Varga László fontos kérdésnek tartja, hogy papként milyen a kapcsolata a szexualitással. A katolikus plébános figyelmeztet: „Aki azt állítja, hogy ezen a területen nincs bűne, az vagy vak, vagy nem ismeri az Istent. Ha pedig van bűnünk, betegek vagyunk. Ha betegek vagyunk, akkor gyógyulnunk kell!” Varga László atya szerint segíteni kell a papot mint férfit és a nőt abban, hogy a saját nemiségüket beépíthessék az őszinte szeretetbe, és ezáltal kinyíljanak egy igazi kapcsolat és egység felé, amint ezt Jézus és a szamáriai asszony találkozásában (Jn 4) szemlélhetjük. Krisztusnak itt is egyetlen dolog a fontos, mint mindig: az Atya dicsősége és az asszony részesedése ebből a dicsőségből. Jézus tudatosítja az asszonnyal, hogy ő a Szentlélek temploma, „benne van az éltető víz, tudatosítja ezáltal, hogy kicsoda is ő (bűnös). Ez a feltétele a szabadulásnak.”

Kőrösiné Merkl Hilda rámutat: a hely, az időpont, a tény, hogy Jézus egyedül van, arra utalnak, hogy készült erre a találkozóra. Tudja, hogy ki ez az asszony, és azt is, hogy kirekesztett. Jézus a nő kirekesztőinek a veséjébe is lát, az asszony által nekik is üzen. Szomja csillapítására vizet kér az asszonytól, de látja annak szomját, azaz vágyát a szeretetre, a megtérésre, az elfogadottságra, az emberi bánásmódra, az erkölcsös életre. „Az asszony szomjúsága sokkal kínzóbb, mint Jézus szomjúsága a tikkasztó hőségben. Jézus csillapítani akarja az asszony szíve mélyén élő vágyat, tiszta lapot ad neki, az újrakezdés esélyét, és rábízza az örömhír terjesztését, ami istenemberi küldetésének célja.”

Magyar Balázs felhívja a figyelmet, hogy itt nem ismerkedésről, klasszikus férfi-női kapcsolat kezdetéről van szó, hanem gyógyító beszélgetésről, és „nagyon jó látni azt, hogy sehol egy vád, számonkérés, ítélet. Csak egy nyitó kérdés, befogadó pillantás.” Az orvos-pszichiáter lényeges momentumnak nevezi, hogy Jézus már a hatodik férfi az asszony életében, de ilyen rendkívüli személyiség még soha nem beszélt vele, s ez a nőt bizalommal tölti el, érzi, hogy Jézus segíteni akar neki. Magyar Balázs szerint ezzel a magatartással Jézus a papoknak is tanít, és fölteszi a kérdést: „Nem lehet, hogy a pap gyakran ott rontja el, hogy előbb akarja birtokolni, hatása alá vonni a nőt, csak utána tanítani? Nem lehet, hogy a nők előbb akarják próbára tenni a papot, mint Jézust látni benne?”

Varga László azt a kényes kérdést is felveti, hogy mit tegyen egy pap, ha beleszeret egy nőbe? Ilyenkor könnyen háttérbe szorul a lelki és a spirituális oldal, és önigazolásként csak a pszichológiai, szociológiai érvekre támaszkodik. A segítség ilyenkor az Istentől való függés tudatosítása lehet, vagyis a papnak szem előtt kell tartania azt, amit Pál apostol írt: „Semmi sem szakíthat el minket Krisztus szeretetétől…” (Róm 8,35; 38-39) „Élek én, már de nem én, hanem Krisztus él bennem!” (Gal 2,20) „Ha megsebződtünk, akkor a gyógyuláshoz vezető út első lépése a Krisztussal való kapcsolatunk helyreállítása” – írja Varga László. A papoknak is meg kell tanulniuk, hogy felismerjék Isten hangját a sok közül. „Naponta olvasni, elmélkedni a Szentírást, nem prédikációs készületként, hanem szeretetből, arra vágyakozva, hogy megismerjük és felismerjük Kedvesünk hangját… Ahhoz, hogy mit tenne Jézus a helyünkben, akinek a személyében állunk a világban, tudnunk kell, hogy mit tett és mit nem tett.” 

Mária és Márta történetén (Lk 10,38–42) elmélkedve Kőrösiné Merkl Hilda tényként állapítja meg, hogy a mai embernek ritkán van „ideje” Jézus lábához ülni, imádkozni, csendben lenni, egyáltalán gondolkozni. Ebben mindannyian hasonlítunk Máriára.

Varga László atya Kalkuttai Boldog Teréz intelmeit tartja követendőnek a helyes sorrendet illetően: „hallgatás, ima, hit, szolgálat, szeretet, béke.” A szemlélődésben pedig felfedezzük, hogy Isten „sokkal jobban szeret minket, mint mi magunkat.” 

Kapcsolódva ehhez, Magyar Balázs hangsúlyozza: bármikor bármelyikünk az Úr lábához ülhet, de ehhez lejjebb kell adnunk az Eeónkból, el kell felejtenünk én-központúságunkat: „Őt hallgatni. Őrá figyelni mindig. De szépen is hangzik, és milyen nehéz ez. Hiszen még egymás mellé sem merünk ülni, egymás lábát sem közelítjük.”

A kereszt tövében evangéliumi jelenetet (Jn 19,25–27) elemezve Varga László azt fejtegeti, hogy sokan várnak Istentől vigasztalást, de csak a világ végén, amikor az Úr igazságot szolgáltat választottjainak. „Elfelejtik, hogy Isten már itt és most kész megvigasztalni bennünket, mert Jézus nemcsak meghalt, hanem fel is támadt, és ma is nekünk szeretné ajándékozni Isten országának boldogságát!”

Kőrösiné Merkl Hilda szerint kereszt nélkül különös absztrakció lenne a kereszténység, s ez természetesen Isten kiválasztott szolgájára, a papra is érvényes. „Szolgálata nehéz és valóban kereszt, valódi meghalás sok profán dolog számára, melyek közül a világ szemében a szexualitás a legnagyobb.” A „Jöjj és kövess engem!” jézusi felszólítás azonban nem megfosztás a világi örömöktől, hanem egyedülálló lehetőség. „Az erre kimondott igenre a megfelelő válasz az Istentől érkezik és soha nem marad el.” Ám a világi hívőnek is fontos, „lelkiismereti kötelessége közösséggé válni a papok számára!”

Magyar Balázs felidézi: Varga László hét évig gondozott mozgássérülteket, majd súlyosan beteg édesapját is magához vette. Istentől megkapta mindehhez az „extra-prémium energiát.”

Kereszt és feltámadás természetes összetartozásáról Varga László így fogalmaz:: „Krisztus bennünk való jelenlétének köszönheti mind a mai napig az Egyház az életét. A Föltámadottat is sebhelyek és szegek nyomai jellemzik. Neki köszönheti az Egyház az emberségét, még akkor is, ha gyenge és sebzett. Ez a mindennapokat betöltő valóság, amit Mária és a szentek élete tár elénk. Ők maradnak a legfontosabb példa arra is, mit is jelent szenvedni az Isten igazságosságáért.”

A katolikus lelkipásztor arra is felhívja a figyelmet, hogy Krisztus igaz követőinek – egyházi és világi személyeknek egyaránt – reálisan számolniuk kell azzal, hogy a politikai rendszerektől függetlenül mindig valamilyen mértékű üldöztetésben lesz részük, ugyanis „akiket betöltött az Isten országának békéje, igazságossága és öröme, az erről soha nem akar hallgatni, és kész az ellenségét is szeretni. Ez pedig minden időben zavaró, üldözendő, különösen olyan társadalmakban, ahol ellenségképeket gyártanak, és azokat kötelező elfogadni” (Kairosz Kiadó, 2013).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír