Egyrészt bibliai ősszüleinknek, Ádámnak és Évának nevenapja, emlékezete: a karácsonyi misztériumjáték és ünnepi szimbolika forrása.

Másfelől az Ószövetség megváltatlan világából, Adám és Éva örökségéből az új Ádám fogadására, egyúttal a halott természet életre igézésére, a kezdődő új esztendőre, továbbá az emberi megújulásra való előkészület, vigília: archaikus emberi követelményei szerint, de szakrális-liturgikus értelemben is.

Itt említem meg, amire a bibliai szimbolika elemzői nemigen szokták felhívni a figyelmet, hogy Jézus nemcsak mint pásztor, hanem mint juhakol, vagyis mint istálló is szerepel az evangéliumokban, egészen pontosan az akol ajtajaként: Én vagyok a juhoknak ajtaja (Jn 10,7). Sokszorosan beszédes kép ez. Teológiai értelemben az akol az egyházat, azaz a hívek közösségét jelenti, amit a középkori latinban Corpus Christi Mysticumnak, Krisztus Titokzatos Testének is neveztek. Átvitt értelemben Krisztus az az ajtó, amelyen át a lelkek eljutnak Isten országába: senki nem mehet az Atyához, hanem én általam (Jn 14,6). Csillagmitológiai felfogás szerint viszont ez a metafora arra a helyzetre vonatkozik, amikor a Nap a Tejúton tartózkodik: a fordulópontok valamelyikének az ajtajában. Az ajtó, kapu egykor a fordulópontok elterjedt elnevezése volt. A két ős-János szent névünnepe, mint azt már sokszor megírtam, a nevük okán s ezért került a fordulópontok tőszomszédságába a római naptárban: az evangélistáé december 27-ére, a keresztelőé június 24-ére. Latinul ui. ianua ajtót, kaput jelent.

A jelképes juhakolajtó egyben az a nyílás, amelyen át Isten Báránya evilágra jön. Ebben a jelentésében az ajtó már Máriával (a tejúthasadékkal) azonos, legalábbis a későbbi keresztény jelképformáló logika szerint. A jelentés a tejúthasadékban tartózkodó Napról megy át (vagy megy vissza?) magára a tejúthasadékra, s a jelentésátvitel az egyházra vonatkoztatott ház-metaforában megismétlődik. A hívek nem csupán Krisztusban kedves testvérek, hanem Máriában is. Az anyaszentegyház elnevezés ezt fejezi ki.