Az előadások középpontjában a hazaszeretet szakrális megalapozottsága, megrendítően szép példái és a Kárpát-medencében élő népek, nemzetiségek, nemzetek ősi eredetű összetartozása állott, amely a XIX. század második felében kezdett megbomlani, majd az első világháború után a különböző nemzetiségeket is egyesítő magyar állam trianoni tragédiájához vezetett. Mindkét előadásból kicsendült, hogy amit területileg elveszett Trianonban nemzetünk, hinnünk kell benne, hogy megteremthetjük még lelkiekben, s ebben segítségünkre lehetnek elődeink hősi példái, paraszti kultúránk alkotásai.

Limbacher Gábor, aki a szakrális néprajz kutatója, a népi vallásosság, a népi iparművészet területéről hozott példáival szemléltette, hogy hosszú századokon át egy sajátos hazafias és szakrális összetartozás-tudat tükröződött magyarok és velünk élő nemzetiségiek között. Többek között bemutatott egy XIX. századi fafaragványt, amelyet egy pásztor készített és egy pad háttámláját díszítette vele. Ezen az 1848/49-es szabadságharcra emlékeztetőként egy lovas huszár alakja látható, s mellette megörökítette a mester az emberi megélhetéséhez, életvitelhez szorosan hozzátartozó állatokat, de a faragványon feltűnnek az ősi egyenlő szárú keresztek is, valamint két szív az égi és földi szeretet jelképeként, s mindezeket közrefogják szimbolikus kozmikus jegyek: a csillagok, a Hold… Ezek a motívumok nemcsak a magyarok, hanem a nemzetiségiek népi alkotásain is megtalálhatók a hungarus-tudat jeleként. Ezeknek az ábrázolásoknak védelmi célja is volt persze, mutatott rá. Példaként mutatta azt a festményt, amelyen egy korabeli istálló kapujában áll Szent István, annak kifejezéseként, hogy a szent király védelmezi majd az állatokat a rontástól, a betegségektől.  A középkori, koraújkori gazdasági épületek ajtaját napsugarasra díszítették, mert a Nap az Isten szimbóluma, s így védték értékeiket. Ez volt a „mennyei életbiztosítás”. Szent István végrendeletét is idézte, melyből kitűnik, hogy ország-felajánlásában nemcsak a fejedelmekkel, urakkal, hanem az „alávetettekkel” egyetemben ajánlotta „Szíz Máriának” oltalma alá a magyar hazát. Ezzel kifejezte: számára a földi ország is mennyei jelentőségű, nemcsak a nemeseké, hanem a szegényeké is, akik a „bódogok” a krisztusi szemlélet alapján. A magyarsághoz tartozónak tekintette magát ebben az időben a magyar földön élő valamennyi nemzetiség is, integrálódtak a nemzetbe, miközben saját kultúrájukat is gyakorolták. Ugyanakkor sokáig élt az a hit és hagyomány a Kárpát-medencében élő valamennyi nép és nemzet közösségében, hogy Szent István valamennyi itt élőnek királya, hiszen ő térítette meg e föld valamennyi népét. Szólt az ősi nemzetfelfogásról is, amely egy közös mondában is szerepel, miszerint valamennyi együtt élő nép a Kárpát-medencében  közös ősöktől származik, közös a múltja, közösek szokásai s közös a nyelve, tehát Isten is úgy rendelte, hogy összetartozzanak.   Ez a szakrális nemzetszemlélet és hazaszeretet évszázadokon át nemzetünkben éltető erő volt, s talán van rá esélyünk, hogy átvészeli azt a modern nemzeti időszakot, amely a XIX. századi polgárosodás szülötte, fejezte ki reményét az előadó. A történelmi visszatekintésben végül Trianon traumájának, nemzettudat-hasadásának témáját is szemléltette egykorú népi alkotásokon. Bemutatta, hogy az évszázados együttélés és összetartozás-tudat nyomán a német nemzetiségű, a szlovák, a horvát és a többi népcsoport népművészetében hogyan jelenik meg még sokáig a nemzetvesztés fájdalma, a magyar nemzeti trikolor színei, a magyar ősi címer, a Szent Korona.

Rainer Pál előadásában az első világháborúban a Monarchia katonáiként résztvevő gyalogos csapatok helytállásáról tartott vetített képekkel illusztrált élményszerű előadást, azt mutatva be elsősorban, hogy a hazaszeretet mekkora áldozatokra tette képessé a gyakran félig még gyermek katonákat a súlyos próbákkal terhes harcokban, a hó, a fagy, a heteken át átnedvesedett ruházatban való hadimunka gyötrelmei között. A ma már országhatárokon túlra nyúló Zemplén megye északi részén fekvő Homonna, Mezőlaborc térségébe, és a galíciai vidékre vezette el hallgatóságát, amely fontos hadiesemények helyszíne volt 1914-őszétől 1915 tavaszáig. Pár éve több alkalommal tett zarándokutat e vidékre, hogy a veszprémi 31. számú honvédgyalogezred és főhadnagy nagyapja nyomába eredjen e vidéken. Megrendítő képeken mutatta be, hogy egyes helyszíneken szinte teljesen eltűntek települések a térképekről mára, csak a hagyományőrzők által emelt neves és névtelen elesett hősök katonai temetői jelzik a történelem viszontagságos időszakát. Közben templomokat is bemutatott, például Smolnikban Szent Miklós templomát, amelyben bizonyára a katonák is megfordulhattak a nehéz időkben.  Chryszczatej hegyén pedig megtalálták barátaival azt a vaskeresztet, amelyen tábla jelzi, hogy Karol Wojtyla, azaz Boldog II. János Pál pápa is még papi szolgálata kezdetén egy alkalommal megfordult itt 1952-ben.

Toldi Éva/Magyar Kurír