„Vallásos családban nőttem fel. Négyen vagyunk testvérek, fiúk, és valahogy mindig ott lebegett a családban a vágy, hogy egyikünkből pap legyen. A testvéreim a budapesti Piarista Gimnáziumban tanultak, én a kecskemétiben. Aztán édesapám szívrohamot kapott, egy balatonfüredi szanatóriumba ment kezelésre, elmentünk vele, ott újabb szívroham következett. Akkor felkerestem egy helyi templomot, ott megfogadtam a jó Istennek, hogy ha édesapám meggyógyul, a papi hivatást választom. Édesapám ugyan ezt már nem élte túl, Isten viszont utána elhívott arra, hogy megtartsam az ígéretem. (...) akkor sem úgy éreztem, hogy örökre elveszítettem az egyik szülőmet. Nyilván fájt a veszteség, de akkor is hittem a viszontlátásban, és talán éppen a halála volt az, ami segített dönteni a hivatásválasztás kérdésében.”

„Kecskeméten (...) apám helyett apáim voltak a tanárok, szerzetesek. A tanításuk, a gimnáziumban az esti imádságok, a közös lelki programok meghatározóak voltak számomra. Amikor érettségiztem, Szegő tanár úr finoman irányított a szeminárium felé, de a bátyáim inkább azt javasolták, hogy a kollégiumból ne a szeminárium védőburkába menjek tovább. Két alternatíva állt előttem: a tanítóképző és a teológia. 1986-ban Budapesten még nem volt olyan teológiai képzés, mint napjainkban, a Központi Szemináriumhoz tartozó teológiai oktatást úgy nevezték civil körökben, hogy Hittudományi Akadémia... Jelentkeztem a teológiára, egy évig tanultam ott, de már akkor is éreztem, hogy inkább a szerzetesi hivatás az én utam, viszont 1986-ban még álmodni sem lehetett arról, hogy a szerzetesi közösségek újrainduljanak. (...) az egyik jóbarátom finom, de elég határozott unszolására jelentkeztem a győri szemináriumba; a második teológiai évemet ott kezdtem már.

A szerzetesség gondolata ott volt a fejemben, de az idők, a körülmények még nem voltak megfelelőek arra, hogy azt válasszam, így egyházmegyei papnak készültem... Másodév után elvittek katonának, 1988–89-ben voltam katona, a szellemi váltás épp ekkor történt. A rendszerváltás után pedig újra előbukkantak a szerzetesközösségek. Amikor visszamentem a győri szemináriumba, már azzal az elhatározással tettem, hogy szerzetes leszek, csak még nem tudtam, hogy melyik rend tagja lennék. Erről akkoriban még csak a szeminárium lelkiigazgatójának beszéltem. Csak ezután indult a keresés.”

„Tövisen volt egy évfordulós ünnepség (a tövisi templom valamikor pálos kolostor volt), ahol előadást kellett tartanom a pálosokról, ott volt Jakubinyi György érsek is. Nem sokkal azután, hogy mi hazamentünk Magyarországra, az érsek írt egy levelet nekünk, amiben meghívta a rendet Erdélybe, Székelyföldre. 2006-ban, az akkori tartományfőnökkel, Borsos József atyával eljöttünk Székelyföldre: körbejártuk azokat a helyeket, amelyek esetlegesen szóba jöhettek volna. Hargitafürdő akkor még ezen a listán nem is szerepelt. 2008-ban tartományfőnök lettem, ez a kérdés a háttérbe szorult... 2010 tájékán keresett meg Darvas Kozma József atya, hogy szeretne egy könyvet kiadni a pálosokról, (...) a Bánságban, Erdélyben, Kárpátalján, Partiumban működött pálos közösségekről szóló kötetet publikált. A kötet nyomán fogalmazódott meg benne a gondolat, hogy mi lenne, ha egy kis pálos közösség Hargitafürdőre telepedne. 2013-ban jöttünk háztűznézőbe két hónapra, utána a lengyel generális atya és a magyarországi tartomány jóváhagyásával elindult a letelepedés.

(...) korábban is rengeteget jártam Székelyföldre, voltak már itt ismerőseim, barátaim, de teljesen más, amikor az ember turistaként vagy zarándokként látogat el ide, s megint más, amikor itt kell élni. Beletelt egy-két évbe, amíg hozzászoktam.

Rájöttem, hogy nem arra kell vágynom, amit megálmodtam, hanem szeretnem és becsülnöm kell azt, ami adott itt.

Ez a felismerés időbe telt, de utána könnyebb lett a szolgálat. Meg kellett szokni, hogy más a mentalitása az embereknek. A székely ember szóhasználatát is meg kell szokni, ahogyan meg kellett tanulni egy másik ország adminisztrációját. Voltak, vannak kihívások, másrészt viszont rengeteg szépsége is van a székelyföldi szolgálatnak, hiszen a helyiek ragaszkodása, hite példaértékű, és sokszor erősebb tud lenni, mint egy anyaországié.”

„Azokat a közösségeket, csoportokat kell erősíteni, amelyekben még él a meggyőződés az Úr Jézus iránti szeretet, ragaszkodás, a család értékei iránt. Azokat az embereket kell erősítenünk, akik ezt a fajta mentalitást a sajátjuknak érzik, és ezért tesznek is, hogy ha valami éppen körülöttünk omladozik, mindig legyen, amire alapozva újra építhetünk. (...)

Nekünk, keresztényeknek a legnagyobb ajándék az, hogy Isten itt van köztünk az Oltáriszentségben, és a szentmise a legnagyobb érték.

Sajnos napjainkban a szentmisét sokan már nem érzik annyira sajátjuknak, egyfajta megszokássá vált inkább; a formalitásokról, a megjelenésről, a szép öltözékről szól. Ha a pap jól beszél, akkor esetleg elégedetten térnek haza, mert szép volt a prédikáció. Sokan figyelmen kívül hagyják, hogy Jézus jelenléte a legfontosabb. (...) Fontos és el kell mondani, hogy mit jelent Jézus Krisztus valóságos jelenléte az Oltáriszentségben, de el kell mondani azt is, hogy mindezt hogyan tudom beépíteni a mindennapjaimba. Nagyon fontos lenne felismernünk, megtanulnunk ezt a fajta emberközeli kommunikációt. Így tudunk megszólítani olyan embereket is, akik esetleg már távolodnak az Egyháztól. Mernünk kell új módon megszólalni.”

„...a pálosok szellemisége a remeteségből fakad (...)

A remeteség az emberi lélek nagy laboratóriuma, amely megmutatja, hogy milyen elmozdulások vannak az emberi érzésvilágban: hogyan teszünk különbséget jó és rossz gondolatok között, hogyan ismerjük fel a kísértést az életünkben, hogyan találjuk meg a helyes utat.

A remeték ebben éltek, és ennek a hagyománynak az őrzői a pálosok, ami azt is jelenti, hogy minden korban, időben – ahogyan az a szabályzatunkban is szerepel: az idők jeleire figyelve – igyekeznek ezt megélni. A középkorban visszavonultabban éltek szerzetes elődeink, elsősorban imádságra figyelve, a kolostorokban lehetett őket felkeresni, belső utakon igyekeztek útmutatást találni; a barokk korban már iskoláik voltak, részeseivé váltak különböző művészeteknek, ahová próbálták beleoltani a kereszténység kincseit. A jelenkorban a lelkipásztori munka nagyon előtérbe került...”

„2020-ban Boldog Özsébre emlékeztünk, aminek apropóján a magyar állam a pálosokkal közös szervezésben meghirdetett egy pályázatot. Ez tette lehetővé, hogy építhessünk itt fent, a Hargitán egy új pálos kolostort, amely mások csendes lelki elvonulására is lehetőséget nyújt majd. A tetőszerkezet kész, a nyílásszárók is be vannak szerelve, a fűtés is nemsokára üzemelni fog, de még rengeteg munka van hátra, jövő év (2023 – a szerk.) augusztusában talán már használatba tudjuk venni.”

Az interjút teljes terjedelmében ITT olvashatják.

Forrás: romkat.ro

Fotó: Merényi Zita (archív);  Bátor Botond Facebook-oldala; Soltész Miklós Facebook-oldala

Magyar Kurír