JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD

JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD hírei

Csíksomlyói gondolatok halottak napjára: A remény pedig nem csal meg...

A gyertyák imbolygó fénye, a virágok szépsége, a Szentírásból vett isteni üzenet, s nem utolsó sorban a földéletből eltávozott szeretteink emléke azt sugallja, hogy csak úgy van értelme földi életünknek, ha reménységünket egyedül az élő Istenbe vetjük, mert aki benne bízik, az sohasem csalatkozik.

„A remény pedig nem csal meg, mert Isten szeretete kiáradt szívünkébe a ránk árasztott Szentlélek által” (Róm 5, 5-11 ) – hallottuk az imént föl olvasott szentleckéből.

Nem minden reményre igaz ez a kijelentés. A mi kisebb vagy nagyobb földi reménykedéseink, igenis rendre megcsalnak, s ilyenkor rendre el is keseredünk, kiábrándulunk, kedv vesztettek leszünk. Csak az a remény nem csal meg, mellyel az élő Istenbe kapaszkodunk, s mellyel azt várjuk, amit Szentlelkével már végbevitt a mi Urunk, Jézus Krisztuson, feltámasztva őt a halálból. Ezt a Lelket a mi szívünkbe is kiárasztotta, s megkezdte bennünk a feltámasztás művét azzal, hogy személyünk középpontját olyan szintre emelte, ahol a halál egy pillanatig sem uralkodhat rajta.

Mélységesen kiábrándítóak és elszomorítóak azok a temetések, ahol a papra csak, mint szertartásmestere van szükség, ahol a gyászolók arcán félelmetes hitetlenség és közöny ül, és látszik, hogy mindent megtesznek, csak nehogy szembe kelljen nézniük saját elmúlásukkal, s azzal, hogy mi lesz a halál után.

Még megdöbbentőbb ez akkor, amikor magukat hívő, kereszténynek nevező személyek viselkednek így. Akik számára a legfontosabb egy temetés alkalmával a felszín, a látszat és nem a ravatalon lévő személy halhatatlan lelke, annak üdvössége. Az ilyennek reményüket csupán a halállal megjelölt dolgokba vetik, s ezzel hallgatólagosan elismerik, hogy többre tartják a halál hatalmát Isten hatalmánál. Az ilyenek valóban szerencsétlenebbek minden embernél.

Éppen ezért az ilyen emberek részéről az Istenre és üzenetére való fogékonyság hiánya feladatot támaszt az elkötelezett keresztény hívekkel szemben: a széles körökben elterjedt reménytelenség ellenére emeljük tekintetünket az égre a legnagyobb gyász és fájdalom közepette is, tegyünk tanúságot a feltámadás és az örök élet hitének erejéről, mely elviselhetővé teszi a legsötétebb gyászt, és reményt keltő fénysugárral az örök hazában beteljesülő reményre ragyog. Mert ha én valóban az Urat vallom Istenemnek, Ábrahám, Izsák és Jákob, Szent István és Szent László Istenét, aki nem a holtak Istene, hanem az élőké, ha él bennem ez a bizonyos csalhatatlan reménység, akkor ennek meg kell látszania mindennapjaimon, feladataim végzésén és a nehézségek, megpróbáltatások, súlyos betegségek, idős kor idején tanúsított viselkedésemen.

Akkor életem jellemzője nem a pesszimizmus, hanem az optimizmus, nem a kétségbeesés, nem az állandó félelem, hanem az Istenre való ráhagyatkozás derűs lelkülete kell hogy legyen.

Az a remény, amely ugyan Istenre hivatkozik, de nem válik életem kis és nagy döntéseinek mozgatójává, nem több ideológiánál, filozófiai eszmefuttatásnál és talán annyit sem ér, mint a becsületesen bevallott reménytelenség.

Az igazi reménység, a halottakat feltámasztó Istenbe vetett reménység átalakítja az ember életét. A Vőlegény érkezésére várakozó jegyes lelkületét formálja ki bennem, aki nem erre a földi életre rendezkedett be csupán, mégis felkészült a várakozás hosszú óráira, amit hasznosan tölt itt a földön. Úgy van itthon e földön, hogy egy percre sem feledi: örök otthon várja a mennyben.

A gyertyák imbolygó fénye, a virágok szépsége, a Szentírásból vett isteni üzenet, s nem utolsó sorban a földéletből eltávozott szeretteink emléke azt sugallja, hogy csak úgy van értelme földi életünknek, ha reménységünket egyedül az élő Istenbe vetjük, mert aki benne bízik, az sohasem csalatkozik.

Bejegyezte: Szilveszter Barát

dátum: 1:00szombat, november 02, 2013

Címkék: