Önéletrajzi könyvet vesz kézbe az olvasó. Guy Gilbert 1935-ben született, francia katolikus pap. A könyv vagány címe és borítóképe – amelyen maga a szerző látható – előrevetíti az írás stílusát is. A szerző hátrányos helyzetű fiatalokkal foglalkozik immár évtizedek óta. Célja, hogy szebb jövőbe vetett hitet plántáljon az utcai suhancokba, és egy emberibb világ felé vezesse őket.

Gilbert atya a társadalom perifériájára szorult, Párizs külvárosaiban lakó és segítségre szoruló emberek között dolgozik nap mint nap. Stílusa, életritmusa és temperamentuma is ezekhez a feltételekhez igazodott. Nehéz feladat az övé, mégis vállalta, de vajon milyen indíttatásból? Erről a következőket írja:

„Az a békéért harcoló és nevelő pap, akivé váltam, a háborúban formálódott. A vállvetve folytatott harc megtanított, hogy az emberi jogok védelmének zászlaját sosem szabad levonni. Ebből nem engedek.”

Gilbert Algériában végzett katonai szolgálatot, rengeteg erőszakot és halálesetet látott ezekben az években, míg végül 1960-ban leszerelt.

Hosszú útkeresés után végül papként Párizsba került négy olyan lelkipásztor mellé, akik a külvárost járták. A város peremén farkastörvények uralkodtak, amelyeket először ki kellett ismerni, majd az elfogadás végett látszólag – külsőleg is – beleolvadni abba a környezetbe. Guy Gilbertnek emiatt két „harci” öltözete volt. Az egyik a miseruhája, a másik pedig a bőrdzsekije. Védenceihez hasonult abban is, hogy megnövesztette a haját, átvette szófordulataikat és gyakran motorozott. Ám önmagában sem a szóhasználat, sem az öltözet, a külsőségek utánzása nem volt elegendő ahhoz, hogy elnyerje a tinédzserek tiszteletét.

„Szeretnem kellett őket, és nem akárhogyan. Velük élni olyan, mintha sportolnál. Maratoni kitartás kell hozzá, és főleg az íratlan szabályok ismerete... A reverendától a papi civilig, a civil ruhától a csavargópáncélig könyörtelen, de szép időket éltem át. Egyik időszakot sem tagadom meg. Számomra két időszak közötti valamennyi átmenet jel volt, felszólítás a változásra. Ma két harci viseletem van: a miseruhám és a bőrdzsekim.”

Guy Gilbert prostituált fiatalokkal, trágárul beszélő drogosokkal, munkanélküli, a világban helyüket nem találó fiatalokkal találkozik minden nap. Időnként elkerülhetetlenek a konfrontációk és a tapintatlan kérdések, legyen szó például a papi hivatásról. A lelkipásztor egyik fő feladata, hogy tiszteletet vívjon ki magának, s megtanítsa a durva fiatalokat a saját és mások személyiségének, életének a tiszteletére is. Ehhez azonban kitartásra és rengeteg energiára van szükség.

„Nagyon fontos számomra, hogy kiadhassam magamból a hét során magamba szívott erőszakot. A bumerángelv értelmében ez felszabadít a stressz alól. Pszichológiai és intellektuális szinten ezek az előadások nyugtatóan hatnak rám, és azt is lehetővé teszik, hogy a kérdések és válaszok tükrén keresztül sok mindent megértsek. Tíznaponként eltűnök negyvennyolc órára valamelyik szemlélődő rend kolostorának mélyén, hogy befogjam a szám, és Jézus Krisztusra figyeljek. Mindenekfelett hiszek az ima erejében... Ima nélkül tönkrementem volna. Az imádság nélkülözhetetlen a cselekedetekhez. Az imának köszönhetően a cselekedet alázatossá válik... Imádság nélkül minden merő hajsza volna... Visszavonulok a szerzetesek közé, hogy bekapcsolódjam imáikba, és kérjem tőlük: imádkozzanak, hogy Isten kegyelme őrködjön a csapatom felett...”

A bőrdzsekis papot becsülik a fiatalok és ragaszkodnak hozzá. Ennek titka szerinte az Istennel való bensőséges kapcsolatában és a munkáját segítő közösség erejében rejlik.

„A zsebemben semmi nincs, de a papságom varázslatos erőt jelent, amely anélkül teszi lehetővé ennek az önátadásnak a vállalását, hogy beleszakadnék: ez a ’fortély’ Isten kegyelme. Ez tesz képessé arra, hogy olyan kapcsolatokat alakítsak ki, amelyek intenzitásukra nézve egyszerre közeliek és távoliak... Saját szavaik nyomán megismerem, aztán felajánlom Krisztusnak a fiatalok szenvedését... Bármit hallok és élek át a nap folyamán, azt minden este Istenre bízom. Az alvilágban való tartós jelenlétemnek ez a legelső, nélkülözhetetlen erőforrása.”

Guy Gilbert állítja, egy-egy elkövetett bűn mögött mindig egy elrontott élet áll. Az embertársunkkal való megfelelő kapcsolat kialakítása talán bepillantást enged az illető életútjába, s akkor

„nagyon erős kötelék alakulhat ki köztünk. Az a feladatunk, hogy mellette állva megtaláljuk a remény útját. Az a ragyogó diadal, ha megőrizzük, ami emberi... Országunk az emberi kapcsolatok drámai hiányától szenved. Ez korunk egyik főbűne. Ha egy nap megértjük, hogy minden emberi lény egy fénysugár, akkor leomlanak a korlátok.”

Gilbert atya a következőképpen elmélkedik a papságról:

„a pap alapvetően a láthatatlanság embere. Isten szolgáiként cipeljük magunkban az Urat papságunk karizmája által. A láthatatlanról teszünk tanúságot. Ezen sokkal gyakrabban el kellene gondolkodnunk. Emberek vagyunk, de különös módon Krisztust hordozzuk, hogy másokat is részesítsünk belőle. Ez cölibátusunk rejtett misztériuma. Ha a közösség javán munkálkodunk, a hívek barátsága megadhatja a szolgálatunkhoz szükséges energiát és örömet.”

Guy Gilbert szókimondó önéletírása valós történeteket, szituációkat, konfliktusokkal terhelt beszélgetéseket sorakoztat fel és nehéz sorsokkal, félresiklott életutakkal ismerteti meg az olvasót. Mégis felemelő olvasmányt vesz kezébe, aki kinyitja a könyvet, hiszen a felelősségvállalás, a küzdelem és az istenszeretet hatja át az atya gondolatait, cselekedeteit.

Csuti-Mátyás Zsófia