Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A családról szóló katekézisek sorában ma az imént hallott szöveget használjuk kiindulópontként, amelyben Lukács evangélista a naimi ifjú feltámasztását beszéli el (Lk 7,11–15). Ez egy nagyon megrázó jelenet, azt a Jézust állítja szemünk elé, akinek megesik a szíve a szenvedő emberen – ebben az esetben egy özvegyasszonyon, aki elveszítette egyetlen fiát –, és azt is elénk tárja, hogy Jézusnak van hatalma a halál felett.

A halál megtapasztalása kivétel nélkül minden családot érint. A halál hozzátartozik az élethez, mégis, amikor családi körben jelenik meg, soha nem tűnik természetesnek számunkra. A szülők számára gyermekeiket túlélni különösen is kínzó tapasztalat, mely ellentmond a családi élet értelmét jelentő kapcsolatok elemi természetének. A fiú- vagy lánygyermek elvesztése olyan, mintha megállna az idő: örvény nyílik, mely elnyeli a múltat és a jövőt is. A halál, mely elragadja a kisgyermeket vagy a fiatalt, arcul csapása az elhunythoz kapcsolódó ígéreteknek, a szeretetből fakadó odaadásunknak és áldozatunknak, amelyet örömmel hoztunk meg a belőlünk született életért. Sokszor jönnek szülők a Szent Márta-házba, kisebb-nagyobb gyermekük fényképével, és mondják: „Elment!” Tekintetükről lerí a mély fájdalom. A halál mindig megrendítő, de amikor valakinek a saját fiáról van szó, még mélyebben megrendít minket. Ilyenkor az egész család lebénul és elnémul. Valami hasonlót szenved el az a gyermek is, aki egyedül marad, mert egyik vagy mindkét szülőjét elveszítette. Azt kérdezi: „De hol van apa? Hol van anya?” –„Hát a mennyben” „De miért nem látom?” Ilyen kérdések árulkodnak az egyedül maradt gyermek szívében lévő aggódásról. Az elhagyatottság benne keletkező üressége annál inkább kínzó, mert még elegendő tapasztalata sincs, hogy nevet adjon annak, ami történt. „Mikor jön vissza apa? Mikor jön vissza anya?” Mit felelhetnénk, amikor egy gyermek így szenved? Így jelenik meg a halál a családban.

Ilyen esetekben a halál olyan, mintha fekete lyuk nyílna meg a család életében, amelyre nem tudunk magyarázatot adni. Néha odáig jutunk, hogy Istent hibáztatjuk. Milyen sok ember van – és én megértem őket –, akik megharagszanak Istenre, és káromolják: „Miért vetted el a fiam, a lányom? Isten nincs, nem létezik! Miért tette ezt?” Sokszor érzünk így. De ez a harag olyan szívből fakad, amely tele van fájdalommal: egy fiú- vagy lánygyermek, az apa vagy anya elvesztése nagy fájdalommal jár. Ez rendszeresen megtörténik a családokban.

A fizikai halálnak azonban vannak „tettestársai”, amelyek rosszabbak is nála, ezek pedig a gyűlölet, az irigység, a gőg, a fösvénység, úgy is mondhatnánk: a világ bűne, mely a halált szolgálja és azt még fájdalmasabbá és igazságtalanabbá teszi. Úgy tűnik, a családtagok közötti érzelmek mindenképpen védtelen áldozatai a halál eme segéderőinek, amelyek az ember történelmét kísérik. Gondoljunk csak arra az abszurd „normalitásra”, amellyel – bizonyos alkalmakkor és helyeken – a más emberi lények iránt érzett gyűlölet és közöny a halált borzalmassá tevő eseményeket szít. Az Úr mentsen meg minket, hogy hozzászokjunk ehhez!

Isten népében, Isten Jézusban nekünk ajándékozott együttérzésének kegyelmével, sok család megmutatja tetteivel, hogy nem a halálé az utolsó szó: ez igazi hitből fakadó cselekedet. Valahányszor egy gyászoló – egészen mély gyászban lévő – család erőt nyer ahhoz, hogy megőrizze hitét és a szeretteihez kötő szeretetét, már most meggátolja a halált abban, hogy mindent elragadjon. A halál sötétségével még erősebb szeretetmunkával kell szembenéznünk. „Istenem, világosítsd meg sötétségemet!” – ez az esti liturgia kérése. Az Úr feltámadásának fényében, aki senkit sem hagy magára azok közül, akiket az Atya rábízott, kihúzhatjuk a halál „fullánkját” – ahogyan Szent Pál apostol mondta (1Kor 15,55); megakadályozhatjuk, hogy a halál megmérgezze életünket, hasztalanná tegye érzéseinket és a legsötétebb ürességbe taszítson minket.

Ebben a hitben vigaszt tudunk nyújtani egymásnak, tudjuk, hogy az Úr egyszer s mindenkorra legyőzte a halált. Szeretteink nem tűntek el a semmi sötétjében: a remény biztosít minket, hogy ők Isten jóságos és hatalmas tenyerén vannak. A szeretet erősebb a halálnál. Ezért azt az utat kell járnunk, hogy növekedjünk a szeretetben, megszilárdítsuk azt, és a szeretet megőriz minket egészen addig a napig, amikor Isten letöröl szemünkről minden könnyet, amikor „nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fájdalom” (Jel 21,4). Ha engedjük, hogy ez a hit hordozzon minket, a gyász megtapasztalása erősebbé teheti a családtagok közötti szolidaritást, ismételten nyitottá válhatunk más családok fájdalmára és új testvéri szeretet alakulhat ki olyan családokkal, akik megszületnek és újraszületnek a reményben. A hit épp ezt adja nekünk, azt, hogy megszületünk és újraszületünk a reményben. Szeretném kiemelni a ma hallott evangélium (vö. Lk 7,11–15) utolsó mondatát. Miután Jézus életre kelti azt a fiút, az özvegyasszony fiát, az evangélium azt mondja: „Jézus visszaadta őt anyjának.” Ez a mi reményünk! Minden eltávozott szerettünket visszaadja nekünk az Úr, találkozni fogunk és együtt leszünk majd ismét velük. Ez a remény nem csal meg! Jegyezzük meg jól Jézusnak ezt a mozdulatát: „Jézus visszaadta őt anyjának.” Ezt fogja tenni az Úr minden családtagunkkal, minden szerettünkkel!

Ez a hit megvéd minket a halál nihilista szemléletétől, de a világ hamis vigaszaitól is, hogy a keresztény igazság „ne keveredjen össze különféle hiedelmekkel, ne engedjen sem régi, sem új keletű babonás rítusoknak” (XVI. Benedek pápa: Úrangyala, 2008. november 2.). Manapság arra van szükség, hogy a lelkipásztorok és minden keresztény konkrétabban kifejezze hitének értelmét a gyász családi megtapasztalásakor. Nem kell megtagadni a síráshoz való jogot – sírnunk kell a gyászban –, Jézus is „sírásban tört ki” és „lelke mélyéig zaklatottá vált” az általa különösen szeretett család mélységes gyászát látva (Jn 11,33–37). Főként annak a sok családnak az egyszerű és erős tanúságtételéből meríthetünk erőt, amelyek fel tudták ismerni – a halál kemény átmenetén is – az Úr biztos átmenetelét a megfeszítettségből a feltámadásba, mely a holtak feltámadásának visszavonhatatlan ígéretét hozta magával. Isten szeretetének munkája erősebb a halál munkájánál. Ennek a szeretetnek, épp ennek a szeretetnek kell hitünkkel tevőleges „tettestársaivá” válnunk. Emlékezzünk csak Jézus mozdulatára: „Jézus visszaadta őt anyjának”. Ezt teszi majd minden szerettünkkel, és velünk is, amikor találkozunk, amikor a halál végérvényes vereséget szenved bennünk. Vereséget szenved Jézus keresztjétől! Jézus mindenkit visszaad majd nekünk családunkban!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Vatikáni Sajtóosztály

Fotó: Vatikáni Rádió