üdvözítő keresztelőjének, a Bíró hírnökének és a Király előfutárának, A „próféta” jelöli kiváltságos tudását, a „Vőlegény barátja” kiváltságos szeretetét, az „égő lámpás” kiváltságos szentségét, az „angyal” kiváltságos szüzességét, a „Szó” kiváltságos alázatát, „Illés” kiváltságos buzgóságát, a „Keresztelő” kiváltságos, csodálatos megtiszteltetését, a „hírnök” kiváltságos igehirdetését, az „előfutár” kiváltságos útkészítését.

Keresztelő János születését a következőképpen adta hírül Gábriel arkangyal. Dávid király, mint a Historia scholasticában olvassuk, emelni akarván az istentisztelet fényét, huszonnégy főpapot rendelt ki. Közülük a legrangosabbat a papok fejedelmének hívták. Tizenhat férfiút rendelt ki Eleázár nemzetségéből, nyolcat Itamártól, és sorsvetéssel kijelölt számukra egy-egy hetet. Abijának a nyolcadik jutott. Az ő nemzetségéből származott Zakariás (1 Krón 24). Zakariás és felesége öreg, gyermektelen házaspár volt. Mikor egyszer Zakariás bémenvén az Úr templomába, hogy jó illatot tenne (Lk 1,9), és kívül a népnek nagy sokasága várta, megjelenék néki Gábriel arkangyal (uo,1,10–11). Zakariás az angyal láttára megijedt, de az így szólt: „Ne félj, Zakariás, mert meghallgattatott a te imádságod!” (uo. 1,13). A jó angyaloknak ugyanis az a tulajdonságuk, amint a Glossza mondja, hogy akik láttukra megrémülnek, azokat jóságos biztatással rögtön megvigasztalják, ellenben a gonosz angyalok, akik a világosság angyalaivá változtatják át magukat (2 Kor 11,14), ha érzik, hogy valaki a jelenlétük miatt megrémült, csak annál nagyobb rémülettel sújtják.

Hírül adja tehát Gábriel Zakariásnak, hogy fia lesz, kinek neve János, aki bort és részegítő italt nem iszik, és az Úr előtt jár Illés lelkével és erejével (Lk 1,13;15;17). Jánost Illésnek nevezi az angyal lakhelyük hasonlósága miatt, mivel mindketten a pusztában éltek; élelmük miatt, mivel mindketten kevés élelemmel beérték; viseletük miatt, mivel mindketten elhanyagolták ruházatukat; hivatásuk miatt, mivel mindketten előfutárok voltak, de az a Bíró, emez az Üdvözítő előfutára; buzgóságuk miatt, mivel mindkettőnek szava, mint valami fáklya lobogott.

Zakariás pedig meggondolván a maga öregségét és felesége meddőségét, kételkedni kezdett. Zsidó szokás szerint jelet kért az angyaltól. Az angyal a némaság csapásával sújtotta, mert nem hitt szavainak.

Itt meg kell jegyezni, hogy az ígéretek nagysága miatt néha érthető kétely támadhat az emberben, mint azt Ábrahámról olvassuk. Mikor ugyanis az Úr megígérte neki, hogy az ő magva veszi birtokába Kánaán földjét, így szólt Ábrahám: „Uram Isten, honnét tudhatom, hogy bírom azt?” (Ter 15,8). És felelvén Isten mondta: „Végy nékem háromesztendős üszőt stb.” (uo. 15,9). Máskor az ember saját esendőségét látva kételkedik, mint Gedeon, aki így szólt: „Kérlek, Uram, miben szabadítom meg Izráelt? Ímé, az én házam népe legkisebb Manassé törzsében, és én legkisebb az atyám házában” (Bír 6,15). Ezért jelet kért és kapott is. Máskor a dolog természeti lehetetlensége miatt kételkedik az ember, ahogyan Sára is. Mikor azt mondta az Úr Ábrahámnak: „Visszatérvén hozzád jövök, és fia lészen Sárának” (Ter 18,10), Sára mosolyodék az ajtó mögött, mondván: „Minek utána megaggottam és az én uram vén, a gyönyörűséget űzzem-é?” (uo. 18,12). Hogy van hát, hogy egyedül Zakariást sújtotta csapás kételkedése miatt, mikor megvolt itt az ígéret nagysága, saját erőtlenségének belátása, mivel méltatlannak gondolta magát, hogy ilyen fia legyen, s megvolt a természet szerinti lehetetlenség is? Úgy véljük, több okból történhetett a büntetés. Először is Beda szerint: hitetlenül szólott, s ezért hallgatással bűnhődött, hogy a hallgatással tanuljon hinni. Másodszor, azért lett néma, hogy nagyobb csoda mutatkozzék meg fia születésében. János megszületésekor ugyanis visszanyerte beszédképességét. A csodát csoda tetézte. Harmadszor, mivel illendő volt, hogy elveszítse szavát, mikor a kiáltó Szó volt születőben, s a Törvénynek el kellett hallgatnia. Negyedszer, mivel Zakariás jelet kért az Úrtól, s éppen a hallgatást kapta jelül.

Mikor pedig Zakariás kiment a néphez, s látták, hogy megnémult, intéséből megérték, hogy látást látott volna a templomban. S miután letele az ő tisztének hete, az ő házába méne, és méhébe fogana Erzsébet, és elrejté magát öt hónapig (Lk 1,22–23), mivel, mint e helyhez megjegyzi Ambrus, szégyellte kései szülését, nehogy úgy tűnjék, hogy vénségében még szerelmen jár az esze. Mégis örült, hogy elvétetik róla a meddőség gyalázata, mert gyalázat az asszonyoknak, ha nem kapják meg a házasság jutalmát, ami miatt a nászt ülik, és ami menti a testi egyesülést.

A hatodik hónapban pedig Szűz Mária, aki már a méhében megfogant Úrral volt viselős, elment Erzsébethez, hogy együtt örüljön vele, mert meddősége elvétetett, és mert részvéttel volt öregsége iránt. Mikor üdvözölte Erzsébetet, Szent János már akkor Szentlélekkel telve megérezte, hogy Isten Fia jön őhozzá, és örömében repesett anyja méhében, táncolt, és mozgásával üdvözölte, akit még szóval nem volt képes üdvözölni. Repesett, mintha föl akarna állni, hogy Urát köszöntse.

A Boldogságos Szűz három hónapon át maradt rokonával, szolgálván néki. A megszületett gyermeket szentséges kezével emelte föl a földről, mint ahogy a Historia scholasticában írva áll, és igen nagy gonddal töltötte be a dajka szerepét.

Az Úrnak eme szent előfutára sajátságosan és különösen kilenc kiváltsággal tűnt ki: születését ugyanaz az angyal adta hírül, aki az Urat hírül adta; anyjának méhében repesett; Urának anyja emelte föl a földről; atyjának nyelvét megoldotta; ő rendelte el a keresztséget; Krisztust ujjával megmutatta; magát Krisztust is ő keresztelte meg; Krisztus mindenki fölé magasztalta; a limbusban levőknek Krisztus eljövetelét hírül adta. E kilenc kiváltsága miatt hívja az Úr prófétának, sőt prófétánál is nagyobbnak (Mt 11,9). Aranyszájú Szent János szerint a következők miatt prófétánál is nagyobb: „A próféta ajándékot kap Istentől, de vajon melyik prófétának jutott; hogy a keresztség ajándékát adja Istennek? A próféta Istenről prófétál, de vajon melyik prófétának jutott, hogy Isten őróla prófétáljon? Minden próféta prófétált Krisztusról, de róluk nem szólt prófécia. Ő azonban nemcsak hogy Krisztusról prófétált, hanem más próféták őróla is prófétáltak. Mind az Ige hordozói voltak, ő pedig maga volt a Szó. Amennyire pedig közel van a szó az igéhez, de mégse maga az ige, annyira közel van János Krisztushoz, de ő maga nem Krisztus.

Ambrus szerint Jánost öt dolog miatt kell dicsérni: szülei, csodái, erkölcse, ajándékai és igehirdetése miatt. Szülei dicsérete Ambrus szerint öt dologból nyilvánvaló: „Teljes dicséret illeti meg azt, aki nemzetségét az erkölcsben, az erkölcsöt az igazságban, a hivatást a papságban, cselekedeteit a parancsokban, az ítéletet az igazságosságban keresi.”

Másodszor: dicsérni kell csodái miatt, melyek közül némelyek még anyja méhében való fogantatása előtt történtek: vagyis az angyali üdvözlet, a névadás és atyja beszédkészségének elvesztése. Mások az anyaméhben való foganásakor: vagyis természetfölötti fogantatása, a méhben való megszentelődése és a prófétai adománnyal való betöltetése. Ismét más csodák az anyaméhből való megszületésekor történtek: vagyis hogy mindkét szüleje elnyerte a prófétai lelket, mivel anyja is ismerte a nevét, atyja pedig prófétai éneket mondott; hogy atyja ajkának beszédképessége megnyílott; hogy a Szentlélek által betöltetett, mert Zakariás, az ő atyja bételék Szentlélekkel (Lk 1,67). Ambrus írja: „Nézzétek csak Jánost, mekkora erő van az ő nevében! E név kiejtése a némának visszaadja a szót, az apának a gyermeket, a népnek a papot. Előbb hallgatott a nyelve, nem volt gyermeke, meg volt fosztva a szolgálattól, de mihelyt János megszületik, az apa rögtön próféta lesz, visszakapja beszédképességét, gyermeket kap a Szentlélektől, hivatala elismeri, mint papot.”

Harmadszor: dicsérni kell erkölcsei miatt, mivel szent életű volt. Szentségéről mondja az Aranyszájú: „János életvitele mindenki életét vétkesnek mutatja. Amiképpen ha látsz egy fehér ruhát, azt mondod, elég fehér a ruha; ha pedig hó mellé rakod, kezd piszkosnak látszani, habár valójában nem piszkos. Így Jánossal összehasonlítva minden ember tisztátalannak látszik.”

Szentségének hármas bizonysága van. Először az égfölöttiektől, azaz magától a Szentháromságtól. Mégpedig először az Atya tanúskodik róla, aki angyalnak nevezi: „Ímé, én elküldöm az én angyalomat” (Mal 3, 1). Az angyal egy hivatásnak, nem pedig egy természetnek a neve, s ezért hivatása miatt mondja Jánost angyalnak, mert minden angyal hivatását betöltötte. Gyakorolta a Szeráfok hivatását, A Szeráf jelentése ‚lángoló’, mivel a Szeráfok tesznek minket lángolókká, és különösképpen lángolnak Isten szeretetében. És Jánosról olvassuk Jézus Sirák fia könyvében: „Illés támada, mint a tűz, és az ő igéje, mint a fáklya, ég vala” (Sir 48,1), és ő Illés lelkével és erejével jött (Lk 1,17). Másodszor, gyakorolta a Kerubok hivatását. A Kerub jelentése ‚a tudás teljessége’; és Jób könyve 38. részében János neve Fényhozó (38,32), mert ő volt a tudatlanság éjének vége és a kegyelem fényének kezdete. Harmadszor, gyakorolta a Trónusok (throni) hivatását, akiknek hivatása az ítélkezés; és Jánosról azt olvassuk, hogy megfeddte Heródest, mondván: „Nem szabad atyádfia feleségével élned!” (Mk 6,18). Negyedszer, gyakorolta az Uraságok (dominationes) hivatását, akik megtanítanak minket az alattvalókon uralkodni, és Jánost az alattvalók szerették, a királyok rettegték. Ötödször, a Fejedelemségek (principatus) hivatását, akik megtanítanak minket a feljebbvalókat tisztelni; és János ezt mondta magáról: „Ki a földből vagyon, a földről szól”, Krisztusról pedig; „Ki a mennyből jött, mindenek fölött vagyon” (Jn 3,31). Ugyanígy: „Kinek nem vagyok méltó saruszíját megoldani” (Lk 3,16). Hatodszor, a Hatalmasságok (potestates) hivatását; a Hatalmasságok által a levegőbeli vagy ellenséges hatalmasságok távol tartatnak; s azok nem tudtak ártani Jánosnak, mert ő már meg volt szentelve, és tőlünk is távol tartotta őket, amikor a megtérés keresztségét elrendelte nékünk. Hetedszer, az Erők (virtutes) hivatását, ezek által történnek a csodák, és Szent János sok csodát cselekedett. Nagy csoda volt, hogy csak erdei mézet és sáskát evett, teveszőrbe öltözött és más effélék. Nyolcadszor, az Arkangyalok hivatását, mikor a legnagyobb dolgokat nyilatkoztatta ki, azokat, amik a megváltásunkra vonatkoznak; hiszen ő mondta: „Ímé, az Isten Báránya, írré, aki elveszi a világ bűneit!” (Jn 1,29). Kilencedszer, az Angyalok hivatását, amikor kisebb dolgokat adott hírül, azokat, amik az erkölcsre vonatkoznak, mint ezt: „Penitenciát tartsatok, mert elközelgetett a mennyek országa!” (Mt 3,2). Valamint: „Senkit ne verjetek, se ne patvarkodjatok, és megelégedjetek zsoldotokkal!” (Lk 3,14).

Másodszor a Fiú tanúskodik róla, mint nyilvánvaló Máté 11. részéből, ahol Krisztus sokszorosan és csodálatosképpen dicséri, a többiek közt ezt mondván: „Nem támadott az asszonyok szülöttei között nagyobb Keresztelő Jánosnál” (Mt 11,11). Damiáni Szent Péter szerint: „Az az Ige mondta ki János dicsőségét, aki fundálta a szárazföldet, aki a csillagok mozgatója és az elemeket teremtette.

Harmadszor a Szentlélek tanúskodik róla, amikor atyja által mondja: „Te gyermek, a Magasságbéli prófétájának hívattatol” (Lk 1,76).

Szentségének másodszor az angyaloktól és a mennyeiektől van bizonysága, miként kiviláglik Lukács evangéliumának első részéből, ahol az angyal sokszorosan dicséri, megmutatván, hogy mekkora méltósága van Istennél: „Nagy lészen az Úr előtt” (Lk 1;15), S hogy mekkora a szentsége, hozzáteszi: „Bort és részegítő italt nem iszik, és a Szentlélekkel bételik anyja méhétől fogva” (uo.). Hogy mekkora hasznára van felebarátjának: „És az Izrael fiai közül sokakat megtérít” (Lk 1,16).

Harmadszor a menny alatt valóktól van bizonysága, vagyis az emberektől, miként atyjától és rokonaitól, amikor azt mondja: „Véled-e, ki lészen e gyermek?” (Lk 1,66).

Negyedszer: dicsérni kell Jánost ajándékai miatt. Ajándékokat kapott ugyanis az anyaméhben, a méhből kijöttében, a világban jártában és a világból távoztában. Az anyaméhben a kegyelem hármas csodálatos ajándékát kapta. Először azt a kegyelmet, mellyel az anyaméhben megszenteltetett, s ezért már azelőtt szent volt, hogy megszületett. Jeremiás 1. részében írja: „Minek előtte formálnálak téged az anyád méhében, esmértelek téged, és minek előtte kijőnél az anyád méhéből; megszenteltelek téged” (Jer 1,5). Másodszor azt a kegyelmet kapta, hogy méltó volt a prófétálásra, mint amikor anyja méhében repesve fölismerte Isten jelenlétét. Mikor az Aranyszájú meg akarta mutatni, hogy mennyire több volt, mint próféta, ezt mondta: „A próféta osztályrésze, hogy életvitele és hite érdeméért próféciát kapjon. Vajon elnyerte-e próféta, hogy előbb volt próféta, mint ember?” S mivel az ősi szokás szerint a prófétákat fölkenték: mikor a Boldogságos Szűz Erzsébetet üdvözölte, Krisztus prófétának kente föl Jánost anyja méhében. Az Aranyszájú ekképpen szólt róla: „Krisztus azért üdvözöltette anyjával Erzsébetet, hogy az anyja méhéből kijövő beszéd, melyben az Úr lakozik, Erzsébet fülén át behatolván alászálljon Jánosra, hogy prófétává kenje föl.” Harmadszor azt a kegyelmet kapta, hogy saját érdemével a prófétaság lelkét adja anyjának. Az Aranyszájú meg akarta mutatni, mennyivel nagyobb volt, mint egy próféta, és így szólt: „Melyik próféta tudott volna valakit prófétává tenni, még ha ő maga próféta volt is? Illés prófétává kente föl Elizeust, de nem ő adta neki a prófétálás kegyelmét. János azonban még anyja méhében fölismertette anyjával, hogy Isten jött hozzá, és annak száját megnyitotta a hitvallás szavára, hogy akinek személyét nem láthatta, felismerje méltóságát, mondván: „Honnét vagyon ez nékem, hogy az én Uram anyja énhozzám jöjjön?” (Lk 1,43).

A méhből kijöttében is a kegyelem hármas ajándékát kapta meg, mert világra jötte csodálatos, szent és örvendetes volt. Mivel csodálatos volt, nem volt meg abban a lehetetlenség fogyatkozása; mivel szent volt, a vétek vádja; mivel örvendetes, a nyomorúság panaszkodása.

János világra jötte vagy születése ünnepét Guilhelmus Autissiodorensis mester szerint három okból üljük: először a méhben való megszenteltetés miatt, másodszor a hivatásban való méltósága miatt – ő maga ugyanis, mint Hajnalcsillag jött, és az örök örömöt először adta hírül nékünk –, harmadszor a születése feletti öröm miatt. Azt mondta ugyanis az angyal: „És sokan örülnek az ő születésén” (Lk 1,14), és ezért méltó, hogy mi is örüljünk születésén.

E világban jártában ugyanígy sokszoros ajándékot kapott: igen kiemelkedő és különféle kegyelmi ajándékai abban nyilvánultak meg, hogy minden szent tökéletessége megvolt benne. Hiszen próféta volt, aki azt mondta: „Aki énutánam jövendő, erősebb nálamnál” (Mt 3,11). Több volt, mint próféta, amikor Krisztusra ujjával rámutatott. Apostol volt, mivel Isten küldte, az „apostol” pedig annyit tesz, mint ‚küldött’: „Vala egy ember, Istentől küldetett, kinek János vala neve” (Jn 1,6). Vértanú volt, mivel az igazságért elszenvedte a halált. Hitvalló, mert hitét megvallotta, és nem tagadta meg. Szűz volt, ezért a szüzessége miatt angyalnak is nevezi Malakiás könyvének harmadik részében: „Ímé, én elküldöm az én angyalomat” (Mal 3,1).

A világtól távoztában hármas ajándékot kapott. Legyőzhetetlen vértanú lett: ekkor nyerte el a vértanúság pálmáját; értékes hírnök gyanánt elküldetett, mert a limbusban levőknek értékes hírt vitt Krisztus eljöveteléről és az ő megváltásukról; s még tiszteljük dicsőséges elköltözését, mert mindazok közül, akik a limbusba leszálltak, egyes-egyedül az ő halálát ünnepli az Egyház.

Ötödször: dicsérni kell prédikációja miatt. Prédikálásáról az angyal négy dolgot jelent ki, amikor ezt mondja: „És Izráel fiai közül sokakat az ő Urukhoz Istenükhöz térit, és őelőtte mégyen Illés lelkével és erejével, hogy az atyák szívét a fiakhoz térítse és a bitetleneket az igazak okosságára, hogy az Úrnak tökéletes népet készítsen” (Lk 1,16–17). Itt négy dolgot érint: a gyümölcsöt, a sorrendet, az erélyt és a végcélt, miként mindez kiviláglik az Írásból. Meg kell jegyezni, hogy János prédikációját háromszorosan dicsérnünk kell. Ő ugyanis lángolóan, hathatósan és okosan prédikált. Lángolóan mondta: „Viperák fajzati, ki tanított meg titeket elfutni a következendő harag elől!” (Lk 3,7). Ezt a lángolást a szeretet szította föl benne, mivel égő lámpás volt. Ezért ő beszél Ézsaiás személyében is: „Az én számat éles kardhoz tette hasonlóvá” (Iz 49,2). Az igazság világította meg, mivel égő lámpás volt. Ezért írja János az 5. részben: „Ti Jánoshoz küldöttetek és bizonyságot tett az igazságról” (Jn 5,33). Az értelem vagy a tudás irányította, ezért a tömegeknek, a vámszedőknek és a katonáknak, kinek-kinek szüksége szerint szabta meg a törvényt. Erős volt állhatatosságában, ezért olyan állhatatosan prédikált, hogy ez az életébe került. A buzgóságban ugyanis e fönti négy dolognak kell meglenni, a szerint, amit Bernát mond: „A te buzgóságodat szítsa föl a szeretet, világosítsa meg az igazság, irányítsa a tudás és erősítse meg az állhatatosság.” Másodszor, hathatósan prédikált, mert prédikációjára sokan megtértek. Prédikált szavával, azaz kitartó tanítása által; s prédikált példájával, életszentsége által, és érdemeivel, áhítatos imáival sokakat térített meg. Harmadszor, okosan prédikált. Prédikációjának okossága három dologban állt: először is abban, hogy fenyegetéssel élt a gonoszok megfélemlítésére, mondván: „Már a fejsze a fák gyökerére tétetett” (Mt 3,10). Másodszor, mert ígéretekkel élt, hogy a jókat megnyerje, mondván: „Penitenciát tartsatok, mert elközelgetett a mennyek országa!” (Mt 3,2). Harmadszor, mert mértéktartással élt, hogy akik sem nem gonoszok, sem nem jók, azokat lassanként a tökéletességre vezesse. Ezért a sokaságra, a vámszedőkre és a katonákra könnyű terheket rakott, hogy azután eljussanak a nehezebb terhek hordozására. A sokaságra azt rótta, hogy gyakorolják az irgalmasság cselekedeteit, a vámszedőkre, hogy tartóztassák meg magukat mások vagyonának megkívánásától, a katonákra, hogy senkit ne háborgassanak, senkivel ne patvarkodjanak és elégedjenek meg zsoldjukkal (Lk 3,14).

Meg kell jegyeznünk, hogy Szent János evangélista ezen a napon költözött az Úrhoz, ám az Egyház az ő ünnepét a Karácsony utáni harmadik napra tette, mivel akkor szentelték föl az ő szentegyházát. Így Keresztelő Szent János születésének ünnepe a saját napján maradt, mivel ezt a napot angyal adta hírül, mint az Előfutár születésének örömnapját.

Ebből nem kell azt a következtetést levonni, hogy az evangélista engedett volna a Keresztelőnek, mintegy a kisebb a nagyobbnak, hiszen nem illik vitatkozni azon, hogy melyikük a nagyobb. Ezt egy Istentől adott jel is megmutatta. Olvassuk, hogy volt két hittudós, az egyik Keresztelő Jánost, a másik Szent János evangélistát tartotta nagyobbnak. Végül kitűzték az ünnepélyes vita napját. Mindketten szorgosan igyekeztek tekintélyes szerzőket és hathatós érveket felkutatni, hogy azzal ki-ki a maga Jánosát helyezhesse a másiké elé. Mikor pedig elérkezett a vita napja, mindkét szent megjelent az érte küzdőnek és ezt mondták nékik: „Nagyon jól egyetértünk mi egymással a mennyben, ne vitatkozzatok rólunk a földön! „Akkor föltárták egymásnak és az egész népnek a látomást, és áldották az Urat.

Pál, a longobárdok történetírója, a római egyház diákonusa, montecassinói szerzetes, egyszer épp akkor rekedt be, mikor a húsvéti gyertyát neki kellett volna megszentelnie. Azelőtt jó hangú volt. Hogy tehát visszanyerje hangját, Szent János tiszteletére megírta a „Hogy dicsérhessük könnyű énekszóval”^* kezdetű himnuszt, melynek az elején kéri, hogy hadd nyerje vissza a hangját, miként Zakariás is visszanyerte.

Némelyek ezen a napon mindenféle elhullott állat összegyűjtött csontjait égetik el. Ennek kettős oka van. Ahogy Johannes Beleth mondja:^* az egyik egy régi intézkedés megtartása. Léteznek ugyanis bizonyos „sárkány” nevű állatok, melyek a levegőben röpülnek, a vizekben úsznak, és a földön járnak. Mikor hajdan a levegőben röpültek, érzéki vágyra gerjedtek, és kutakba, folyóvizekbe hullatták magjukat. Emiatt halálhozó év következett. Ezt úgy orvosolták, hogy az állatok csontjaiból máglyát raktak, és a sárkányokat elriasztotta a füst. S mivel ilyen eset leginkább ebben az időszakban történt, néhol még ma is megtartják a szokást. A másik ok annak a megjelenítése, hogy Szent János csontjait Sebaste városában a hitetlenek megégették.

Égő fáklyákat is visznek e napon, mert János égő és fénylő fáklya volt; kereket is forgatnak, mivel a nap körforgásában kezd alászállni annak jelzésére, hogy János hírneve, mely szerint őt gondolták Krisztusnak, szintén alászállt. Hiszen ó maga tesz bizonyságot erről, mondván „Őnéki nevekedni kell, nékem pedig kisebbülnöm” (Jn 3,30). Ezt jelzi, miképpen Ágoston mondja, születésük és haláluk is. Születésük, mivel János születése körül kezdenek a napok rövidülni, Krisztus születése körül pedig növekedni. Ezt jelzi a mondás: „A napforduló tízzel Krisztus és János előtt jár.”^* Ugyanezt jelzi haláluk is, mert Krisztus teste fölemeltetett a keresztre, János teste pedig a fejével megrövidült.

Pál írja A longobárdok történetében, hogy Rothanicus longobárd királyt Keresztelő Szent János temploma mellett temették el nagy pompával. Valaki a kapzsiság csábításának engedve éjszaka fölnyitotta a sírt és kirabolta. A szent megjelent neki, mondván: „Hogy merészeled érinteni az énrám bízottakat! Az én szentegyházamba többé nem teheted be a lábad!” S ez így is történt, mert amikor be akart lépni abba a templomba, úgy érezte, hogy egy igen erős ököl torkon ütötte, és rögtön hanyatt esett.

fordította: Déri Balázs