Vertse Márta – Vatikán

Cantalamessa atya harmadik elmélkedését János evangéliumából vett szakaszhoz fűzte, amely Jézus végső rendelkezését beszéli el (Jn 19,25-27). „Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére Mária, aki Kleofás felesége volt, és Mária Magdolna. Mikor Jézus látta, hogy ott áll anyja és szeretett tanítványa, így szólt anyjához: „Asszony, nézd, ő a te fiad!” Aztán a tanítványhoz fordult: „Nézd, ő a te anyád!” Attól az órától fogva házába fogadta őt a tanítvány”. A Pápai Ház szónoka a szakasznak csak az első sorait elemezte, követve Máriát a húsvéti titokban, ez alkalommal a Kálvárián betöltött szerepéről elmélkedve.

Ha a Kálvárián, Jézus keresztje mellett ott volt Anyja, akkor ez azt jelenti, hogy Mária Jeruzsálemben volt azokban a napokban és jelen volt minden eseményen: ott volt, amikor azt kiáltozták, hogy „Barabást, ne ezt!”, jelen volt az Ecce homo kijelentésnél, látta, amint a húsából való húst megkorbácsolták, amint vérzett Fia teste, amikor töviskoszorút helyeztek rá, látta őt félmeztelenül a tömeg előtt, látta vonaglását, a haláltusáját a kereszten. Hallotta a kalapácsütéseket és a gyalázásokat, látta, amikor a katonák megosztották Jézus ruháit és tunikáját, amelyet talán éppen ő, az Anyja szőtt. Jézus keresztje mellett anyjának nővére, Mária, aki Kleofás felesége volt és Mária Magdolna is, tehát Mária nem volt egyedül, de ő Jézus anyja volt, és ez teljesen más helyzet elé állította a többi asszonyéhoz képest. Tőle az Úr valami nagyon nehezet kért, mégpedig azt, hogy bocsásson meg. Amikor hallotta, hogy Fia fölkiáltott: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit tesznek” (Lk 23,34), megértette, hogy mit várt tőle a mennyei Atya: hogy ő is ezt mondja szívében, ugyanezekkel a szavakkal, és Mária megbocsátott.

Ha Máriát is érhette kísértés, mint Jézust a pusztában, akkor ez a kereszt tövében történhetett meg. Mélységes és fájdalmas kísértés volt, éppen Jézus miatt. Mária hitt az ígéreteknek, hitte, hogy Jézus volt a Messiás, Isten Fia; tudta, hogy ha Jézus kérte volna, akkor az Atya „rögtön tizenkét ezred angyalnál is többet” bocsátott volna rendelkezésére (vö. Mt 26,53). De Mária látja, hogy Jézus nem tesz semmit. Ha megszabadítaná magát a keresztről, akkor Máriát is megszabadítaná a rettenetes fájdalomtól. Mária azonban nem kiáltja, hogy „szállj le a keresztről; szabadítsd meg magad és engem!”, vagy: „Fiam, te, aki olyan sok embert megmentettél, most miért nem mented meg magad?”. Emberileg minden oka meglenne Máriának, hogy ezt kiáltsa Istennek, Jeremiás prófétához hasonlóan: „Rászedtél, Uram! S én hagytam, hogy rászedj” (vö. Jer 20,7) és elmeneküljön. Mária azonban ott maradt a keresztnél, csöndben állva és ezáltal egészen különleges módon a hit vértanújává, Fia révén az Istenbe vetett bizalom legmagasabb rendű tanújává vált. 

A Fia áldozatával egyesülő Máriáról alkotott képet lényegre törően és ünnepélyesen fejezi ki egy zsinati dokumentum – idézett a Lumen gentium k. dogmatikus konstitúcióból P. Cantalamessa: „Így maga a Boldogságos Szűz is a hit zarándokútját járta, Fiával való egybetartozását hűségesen vállalta egészen a keresztig, mely alatt az isteni terv szerint ott állt (vö. Jn 19,25), meggyötört szíve eggyé forrt a szenvedésben Egyszülöttjével, akinek áldozatához anyai lélekkel csatlakozott, szeretetből beleegyezve a tőle született áldozati Bárány föláldozásába” (58.)

Mária tehát nem pusztán fizikai és földrajzi értelemben állt Jézus „keresztje mellett”, hanem spirituális értelemben is. Egyesült Jézus keresztjével, vele együtt szenvedett, mint minden anya. Jézus ember is volt; és mint ember, ebben a pillanatban mindenki számára egy fiú, akit az anyja jelenlétében végeztek ki. Jézus már nem mondja azt, amit a kánai menyegzőn mondott: „Még nem jött el az én órám” (Jn 2,4). Most már elérkezett az „órája”. Ezekben a végzetes pillanatokban, amelyekben az Atya is titokzatos módon elfordítja tekintetét, Jézus csak az anya tekintetében kereshet menedéket és vigaszt.

Követve vezérelvünket, miszerint Mária az egyház alakja és tükörképe, előképe  és  példaképe, fel kell tennünk a kérdést: mit akart az egyháznak mondani a Szentlélek, amikor elrendelte, hogy az Írásokban le legyen rögzítve Mária jelenléte Krisztus keresztje mellett? Ebben az esetben is, maga Isten Szava az, amely megjelöli a Máriától az Egyházhoz vezető átmenetet és megmondja, hogy mit kell tennie minden hívőnek, hogy kövesse példáját: „Jézus keresztje mellett állt anyja, Mária és mellette a szeretett tanítvány”. A hírben benne van a buzdítás (parenesi) is. Ami azon a napon történt, megjelöli azt, aminek minden nap meg kell történnie: Mária mellett kell állnunk Jézus keresztje tövében, mint ahogy ezt a szeretett tanítvány tette. Két dolog rejtőzik ebben a mondatban: az első, hogy a „kereszt mellett” kell állnunk, és a második, hogy „Jézus” keresztje mellett kell állnunk. Két különböző, de egymástól elválaszthatatlan dologról van szó – magyarázta a Pápai Ház szónoka.

Ezek a szavak azt mondják nekünk, hogy az első, minden másnál legfontosabb az, hogy ne csak általában álljunk a kereszt mellé, hanem „Jézus” keresztje mellett kell állnunk. Vagyis nem elég, hogy szenvedünk, nem az számít, hogy saját keresztünket hordozzuk, hanem az a fontos, hogy higgyünk és így Krisztus szenvedését tegyük magunkévá. Mária hite nagyobb volt a kereszt tövében szenvedésénél. Szent Pál mondja, hogy az evangélium „Isten ereje” „minden hívőnek” (vö. Róm 1,16). Minden hívőnek, nem mindenkinek, aki szenved, akkor is, ha a két dolog egymással egységben van. Az egyház ereje abból fakad, hogy hirdetjük Jézus keresztjét, vagyis olyan valamit, ami a világ szemében az ostobaság és a gyengeség jelképe. Ez azt jelenti, hogy nem akarunk a hitetlen és gondtalan világgal saját eszközeivel szembenézni, ami a szavak bölcsessége, az érvelések ereje, az irónia, mint ahogy ezt az első korinthusiakhoz írt levélben olvassuk: „Ámde Isten azt választotta ki, ami a világ szerint oktalan, hogy megszégyenítse a bölcseket, s azt választotta ki, ami a világ szemében gyönge, hogy megszégyenítse az erőseket”  (vö. 1Kor 1, 27). Le kell mondani egy emberi fennsőbbrendűségről, hogy a Krisztus keresztjébe zárt isteni erő a felszínre kerülhessen és működhessen. A hívek nagy többségét nem segítették abban, hogy belépjenek ebbe a misztériumba, ami az Újszövetség szíve, az igehirdetés, a kérigma középpontja, ami megváltoztatja az életet.

De mi a jele és bizonyítéka annak, aki valóban hisz Krisztus keresztjében, hogy a „kereszt szó” nem pusztán egy szó, egy elvont fogalom, egy szép teológia vagy ideológia, hanem valóban kereszt? – tette fel a kérdést a Pápai Ház szónoka. A jel és a bizonyíték az, ha magunkra vesszük keresztünket és követjük Jézust (vö. Mk 8,34). A jel, ha részt veszünk szenvedésében (Fil 3,10; Róm 8,17), ha részesedünk keresztre feszítésében (Ga 2,20), ha saját szenvedésünk által kiegészítjük azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből (Kol 1,24). A keresztény egész élete legyen élő áldozat, mint Krisztusé (vö. Róm 12,1). Nem passzívan elfogadott szenvedésről van szó, hanem aktív, Krisztussal egységben megélt szenvedésről „Rabságba vetem testemet, hogy míg másoknak hirdetem az igét, magam érdemtelenné ne váljak” (1 Kor 9,27) – írja Szent Pál a korinthusiakhoz intézett első levelében.

Természetesen nem arról van szó, hogy saját tetteinket egy szintre helyezzük Krisztus működésével, hanem arról, hogy befogadjuk a Szentírás szavát. Ez azt mondja, hogy mind a hit, mind a művek egymás nélkül holtak „Mit használ, testvéreim, ha valaki azt mondja, hogy van hite, cselekedetei azonban nincsenek?” (vö. Jak 2,14). A Krisztus keresztjébe vetett hitnek át kell haladnia a szenvedésen ahhoz, hogy hiteles legyen. Péter apostol első levelében azt mondja, hogy a szenvedés a hit „olvasztótégelye”, a hitnek szüksége van a szenvedésre, hogy megtisztuljon, mint a tűzben az arany (vö. 1 Pét 1,6-7).

A mi keresztünk önmagában véve nem üdvösség, nem hatalom, nem bölcsesség. Önmagában véve pusztán emberi mű, vagy egyenesen büntetés. Istenben válik hatalommá és bölcsességgé, amennyiben hit kíséri és Isten rendelése szerint Krisztus keresztjével egyesít bennünket. Szent II. János Pál írta kórházi ágyán, az ellene elkövetett merénylet után: „Szenvedni annyit jelent, mint kiváltképpen alkalmassá válni a felemeltetésre, kiváltképpen nyitottá lenni Isten üdvözítő erői előtt, amelyeket Krisztusban kínál fel az emberiségnek” (Salvifici doloris, 23).

„Reménykedett minden remény ellenére”

Azonban ki kell tágítanunk látóhatárunkat – folytatta elmélkedésében Cantalamessa kapucinus atya. János evangélista számára Krisztus keresztje nem pusztán a halál pillanata, hanem Krisztus „megdicsőülésének” és győzelmének pillanata is. A feltámadás már működik a kiáradó Lélek jelében (vö. Jn 37-39; 19,34). A Kálvárián Mária nem csak Fia halálában, hanem a feltámadás előképeiben is részesedett. A Kálvárián Mária nem csak a Fájdalmas anya, hanem a remény Anyja is, „Mater spei”.

Szent Pál a Rómaiakhoz írt levelében Ábrahámról azt állítja, hogy „a reménytelenség ellenére is reménykedve hitt”. Ugyanezt el kell mondanunk a kereszt tövében álló Máriáról. Mária hitt, reménykedett minden remény ellenére, vagyis egy olyan helyzetben, amely emberileg szólva nem adott semmi okot a reményre. Mária, mint Ábrahám, hitt abban, hogy Isten képes volt feltámasztani Fiát  „a halottak közül is” (vö. Zsid 11,19).

A II. Vatikáni Zsinat egy szövege megemlíti, hogy a kereszt tövében álló Máriának ez a reménye meghatározó eleme volt anyai hivatásának. A kereszt tövében „a kereszten haldokló Fiával együtt szenvedve - engedelmességével, hitével, reményével és lángoló szeretetével - egyedülálló módon együttműködött az Üdvözítő művével” (Lumen gentium, 61) – idéz ismét a Lumen gentium k. dogmatikai konstitúcióból P. Cantalamessa. Harmadik nagyböjti elmélkedésében utal rá, hogy a húsvéti szent Háromnap idején az egyház Urunk keresztre feszítésére, temetésére és feltámadására emlékezik. Az egyház is, mint Mária, „reménységben” éli meg a feltámadást.

Mint ahogy Mária keresztre feszített Fia mellett állt, így az egyház is arra kapott meghívást, hogy napjaink keresztre feszítettjei, vagyis a szegények, a szenvedők, a megalázottak és a megsértettek mellé álljon, reménységgel. Nem elég sajnálni őket vagy törekedni szenvedéseik enyhítésére. Ez túl kevés. Ezt mindenki megteheti, azok is, akik nem ismerik a feltámadást. Az egyház feladata, hogy reménységet adjon, hirdetve, hogy a szenvedés nem egy abszurd dolog, hanem van értelme, mert a halál után lesz feltámadás. Az egyház feleljen meg mindenkinek, akik a reménységéről „kérdőre” vonják – ahogy Péter apostol írja első levelében (vö. 1Pét 3,15).

Az embereknek szükségük van a reménységre az élethez, mint ahogy szükség van az oxigénre, hogy lélegezzünk. Az egyháznak is szüksége van a reményre, hogy folytathassa útját a történelemben és ne érezze magát összetörtnek a mostoha körülmények közepette – folytatta harmadik nagyböjti elmélkedésében a Pápai Ház szónoka, majd idézte Ferenc pápa buzdítását, amelyet március 11-én, az általános kihallgatáson intézett a hívekhez: a megpróbáltatásnak ezt az idejét „erősen, felelősségteljesen és reménnyel” éljük meg.

A remény sokáig, és még ma is, az isteni erények között a szegény rokon, a kisebbik leánytestvér szerepét tölti be. Charles Péguy francia költő szerint a hit, remény és szeretet  olyan, mint három nővér: kettő már nagylány, a harmadik még kicsi. (Charles Péguy: A második erény misztériumának tornáca) Együtt mennek az úton, fogva egymás kezét: a két nagyobb a két szélen, a kislány, a Reménység középen. Mindenki, aki látja őket ezt mondja: „Természetesen a kettő nagy az, akik magukkal húzzák a középen álló kislányt”. Tévednek: a kislány, a Reménység az, aki magával viszi a két nővérét, mert ha leáll a reménység, minden leáll. Ahogy a költő is sugallja, legyünk cinkosai a kislánynak, a reménynek. Ez azt jelenti, hogy megengedjük Istennek, hogy csalódást okozzon nekünk. Szívünk mélyén legyünk elégedettek, hogy Isten nem hallgatott meg. Sokkal nagyobb kegyelemben részesített, abban, hogy reménykedhetünk benne. Azonban a remény nem pusztán egy szép, költői belső készség, hanem azt jelenti, hogy képesek vagyunk tenni valamit, hogy nem engedjük meg, hogy erőt vegyen rajtunk a bénító tétlenség, üresség.

A Bibliában a remény valóságos fellobbanásainak lehetünk a tanúi. Ezek közül az egyik Jeremiás Siralmainak harmadik fejezetében található: „Olyan ember vagyok, aki átéltem a nyomorúságot haragjának vesszeje alatt.  A sötétségbe vitt és vezetett, nem a világosságba. Fallal vett körül, nem mehetek ki. Ha kiáltok és könyörgök, kizárja imádságomat. Elhagyott az erőm, és a reménységem is, amelyet az Úrba vetettem.” Azonban jön a fordulat, a remény, amely mindent megfordít. Az imádkozó ezt mondja: „Az Úr irgalma nem fogyott el egészen; jósága és kegyelme még nem merült ki. Minden reggel újjáéled, nagy az ő hűsége. Talán még van remény” (vö. Sir 3,1-29). Attól a pillanattól kezdve, hogy a próféta újból reménykedik, megváltozik hangneme: a siralmak helyébe lép a bizalommal teli várakozás az isteni beavatkozásra – magyarázta Cantalamessa atya, majd elmélkedését a következő szavakkal zárta: „Fordítsuk tekintetünket ismét őrá, aki tudott a kereszt mellett állni, reménykedve minden remény ellenére. Fohászkodjunk Máriához, mint a reménység anyjához, az egyház ősi himnuszának szavaival:

Ó Mária, irgalmasság Anyja,

Isten Anyja és a megbocsátás Anyja,

A reménység Anyja és a kegyelem Anyja,

Szent örömmel teli Anya, ó Mária.

Salve Mater misericordiae,
Mater Dei, et mater veniae,
Mater Spei, et mater gratiae,
Mater plena sanctae laetitiae,
O MARIA!