Sokan hangoztatják, hogy a kereszténységnek befogadónak kell lennie, hiszen Krisztus is egy asztalhoz ült a vámosokkal és a bűnösökkel, megbocsátott a házasságtörő asszonynak, hirdette a Mennyei Atya szeretetét minden ember iránt. A nemrégiben meghirdetett szinodális folyamat is – úgy tűnik – ezt a gondolatot erősíti: mindenkit meghallgatni, nagyobb teret adni az Egyházban a világiak, a nők, a szegények hangjának, a bennük levő isteni kegyelemnek, karizmának.

A szinodalitás óriási értéket fogalmaz meg. Az Egyház egyetlen közösség, egy test, amelyben minden tagnak fontos szerepe van. Nemcsak a papokon, szerzeteseken keresztül működik a Szentlélek, hanem minden megkeresztelt emberben jelen van. Fontos őket hallgatni, velük együtt építeni az Egyházat, velük együtt végezni az evangélium hirdetésének küldetését. Erre hív mindannyiunkat Ferenc pápa, és ezt tesszük is sokféle módon a magyar egyházban is. A Szombathelyi Egyházmegyében például rendszeressé tettük a szinodális találkozókat atyákkal, hitoktatókkal, idősekkel, szegényekkel, fiatalokkal.

Lehet azonban a szinodalitást – mint minden mást – félreérteni is. Sokan úgy értik, mintha az Egyház lényegi szerkezete változott volna meg, és mostantól az Egyházban mindennek a demokrácia elvei szerint kellene működnie.

Az Egyház – lényegét tekintve – nem alulról, hanem felülről épül. A Teremtő Isten kezdeményezéséből született, aki megalkotta a világmindenséget, életre hívta az embert, feltárta Önmagát az üdvösség története során, Egyetlen Fiát küldte el közénk.

Az Egyház három fő tevékenysége (igehirdető/prófétai – megszentelő/papi – vezető/pásztori) szintén ezt a fölülről építkező szerkezetet mutatja.

– Az Egyház által hirdetett tanítást nem ember találta ki, hanem odafentről kaptuk, Isten kinyilatkoztatásából. Jézus nem kérdezte meg a tömeget a hegyi beszéd elmondása előtt, hogy mi is a véleményük. A tanítás megőrzését, továbbadását apostolaira bízta: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket megvet, engem vet meg.” (Lk 10,16) „A Szentlélek elvezet majd titeket a teljes igazságra, megtanít titeket mindenre…” (Jn 14,26; 16,13)

– A megszentelés szolgálata is az apostolokon és utódaikon keresztül történik. Az egyházi rend szentsége nélkül nincs Eucharisztia. Az apostolokat nem a nép választotta, hanem Jézus.

– Jézus a tanítványok közösségének vezetését is az apostolokra és utódaikra bízta, azokra, akiket „a Szentlélek rendelt Isten Egyházának pásztorául” (ApCsel 20,28; vö. Lumen gentium 20).

Így például a Niceai Zsinat idején, amikor igen sok keresztény lett Áriusz tanainak követőjévé, a püspöki kollégium, az egyetemes zsinat – amely ezt a fentről jövő krisztusi küldetést és karizmát hordozta – tudta megőrizni az evangélium hiteles tanítását.

Az Egyháznak ez a fentről építkező szerkezete törékeny, könnyen sebezhető. Látjuk például a reformáció évtizedeinek egyházi folyamatai során, hogy egy egyházi mozgalom, amely elszakad a fentről építkező szerkezet (annak minden gyarlósága ellenére is) éltető közösségétől, milyen könnyen elveszít lényeges elemeket a kereszténység által hordozott kincsek közül (pl. Krisztus valóságos jelenlétét az Eucharisztiában; a bűnbánat szentségét; a házasság felbonthatatlanságát; az evangéliumi tanácsok szerinti életet a szerzetesközösségekben). Hasonlóan sérült a keleti ortodox egyházak által hordozott kegyelmi kincs, amikor elszakadtak a péteri szolgálattól, és lassanként önálló nemzeti egyházakká lettek, amelyek csak részben tudják megélni az Egyház egységét.

Ha egyesek a szinodalitást úgy fogják fel, hogy egy parlamenthez hasonló gyűlés szavaz az egyházi tanítás legalapvetőbb kérdéseiről (ahogy ez a német szinodális út során sokszor megtörtént), akkor ez súlyos aggodalomra ad okot. Egy intő jel a sok közül: a müncheni Katolikus Akadémia falait és kápolnáját a genderideológiát reklámozó festmények díszítik (Jézus egy pápamobilra emlékeztető autóból azonos nemű párokat áld meg; három mezítelen férfi ölelgeti egymást; egy kisfiú és egy kislány nemüknek megfelelő ruházatban, majd fordítva – a kisfiú lány ruhában, a lány fiú ruhában). Van miért aggódni.

A befogadás helyes dolog, de nem egészen mindegy, mit is értünk rajta. Egy sejt csak úgy marad élő, ha van sejtfala, ami bizonyos anyagokat beenged, másokat kiszűr. Ugyanígy egy emberi testnek lényeges eleme a bőr, enélkül élő ember elképzelhetetlen. Így van ezzel a kereszténység is. Minden ember felé szeretettel, jóakarattal kell lennünk. A bűnöst, a tévedő embert is szeretnünk kell, de a bűnt, a tévedést nem. Jézus azt mondta, hogy aki nem hallgat a többszöri feddésre, „nem hallgat az egyházra, azt tekintsétek úgy, mintha pogány volna vagy vámos” (Mt 18,14). Ebben a szellemben zárta ki a keresztény közösségből Pál apostol az evangéliummal homlokegyenest ellentétes módon élő személyt (1Kor 5,1–13).

Egy nemzetnek is befogadónak kell lennie. Segítenünk kell a bajbajutottakat, a menekülteket, akik nálunk keresnek menedéket. A Földet Isten minden embernek szánta. Ha bárhol lehetetlenné válik az emberhez méltó élet háborúk, természeti katasztrófák, éhínség vagy más okok miatt, az egész emberiségnek kötelessége, hogy az ott élők, az onnan elmenekülők számára életlehetőséget biztosítson. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egy nemzetnek ne lenne joga és kötelessége megőrizni, ápolni a maga kultúráját, anyanyelvét, életstílusát, értékeit. Joga van nem befogadni olyan meggyőződésű bevándorlókat vagy olyan nagy számú bevándorlót, akik ezt súlyosan veszélyeztetnék. A török hódoltság rettenetes pusztítása tanít minket arra, hogy ezen a téren is van mit féltenünk.

Amikor Szent II. János Pál pápa azt kiáltotta a világnak: „Ne féljetek! Nyissátok ki, tárjátok ki a kapukat…”, akkor nem a korlátlan, mindent kritériumok nélkül befogadni akaró magatartásra buzdított. A mondatot így folytatta: „Nyissátok ki, tárjátok ki a kapukat Krisztus előtt! Nyissátok meg az Ő üdvözítő hatalma előtt az államhatárokat, a gazdasági és politikai rendszerek határait, a kultúra, a fejlődés és a civilizáció széles mezőinek korlátait. Ne féljetek! Krisztus tudja, hogy mi lakik az emberben. De egyedül Ő tudja ezt!”

Az a befogadás, amire a szent pápa buzdított, elsősorban Krisztus befogadását jelentette. Manapság sokan sajnos a minden eszmét válogatás nélkül elfogadás kötelezettségét (a tolerancia diktatúráját) értik a befogadás alatt.

Egyházunknak égetően nagy szüksége van lelki megújulásra, szentekre, hitelességre, sugárzó és vonzó közösségekre, családokra, Istennek szentelt személyekre. Ennek a megújulásnak legfőbb lépése, ha befogadjuk Krisztust, ha kitárjuk előtte az életünk, a társadalmaink kapuját. „Ne féljetek! Nyissátok ki, tárjátok ki a kapukat Krisztus előtt!”

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír