Ravennában született, 951 körül, az Onesti hercegi családban. Ifjúkora, hasonlóan a többi nemes ifjúhoz, világi örömökkel, játékkal, lovaglással, vadászattal telt; könnyű és fényűző életet élt. Húszéves volt, amikor apja, Sergius és néhány rokona között birtokviszály tört ki, amelyet fegyverrel döntöttek el. Romualdnak végig kellett néznie, ahogyan atyja megöli ellenfelét. Az esemény nagyon megrázta Romualdot, s miután apja megtagadta a vezeklést, fia negyvennapos böjtre és vezeklésre a közeli S. Apollinare in Classe-kolostorba vonult. Később atyja is szerzetes lett.

Romuald egy laikus testvér biztatására, hosszú önvizsgálat után bencés szerzetes lett, szíve azonban a remeteség iránt vonzódott. Elöljárója engedélyével kivonult a kolostorból, és egy elhagyott szigetre vonult. Később társak is csatlakoztak hozzá, akiket nagy türelemmel és megértéssel vezetett az önmegtagadás és vezeklés rejtelmeibe. Többfelé épített kis kolostort a remeteélet magánya céljára. Ennek az időszaknak szerzetesi hibái ellen küzdött , de a saját tökéletlenségei ellen is eredményesen küzdött az erények gyakorlásával.

A remetéből állítólag olyan vonzerő áradt, amelynek senki sem tudott ellenállni, így püspöke azt tanácsolta neki, hogy ne zárkózzék be, hanem mindig menjen oda, ahol a legtöbb lelket meg tudja téríteni. Ezért választotta a vándoréletet, hogy a maga módján szolgálja Istent, és segítsen az embereken. Hamarosan nagy tekintélyre tett szert; a velencei dózsét, I. Orseolo Pétert is rávette, hogy hagyja el világi életét, és álljon ő is szerzetesnek. Orseolo Péter Barcelona mellett Romualddal és Marinusszal Cuxai Szent Mihály kolostora mellett remeteközösséget hozott létre.

Az általa alapított Val di Castro közösségben halt meg 1027 körül. Ünnepe halála napjára, június 19-ére került. Életrajzírója, Damjáni Szent Péter szerint 120 éves korában hunyt el, mások szerint 75 éves volt. Földi maradványai Fabrianoban nyugszanak. A források szerint teste még öt évvel később is romlatlan állapotban volt, így Róma engedélyezte szentként való tiszteletét.

Romuald három keresztényi tradíciót ötvözött szerzetesi-remetei gyakorlatában: Szent Apollinaris monostorának a cluny-i reformokat követő bencés, Marinusnak az ír kereszténységből származó remete, illetve a helyi ibér tradíciókat ötvözte össze új tanításban, és hozott létre új szerzetesrendet, a kamaldulit. Az új rend jellegzetessége, hogy egyesíti a kontemplációra, elmélkedésre lehetőséget adó remeteélet elszigeteltségét a bencés regula által előírt közösségi életformával. A szerzetesek eleinte közösen is tevékenykedtek, majd visszavonultak cellaházaikba. Idővel azonban a cellaházakba való visszavonultságban töltött elmélkedés töltötte ki leginkább az életüket.

Fehér csuhájuk miatt fehér barátoknak, fehér bencéseknek is nevezték a kamalduliakat. A kamalduliak ruházata egyszerű, fehér kámzsa széles skapuláréval; lábukon sarut viseltek (a majkiak csizmát hordtak). Hajukat rövidre vágták, fejük tetejét kiborotválták, hosszú szakállt viseltek. Étkezésük szegényes, főleg növényekkel táplálkoztak, halat hetente kétszer ettek, az év nagy részében böjtöltek, húst és bort nem fogyasztottak. Magányukat a kertet körülvevő magas fal biztosította, ha valamire szükségük volt, azt írásban közölhették az őket naponta ellátó, külön erre a feladatra felszentelt szerzetesekkel.

Az önfenntartó rendben az lehetett szerzetes, akit a hároméves próbaidő után az apát érettnek nyilvánított az egész életen át tartó magányra és hallgatásra. Aki nem állta ki a szigorú próbatételeket, csak fel nem szentelt laikus barát (fráter) lehetett, aki a szerzetesrend gazdálkodásával – halászattal, földműveléssel – foglalkozott, valamint ellenőrizte, hogy nem beteg-e valamelyik remete.

A szerzetesek szegénységet, tisztaságot, engedelmességet és némaságot fogadtak, így a népnyelv néma barátoknak is nevezi őket. A kamalduli rendben a hallgatási fogadalom azt jelentette, hogy a szerzetes a naponta előírt kötelező imákat és saját imáit hangosan mondhatta el, de a nap többi részében tartózkodnia kellett a másokkal való kapcsolattartástól, főként a beszédtől. Beszélniük a perjel engedélyével, évente két alkalommal, három-három napot lehetett, állítólag többen ilyenkor már meg sem tudtak szólalni, mert elsorvadtak a hangszálaik.

A kiválasztott egy elkerített házban lakott – ilyen épületek találhatók Majkon is –, és bár cellaházaknak nevezzük ezeket, mindegyik körülbelül 80 négyzetméteres. Külön-külön elmélkedtek kis házaikban, tudományokkal és művészetekkel foglalkoztak. Cellaházuk telkét is csak engedéllyel hagyhatták el. A remeteház alapterületével megegyező nagyságú zárt kertre nyílik. A szerzetesek napközben kertjeikben gyümölcsöt, zöldségféléket, gyógynövényeket termesztettek, vagy kézműves-tevékenységet (fafaragás, festés, fazekasság) folytattak. A termények egy részét a remeteség területén található gyógyszertárban dolgozták fel.

Magyarországra a XVII. században telepedtek be, leghíresebb hazai kolostoruk Majkon található. E magyarországi településen a középkorban a premontrei rend prépostsága állt, amelyet 1235-ben alapított a területen birtokos Csák nemzetség. A régészeti adatok szerint óriási háromhajós, kéttornyos temploma volt, amelynek déli oldalához csatlakozott a kolostor. A virágzó szerzetesi életet először a tatárjárás zavarta meg, majd a prépostság a török hódítással szűnt meg: Majk csatatér is lehetett, hiszen a XIX. század elején sok magyar és török fegyvert, illetve emberi maradványokat is találtak, amikor a kastély zöldségeskertjét kialakították.

Számos tulajdonosváltás után gróf Esterházy József, Oroszlánkő földesura 1727-ben vásárolta meg az uradalmat, szlovák és német telepeseket telepített Majkra, és idecsalogatta a kamalduli szerzeteseket is; igen jó ajánlattal, cserébe a remeteség felépítésére és évente 157 mise megtartására kötelezve őket. Az építkezés több mint 30 éven át tartott; az eredeti terveknek csak egy része valósult meg: a 20 cellaházból csak 17 készült el, és nem is mindegyiknek volt lakója – a kolostor megszűnésének évében, 1782-ben csak 15 remete lakott itt.

Magyar Kurír